Azt már tudjuk, hogy az aspergeres fiúk hol fordulnak elő (számítógépek r sugarú körzetében, r =< 2 m), de hol vannak az aspergeres lányok? Kedves csajok, írjátok meg, hogy hol, milyen környezetben, milyen szubkultúrákban fordultok elő!

Mostanában azt szoktam mondani, hogy nem az a baj, hogy az emberek hazudnak*, hanem hogy a legintimebb kapcsolataikban sem képesek őszinték lenni.

Ez a szövegrészlet nem kiblogolási céllal született, de mivel jól illik egy korábban felvetett témához, mégis megosztom.

A legfontosabb változás, hogy valamelyest megtanultam kontrollálni az érzelmeimet. Azért uralkodom magamon szigorúan, mert gyilkos indulataim vannak. Iszonyatosan, félelmetesen dühös tudok lenni, és mindig rettegek, hogy egyszer valami jóvátehetetlent követek el ilyen állapotban. Ilyenkor magam is megrémülök magamtól. Teljesen kifordulok önmagamból, lefoszlik rólam az összes kulturális és civilizációs gátlás. Mintha két arcom lenne: az a lágyszívű, szelíd, érzelemgazdag lény, aki valójában vagyok, és a sötét oldalam: a gyűlölködő, agresszív, egocentrikus zsarnok, aki akár ölni is képes lenne. Olyan, mintha a lelkemnek lenne egy sötét, démoni oldala, és ezek a démonok időnként megszállnák a testem. Annyira furcsa nekem ez az egész, mert alapvetően jó és szelíd lény vagyok. Azzal szoktak vádolni, hogy nem vagyok empatikus, jóllehet ez csak azért van így, mert a legtöbb ember problémáival nem igazán tudok azonosulni. Ha viszont valamiért mégis megérintenek, akkor a lelkem mélyéig képes vagyok átérezni, ami hajtja őket, és ez nem egyszer könnyekig meghat.

És ahogyan kívülről szemlélem magam, képtelen vagyok elhinni, hogy ez a vajszívű, szelíd ember hogyan lehetett képes olyan kegyetlenségekre, amiket ilyen állapotban elkövetett. Döbbenten, értetlenül szemlélem saját magamat.

A szigorú önkontroll azért van, mert ezt az állatot igyekszem megfékezni magamban. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen veszélyes vagyok ilyenkor, és minden erőmmel meg akarom akadályozni, hogy ezek az erők elszabaduljanak. Vagy legalábbis nagyobb nyilvánosságot nem engedek nekik.

Sokáig saját magamnak se akartam bevallani, de a napokban rájöttem, hogy tényleg nem tudok alkalmazkodni másokhoz.

Pontosabban fogalmazva, azokat a dolgokat, amiket másoknál látok, és tetszenek, könnyen átveszem. Azokat a dolgokat, amiket semlegesnek látom, igyekszem követni. Viszont ha olyan szokásokhoz kell alkalmazkodni, amik nekem nem tetszenek, akkor a kínok kínját állom ki. Most már egész hosszú ideig képes vagyok alkalmazkodósat játszani, de egyrészt mindig csak a legfontosabb szabályokat tartom be, és azokat is fogcsikorgatva.

Példának okáért, vendégségbe menni nem igazán szeretek, mert ott úgy kell viselkedni, ahogyan a vendéglátók szoktak, és ez nekem baromi nehezen megy. Állandóan tudatosítanom kell magamban minden apró kis szabályt, ami elég hatékonyan hazavágja a laza, oldott, jó hangulatú társas létezés minden esélyét. Éppen ezért csak jófej társaságokba megyek, ahol elfogadják a quirkjeimet.

Izé, tudom, hogy az NT-knek sem megy egyszerűen ez, de én, ha valami olyat kell csinálnom, amit nem akarok, akkor szabályszerűen úgy érzem, mintha keresztre feszítenének. Nagyon gáz.

"Sokan azért, mert kontrollfüggők, az élet minden apró rezdülésénél agyban ott kell lenniük: előre terveznek, állandóan gondolkodnak, felvázolnak, elképzelnek, módosítanak, felügyelik a helyzetet és figyelnek. Minden idegszál azon szorgoskodik, hogy a tudatosság állapotát fenntartsa. Nekik az ágyban sincs könnyű dolguk, a szexuális odaadás, a feloldódás, a gátlások levetkőzése csak nagyon nehezen működik, agyuk még az ágyban is jelen van, és „uralja” a helyzetet. Nem mindig tudják átadni magukat az együttlétnek, a szexuális eksztázist csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tapasztalják meg. Emiatt gyakran színlelnek."

(http://www.divany.hu/Intim/szexualis-eksztazis#login)

Nem tudom, hogy más aspik hogy hogy vannak vele, de nálam a kontrollfüggés nem ok, hanem következmény. Ha nem kontrollálom az eseményeket, akkor hajlamos minden kicsúszni a kezemből. 

A szexuális és egyéb extázisok átélése számomra sosem volt gond, mert tudtam, hogy ezek azok a pillanatok, amikor "mindent szabad", és olyankor csak félredobtam az aktuális álarcomat, és átadtam magam az örömöknek. Tulajdonképpen csak úgy viselkedem ilyenkor, ahogy egyébként is szoktam. A szex számomra olyan, mint a művészi alkotás: egyszerűen hagyom, hogy vezessenek az ösztöneim.

Odakint a nagyvilágban azonban ezt nem lehet megcsinálni. Az emberek többsége sokkal kevésbé nonkonformista, mint én, ezenkívül a legtöbb emberi tevékenység sokkal nagyobb fegyelmezettséget igényel, mint amennyivel én alapból rendelkezem. Tulajdonképpen a többi ember miatt kell állandóan odafigyelnem a viselkedésemre, és mivel ez nehezemre esik, hajlamos vagyok mindent túlkontrollálni

A következő útmutatót közkívánatra állítottam össze az olyan férfiaknak, akiknek halványlila segédfogalmuk sincs az esztétikus öltözködés alapszabályairól. Miután az öltözködési szabályok az egyetlen olyan NT szabályrendszer, amit sikerült elég jó színvonalon elsajátítanom, ezért aztán örömmel osztom meg mindenkivel.

A nyelvezet kissé körülményes, ennek oka, túl azon, hogy aspergeres vagyok, aki nem tud fogalmazni, az, hogy a tájékoztató igazi nördöknek készült, akiknek semmilyen öltözködési alapismeretük nincs, tehát az olyan stringeket sem tudják interpretálni, mint "színben harmonizáló".

A tippeket úgy igyekeztem összeállítani, hogy nagyjából mindenki egyforma biztonsággal alkalmazhassaa őket, és különösebben ne lehessen melléfogni velük.

Az első és a legfontosabb szabály a 

Minőség.

Beszerzési hely.

Vezérelvek.

A kulcsszó: egyszerűség. Konzervatív színek, konzervatív stílus, minél kevesebb, minél egyszerűbb ill. diszkrétebb minta, minél letisztultabb szabás. Természetesen a "konzervatív" szó jelentése nem azonos a "nagypapás", sem pedig a "Fidesz-szimpatizáns" szó jelentésével. A "konzervatív" ebben a kontextusban azt jelenti, hogy ezek a ruhák olyan stílust képviselnek, ami minden környezetben vállalható, senkit sem bánt, és nem megy ki egyhamar a divatból. A lenti elvek szerint összeválogatott ruhákat 1-2 év múlva is fel lehet venni anélkül, hogy közröhej tárgyává válnánk.

Forradalmi kijelentés következik: nem kell mindenáron közösséghez tartoznod. Nem vagyunk már a dzsungelben, ahol a puszta túlélés érdekében közösségbe kell tömörülnünk. Miért kellene kitartanod egy olyan közösség mellett, ahol rosszul érzed magad? Miért kellene elviselned, hogy más emberek nap mint nap megaláznak, semmibe vesznek... vagy egyszerűen csak olyan témákról beszélgetnek, amik téged nem érdekelnek, téged pedig kinevetnek a saját érdeklődési területed miatt? Miért kellene ragaszkodnod egy olyan partnerhez, aki nem tiszteli benned sem a nőt/férfit, sem az emberi lényt? Miért nem szakítasz azokkal, akik elnyelik az energiáidat, és adod meg magadnak az esélyt, hogy más, hozzád valóban illő, téged valóban becsülő emberek vegyenek körül? Ha megtanulsz közösség nélkül is létezni, ha a közösséget nem létszükségletnek, hanem szabad választásnak fogod föl, nagyobb eséllyel találnak meg az ilyen emberek. 

(vigyázat, nyomokban spoilert tartalmazhat)

Az Avatar forgatókönyvét sokan elintézik annyival, hogy "közhelyes", "felületes", "lerágott csont" - de hogyha egy kicsit közelebbről nézzük, akkor látni fogjuk, hogy azért a részletekben itt is el van rejtve egy csomó apróság.

Az Avatar azért is jó film, mert sok szempontból megkérdőjelezi/meghaladja a hagyományos nemi szerepeket -- teszi ezt úgy, hogy a néző nem agresszívnak vagy tolakodónak, hanem ellenkezőleg, kellemesnek éli meg.

Sokan amellett érvelnek, hogy a Pandora világában nődominancia van; szerintem erről nincs szó. Inkább arról van szó, hogy a két nem egyenlő hangsúllyal jelenik meg, és a nők és az általuk képviselt értékek ("a női minőség", írnám, ha úgy akarnék hangozni, mint Paolo Coelho -- nem!) is ugyanolyan fontos szerepet játszanak a történet alakításában, mint a férfiak.

Jake-nek, az emberek világából érkezett főszereplőnek két női szereplő (Dr. Augustine, a földi teamet erősítő tudósnő, és a jó Neytiri) segít abban, hogy el tudja látni a feladatát. Egyértelmű, hogy a két nő segítsége nélkül a főhős nem boldogulna; vakmerőségével nem egyszer halálos veszedelembe sodorja magát, és ilyenkor csak a két nő egyikének időszerű beavatkozása menti meg.

Jó döntés volt, hogy a kutatócsoport vezetésének szerepét egy nőre osztották; méghozzá egy erős, kompetens nőre, aki teljes odafordulással végzi a munkáját, ugyanakkor -- annak ellenére, hogy alapvetően egy igazi kocka -- a melegszívű, gondoskodó oldalát sem fél megmutatni, ha a helyzet úgy kívánja. Ő lenne Dr. Augustine.

Neytiri karaktere azonban még nála is fontosabb. Aki még nem látta volna a filmet, annak a kedvéért elárulom, hogy ő "civilben" a na'vik hercegnője. Ő az, aki rábukkan Jake-re a dzsungelben -- és akire anyja, a törzs spirituális vezetője (tsahik) azt a szerepet bízza, hogy vezesse be Jake-et a törzs szokásaiba.

 Ez a felállás a Jake és Neytiri közti viszonyt is meghatározza. Ebben a kapcsolatban alapvetően a férfi az, aki csetlik-botlik, aki sokszor támogatásra szorul, különösen, hogy Jake-ben vagy egy nagyon erős gyermeki kíváncsiság, ami miatt sokszor bajba kerül, és ilyenkor persze Neytirinek kell kihúznia a csávából. Ugyanakkor ezek a tulajdonságok más, hagyományosan férfiasnak tartott jellemvonásokkal is párosulnak; halált megvető bátorsággal veti bele magát a Pandora ismeretlen, és nem is túl barátságos világába, és szívós kitartással próbálja leküzdeni az akadályokat (például a na'vi nyelv rejtelmeit), és a film során arról is tanúbizonyságot tesz, hogy szükség esetén az irányítást is képes a kezébe ragadni. Ezért aztán a néző Jake-et minden gyengesége ellenére sem inkompetens balféknek látja, hanem szerethető figurának, akivel pont a sebezhetősége miatt képes azonosulni.

Neytiri ugyanakkor Jake méltó párja lehet; érett, erős és kompetens, és a helyén van a szíve, ugyanakkor intelligenciának és találékonyságnak sincs híján. Annak ellenére azonban, hogy valószínűleg mind távol-, mind közelharcban alulmaradnának vele szemben

-- sok esetben Jake is Neytiri lélekjelenlétének köszönhette, hogy életben maradt --, a legtöbb férfi mégis törékeny, gyámolításra szoruló nőnek látja Neytirit. Ennek részben az az oka, hogy Neytiri nagyon melegszívű, gondoskodó, és nagy áldozatokra képes azokért, akiket szeret. Másrészt az is nyilvánvaló vele kapcsolatban, hogy nagyon tiszta lelkű, és őszinte lény, aki az embereket az igazi értékükön képes megítélni, és nem a látszatból ítél. Ugyanakkor a non-verbális kommunikációja is nagyon nőies.

Mindenképpen üdvözlendőnek tartom, hogy szándékosan olyan karaktert igyekeztek formálni, aki egyrészt aktív és kompetens, másrészt -- emellett, ezzel együtt, és talán pont ezért is -- vonzó és nőies benyomást kelt. Ezzel a film sokat tesz a nőkkel kapcsolatos előítéletek szertefoszlatásáért -- méghozzá sokkal hatékonyabban teszi ezt, mint a nőkkel kapcsolatos awareness növelésére hivatott feminista szervezetek jelentős része.* Ők ugyanis erőszakosan támadják a hagyományos női és férfiszerepeket, anélkül, hogy alternatív mintát kínálnának helyettük. Ez nem célravezető; én azt tapasztaltam ugyanis, hogy a nők többsége azért nem kérdőjelezi meg a társadalom által közvetített hagyományos női viselkedésmintákat, mert attól tart, hogyha ezekkel szembeszegül, akkor a társadalom nőként is semmibe fogja venni (vagyis ugyanolyan antinőnek tekintik, mint a feminácikat).

Ezzel szemben az olyan filmek, mint az Avatar, úgy bontják elemeire a hagyományos nemi szerepeket, hogy egyúttal vonzó alternatív szerepmodelleket kínálnak helyette. Egy olyan nő, mint Neytiri, biztosan nem kerülhet alávetett vagy kiszolgáltatott helyzetbe, mint a hagyományos, passzív szerepet betöltő nők, ugyanakkor mégsem válik ellenszenvessé -- nyilván azért, mert határozottsága és tettrekészsége az erő, és nem az erőszakosság képzetét kelti.

A kekeckedők persze ellene vethetik az általam leírtaknak, hogy más szempontokból viszont Neytiri nagyon is megfelel a társadalom által közvetített nemi szerepeknek. Már-már irreálisan vékony, izmos testalkata például nagyon is megfelel korunk "anorexiás" nőideáljának. James Cameron maga is bevallotta, hogy szándékosan akart olyan karaktert teremteni, akit a hímnemű nézők meg akarnak majd kefélni. Az összhatásban ugyanakkor mégsem ez a tényező dominál. A karaktert nem annyira a külseje teszi vonzóvá, hanem a személyisége, a tetteiből kibontakozó jellemrajz (ha megnézzük a rajongói fórumokat, akkor is ezzel a véleménnyel találkozhatunk).

Neytiri mint szerepmodell

Mindemellett az Avatar számomra is pozitív példát jelent. A kedvezőtlen külső hatások miatt azt hittem, hogy csak akkor lehetek igazi nő, hogyha föladom a személyiségem bizonyos elemeit. Most már tudom, hogy ez nem így van -- Neytiri alakja rádöbbentett, hogy egy cselekedni vágyó, kompetens nő is lehet nőies, és mások számára vonzó.

Annak ellenére, hogy csupán fiktív konstrukció, mégis sokat tanulhatok Neytiritől. Annak ellenére ugyanis, hogy -- hozzám hasonlóan -- Neytiri is elvileg egy másik bolygóról származik, bizonyos sajátosan földi magatartásformák sokkal tökéletesbben mennek neki, mint nekem. Ilyen például a non-verbális kommunikáció.

A narratívák iránti érzékem lehetővé teszi, hogy alapos tanulmányozással "kivonjam" a viselkedéséből azokat az elemeket, amik miatt őt nőiesnek tartják. Az Avatarról szóló fórumokban sokan sok helyütt kiemelték, hogy mennyire kifejezett, és mennyire nőies Neytiri non-verbális kommunikációja. Nekem ez az első filmnézés alkalmával nem tűnt föl, de a film sok részletét azóta koncepciózusan újra és újra megnéztem, próbálva kiszűrni belőle ezeket a jeleneteket. Azt hiszem, hogy a jövőben az ilyen módon zajló tanulást tervszerűen fogom gyakorolni, remélve, hogy ezzel is javíthatom a non-verbális kommunikációmat.

*Ezzel nem a feministák tevékenységét akarom érvényteleníteni, természetesen a harcnak is megvan a maga helye és ideje. Jelenleg viszont úgy gondolom, hogy inkább az alternatív szerepmodellek kidolgozása lenne a feladat.

Január elsején, enyhén másnapos fejjel moziba indultunk a férjemmel -- ez az egyetlen olyan tevékenység, amivel értelmesen ki lehet tölteni egy ilyen napot anélkül, hogy az embernek az az érzése támadna, hogy éppen samukalapáccsal verik a fejét. A választásunk az Avatarra esett. A hiperaktív Semota rezzenéstelenül ülte végig a három órát a moziban*, és az élmény azóta is fogva tart.

Hogy miért? Erre én is sokáig kerestem a választ. Hiszen alapvetően sem a dzsungelért, sem az őslakosokért, sem a faölelgetős hippikért nem vagyok oda. Megvallom, a fantasy és a sci-fi sem hoz lázba. Van egy-két darab, ami tényleg tetszik, máskülönben viszont hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez a magukat túl komolyan vevő geekek műfaja, akik még sohasem olvastak "igazi" szépirodalmat, ezért aztán hajlamosak a könyveket aszerint megítélni, hogy a tudományos(nak szánt) részletek vajon tényleg pontosak-e.

A filmet kritizálók rendszerint a történet egyszerűségét, mi több, elcsépeltségét kifogásolják. Azt is felhánytorgatják, hogy a történet sokban hasonlít a Pocahontas-legendákra, és gúnyosan azt állítják, hogy a Na'vik nem többek holmi kékre mázolt indiánoknál. Ebben kétségtelenül van némi igazság, ugyanakkor szerintem ez a film egyáltalán nem a kerettörténetről szólt. A környezetvédős-kolonizációellenes, helyenként valóban didaktikusba forduló történet csak ürügyként szolgált arra, hogy bemutathassa a Pandora bolygó csodaszép tájait és a Na'vik világát.

Figyelemfigyelem: nem azért írok posztokat arról, hogy mit várok a pasiktól, és hogyan állok hozzájuk, mert nem vagyok elégedett a férjem ágyban vagy egyéb helyeken nyújtott teljesítményével, és nyitott lennék arra, hogy másokkal is dugjak. Nem, nem vagyok nyitott ilyesmire. Egyszerűen szeretném érteni magamat, a saját működésemet, és ennek megértéséhez szükség van az ilyen merengő-szerű írásokra, mert ezáltal tudom összegezni a gondolataimat saját magamról. Közzétenni meg azért teszem közzé, mert elképzelhetőnek tartom, hogy mások is hasznosnak tartják ezeket az észrevételeimet.

Mint említettem, az elmúlt hónapokban világossá vált a számomra, hogy sokkal több tulajdonságomat tekintve vagyok "fordítva bekötve", mint a velem egykorú NT lányok többsége.*

Update: a levlistán megbeszéltük, hogy könnyen lehet, hogy az elmúlt 24 évben ténylegbe voltam állva, mint gerely. Durva. Azt hiszem, adok egy esélyt ennek a glutén- és kazeinmentes diétának, végül is nem sok vesztenivalóm van.

Nemrég az egyik jó barátnőmmel beszélgetve egy fontos megállapítást tettünk. (AFAIK ő nem aspergeres, csak simán furcsa, bár van néhány aspoid jellemzője is.) Rájöttünk, hogy a legtöbb ember, aki valamilyen droghoz nyúl, ezt azért teszi, mert ki akar szakadni a hagyományos, földhözkötött állapotából. Szeretné egy kicsit fölbolygatni azt az unalmas, stabil állapotot, amiben egyébként van, kicsit kilépni a hétköznapi tudata határai közül, és erre sokak szerint egy szép öblös rakéta a legjobb eszköz.

A legtöbb ember a sztereotípiáit követve próbál kapcsolatot teremteni másokkal, és nem veszi észre, hogy van kb. 1%-a az embereknek, akiknél az a kapcsolatteremtés, ami másoknál működik, nem jön be.

Ilyen például az érintések technikája. Az összes metakommunikációval foglalkozó tankönyvben az van, hogy az emberek szeretik, ha megérintik őket, így ezzel az eszközzel közvetlenebb légkört lehet teremteni. 

Én viszont -- csak úgy, mint az aspergeresek többsége -- nem szeretem, ha idegen, vagy akár kevésbé idegen emberek megérintenek. Konkrétan a férjemen és a legszűkebb családon kívül mindenki mástól kellemetlen a számomra. Az érintés (pontosabban a kölcsönös megérinthetőség) a számomra az intimitás egy formája. Ugyanúgy, mint ahogy nem bújok ágyba minden szembejövővel, vagy nem engedek be bárkit a lakásomba.  Intimitás akkor lehetséges, hogyha megadják annak az esélyét, hogy eldöntsem, hogy beengedem-e a másik embert az életembe. Az intimitást pedig nem lehet tolakodással, erőszakosan megszerezni; ellenkezőleg, az erőszak éppen hogy kizárja az intimitás lehetőségét.

Az viszont, aki minden előzetes kérdés nélkül egyszer csak fogja magát, és megérint, pont ennek a választásnak a lehetőségét tagadja meg tőlem. Olyan, mintha ahelyett, hogy kopogtatna az ajtómon, egyszer csak arra jönnék haza, hogy ott ül bent az előszobában. 

Ráadásul az ún. szociális szabályok még azt sem teszik lehetővé, hogy azt mondjam ezeknek az embereknek, hogy "figyelj, ne érints már meg". Pontosabban mondhatom, de ezen valószínűleg csak meg fognak sértődni.

...és vajon mit érdemel az a bűnös, aki tudja, hogy nem szeretem, ha megérintenek, és mégis minden egyes találkozásunkkor ragaszkodik a puszilkodáshoz?

A másik ilyen "határsértő" technika, amivel rám lehet hozni a frászt, a Tökéletes Értékesítői Magatartás. Szóval, sok üzletben úgy megy ez, hogy alig léptem be, máris odaáll elém az eladó kiscsaj, és az arcomba mászva megkérdezi, hogy MIBEN SEGÍTHETEK? Mindketten tudjuk persze, hogy ez nem figyelmesség, nem arról van szó, hogy tényleg segíteni szeretne. Igazából utálja a munkáját, csak ráparancsolt a főnök, hogy menjen oda a vevőkhöz, mert ő azt hallotta a legújabb középvezetői agymosótréningen, hogy az jó. Szóval kötelességtudóan odamegy, és megkérdezi. Én meg legszívesebben kirohannék az ojjektumból, de nem teszem, inkább mondom, hogy csak nézelődöm (= nagy kislány vagyok, ráadásul a melltartóméretemet is tudom fejből, majd szólok, ha kell valami, jó?). Az eladó veszi az adást, elmegy, de kb. két perc után megint odasündörög, és megkérdezi, hogy miben segíthet, én ismét közlöm vele, hogy kösziszépen, menjafrancba, aztán da capo al fine, egészen addig, amíg ki nem választottam a mulenrúzsos harisnyatartót. (Bizony, teljesen egyedül.) Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a viselkedést, biztos azt hitték rám, hogy lopni akarok, v ilyesmi.

Amikor elindítottam ezt a blogot, biztos voltam benne, hogy amit ide leírok, az rajtam kívül senkit sem fog érdekelni. Aztán hirtelen kiderült, hogy véletlenül "piaci résre" bukkantam, hiszen rajtam kívül sok ember küzd a szociális készségek hiányából fakadó problémákkal.
Mire észbe kaphattam volna, valóságos mozgalom alakult ki körülöttem, és a "mozgalom" tagjai többször tettek utalást arra, hogy vezetést, iránymutatást várnak tőlem. Nincsenek illúzióim: kétlem, hogy ennek a saját kiválóságom volt az oka, inkább a többiek passzivitása.
Egy ideig tiltakoztam ez ellen a szerep ellen. Sokszor éreztem tehernek, hogy más emberek iránymutatást várnak tőlem. Úgy éreztem, nem erre szerződtem.
Másrészt, bloggernek lenni óhatatlanul elég intim műfaj. Ha az ember azt akarja, hogy olvassák, muszáj, hogy időnként személyesebb hangot üssön meg, és egy kicsit jobban kitárulkozzon. Úgy éreztem, hogy néhányan visszaéltek ezzel, hogy én ismeretlenül is kitárulkoztam feléjük. Persze voltaképpen ez az én hibám, hogy hagytam, hogy egy-két arrogánsabb komment áthatoljon a védőburkomon. Most már elmondhatom, a blog bezárása is az ilyen kommentek miatt történt. Ez hiba volt, mostantól már óvatosabb leszek. Egy bloggernek kezelnie kell tudnia a nyilvánosságot.

Másrészt, annak ellenére, hogy többnyire egy határozott, mi több, végsőkig elszánt ember homlokzatát mutatom, valójában tele vagyok kételyemmel. A saját szerepemmel, a saját identitásommal, meg úgy általában mindennel kapcsolatban.
Sokszor örömmel konstatálom, hogy más vagyok, mint a többiek, és egy szubkultúra tagja lehetek. Máskor viszont olyan hevességgel fog el az önutálat, hogy... a legszívesebben kibújnék a bőrömből, és örökre elfelejteném azt az identitást, ami hozzám kötődik. Azt hiszem, azért is tettem sokszor drasztikus változtatásokat az életemben, mert mindig reménykedtem abban, hogy azzal, hogy fizikailag elhagyom a helyet, ahol addig éltem, egyben a kialakított identitásomat is magam mögött hagyhatom, mint a kígyó a levedlett bőrét. A blog törlése is ilyen aktus volt a részemről. De a személyiségem alapvető vonásai mégis megmaradtak, és folyvást újragenerálták azokat a helyzeteket, amiket el szerettem volna kerülni.
Beilleszkedni vagy különválni? Rejtőzködni vagy büszke autistának lenni? Azt hiszem, még magam sem találtam meg a válaszaimat ezekre a kérdésekre. Látom az öcsémet, aki hasonlít ugyan hozzám, de a különböző specifikus fejlesztéseknek köszönhetően szociálisan jóval fejlettebb, mint amennyire én voltam fejlett az ő korában. Látom, hogy sokkal jobban sikerült beilleszkednie a kortárscsoportba. (Bár kérdés, hogy mennyire nevezhetők a nála másfél évvel fiatalabb gyerekek kortárscsoportnak...) Emiatt őszintén szólva irigykedem rá. Viszont azt is látom, hogy a beilleszkedés érdekében olyan kompromisszumokat kötött, amiket én egészen biztosan nem kötöttem volna meg. Kicsit olyan, mintha -- egy új perspektívából szemlélve -- a saját történetemet élném újra. Ez meglehetősen zavarbaejtő. Még nem döntöttem el, hogy hogyan is viszonyuljak ehhez az egészhez. Hogy hogyan is lehetne viszonyulni. Bár igazából a tulajdon öcsémhez is nehezen tudok viszonyulni, pedig már 16 éves. (Igen, azt hiszem, hogy ez is engem minősít. Önző geci vagyok, aki még a saját családtagjait sem tudja beengedni a buborékon belülre.)
Egy szó mint száz, gyáltalán nem érzem úgy, hogy hiteles lennék egy autista szubkultúra vezéregyéniségének szerepében. Azért, mert igazából én magam sem tudom, hogy hogyan viszonyuljak a saját másságomhoz*, hogy akarok-e más lenni, vagy fel akarom-e vállalni a hozzám hasonlóan "más" emberek képviseletét. Vagy egyáltalán, akarják-e ezek az emberek, hogy bárki is képviselje őket?

No igen, kérdezhetnétek ti, de ha ennyire tele vagy kételyekkel, miért folytatod a blogot mégis? Azért, válaszolom erre én, mert úgy érzem, hogy a munkát, amit végzek, el kell végezni. Igenis, kell beszélni az autizmusról, kell beszélni az Asperger-szindrómáról, fontos, hogy az eddig rejtőzködve küzdő aspik rájöjjenek, hogy mi is a bajuk valójában. Igen, valóban nem én vagyok erre a legalkalmasabb ember. De ez sajnos egy olyan meló, amire egy aspergeres per definitionem nem lehet alkalmas. Egy közösség érdekében kell önfeláldozó munkát végezni, ami ráadásul fejlett kommunikációs készségeket igényel - mi aspergeresek viszont egytől egyig individualista, önző gecik vagyunk, ótvar kommunikációs készségekekkel. Rám az elmodottak különösen igazak, főleg az "önző geci" kitétel. :) De sajnos ez van, ezt kell szeretni. Úgy látom, hogy az önkéntes autvokátorok közül így is én vagyok a leghatékonyabb, bár kétlem, hogy ez az én érdemem lenne.

Szóval itt vagyok. Most már kommentelni is lehet normálisan. (A múltkor elfelejtettem leszedni az előcenzúrát, páran meg is sértődtek miatta, mert azt gondolták, h direkt az ő kommentjeiket szedtem ki. Faszért kell mindig mindent magukra venni az embereknek.)

*Mentségemre szóljon, ugyanígy küzdök az összes többi identitásommal is. A közelmúltban fedeztem föl, hogy nem menekülhetek el az elől sem, hogy nő vagyok. Korábban azt hittem, hogy én már valamilyen módon transzcendáltam a nők alapvető problémáit, de nemrég rájöttem, hogy valójában még nem is szembesültem vele. Nem tudom, mit jelent nőnek lenni, és azt sem, hogy nő vagyok-e egyáltalán.

Korábban már sokszor foglalkoztam azzal a blogon, hogy nem találnak elég vonzónak a férfiak. Sohasem értettem ennek az okát, mert amúgy a külsőm átlagon felüli, igényesen öltözködöm, és adok is magamra. Bár időközben a pártalálás kérdése megoldódott, a probléma - intellektuális síkon - továbbra sem szűnt meg foglalkoztatni. Éppen ezért a közelmúltban felkerestem egy szakembert, aki például az ilyen kérdésekkel foglalkozik, és konzultáltam vele a témáról. Kiderült, hogy a probléma voltaképpen az, hogy a viselkedésem sok szempontból nem felel meg a nőkkel szemben támasztott elvárásoknak.

A nem-megfelelés részben az Asperger-szindrómából következik. A nőkkel szemben általánosan az az elvárás, hogy érzelmi úton ismerjék föl és térképezzék a többi embert, és szükség esetén érzelmi támogatást nyújtsanak. Én viszont az emberekhez általában nem érzelmileg közelítek, hanem intellektuálisan; azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberek között ide-oda áramló érzelmeket egész egyszerűen nem veszem észre. Ha például valamelyik barátom egy megoldandó problémával küzd, akkor inkább megoldásokat próbálok találni a problémájára, minthogy "érzelmi támogatást" nyújtsak neki. Sokáig nem is tudtam, hogy hogyan kell az ilyesmit csinálni, azóta megtanultam, hogy ez nagyrészt összeráncolt homlokkal való bólogatást jelent :) Meg hogy olyanokat mondjunk, hogy "Nahát, még ilyet!" meg hogy "Igazán sajnálom" :)

A nem-megfelelésem másik része szintén az Asperger-szindrómából következik, de közvetettebb módon. Amikor egy kisgyerek megszületik a világra, a társadalom már kiskorától közvetít neki egyfajta mintát, amit követnie kell. Ez a minta függ a társadalmi rétegtől, amibe a gyerek beleszületik, a szülők szűkebb szubkulturális hovatartozásától, és persze a gyerek nemétől.

A társadalomnak a társadalmi nemre vonatkozóan is igen komplex elvárásai vannak. Egy nőtől például rendszerint azt várják el, hogy ne tolja magát előtérbe, hanem inkább érje el, hogy a társaságában lévő férfi alfahímnek érezze magát, akár annak az árán is, hogy - intellektuálisan, fizikai erő terén vagy bárhogy máshogy - alacsonyabbra helyezi magát, mint a férfi. Például beszéltesse a pasit, dicsérje meg, játssza el, hogy buta, hogy aztán a pasi segíthessen neki. Na most, én a társadalom ezen üzeneteit sosem "vettem le". Meg mintha a társadalom mintha felém teljesen más üzenetet sugárzott volna. Sosem azt sugallták, hogy a nőiségemmel kellene érvényesülnöm, hanem inkább azt, hogy a képességeimmel, az eszemmel.

Ennek megfelelően én ezeket a tulajdonságaimat fejlesztettem, és a társasági eseményeken is inkább ezt az oldalamat csillogtattam. Igen ám, csak az volt a probléma, hogy a férfiak többsége ezt az attitűdöt nem találta vonzónak, hanem inkább rivalizálásra késztette a dolog. Többször találkoztam azzal, hogy úgy láttam, hogy felébresztettem a környezetemben lévő férfiak kisebbségi komplexusait, akik emiatt kifejezetten agresszívan reagáltak a viselkedésemre.

Ebből azt a következtetést vontam le, hogy tulajdonképpen csak annak a művészetét kell megtanulnom, hogy hogyan vonuljak a háttérbe, és hogyan érjem el, hogy mások ne találják túlzott nyomulásnak a viselkedésemet. Azt viszont nem fogom senki kedvéért sem eljátszani, hogy buta vagyok. Azt hiszem, hogy ez nagyon idegen lenne tőlem. Egyébként sem kellett volna soha olyan partner, aki nem értékeli az intellektusomat és a teljesítményemet, hanem csak egy két lábon járó luknak tekint, és azt várja el, hogy őt ajnározzam feszt. A legjobban akkor érzem magam, hogyha a másik fél partnerként kezel, bár ennek többnyire előfeltétele az, hogy egy "tartományban" legyünk intellektuálisan. Ojfci, a férjem is az intellektusomat szereti a legjobban, azért, mert olyan dolgokról tud velem beszélgetni, amikről másokkal soha, és a saját bevallása szerint is páros lábbal rúgna ki, hogyha elkezdenék szőkenő-stílusban beszélni vele.

Vannak olyan nem-nőiesnek tekintett tulajdonságaim, amik a többi emberrel szemben gyakorolt - elhibázott - védekezési stratégiámból származnak. Ha új társaságba megyek, mindig arra készülök tudat alatt, hogy engem ott majd bántani fognak. Ezért aztán igyekszem erősnek és szilárdnak mutatni magam, és úgy általában minél kevesebb támadási felületet hagyni. Emiatt aztán túlzottan merev és visszafogott vagyok. A többi ember számára ez sokszor úgy jön le, hogy "túl határozott" és "szögletes" a viselkedésem. Aztán ez idővel oldódni szokott, de az első találkozáskor nem teszem éppen a legjobb benyomást. Azt hiszem, hogy ha sikerülne feloldani a szociális gátlásaimat, akkor ez is pozitívan tudna változni.

Ami az agyamat illeti, a szokásos klasszifikáció szerint egyértelműen férfiagy - bár megvallom, nem értem, hogy a logikus gondolkodás miért lenne a férfiak privilégiuma. Gondolkodásom az analitikus és a szintetikus gondolkodás furcsa keveréke. Érzékelő lény vagyok, de a megoldandó problémákat is szeretem, s az ábrándozás sem áll tőlem messze. Mi több, gyakorlatilag állandóan ábrándozom. Az intuíció és a racionalitás különválasztását nem értem. Az intuíció azt jelenti, hogy egyetlen villanással jövünk rá dolgokra, amiket más napokig dedukál. Logikusan. Én inkább ilyen villanásszerű lény vagyok.

Kaktusznak lenni könnyű?

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon az aspergeresek kívülállása mennyiben köszönhető a szociális készségek terén fennálló súlyos hiányosságoknak (ld. még: szociális diszlexia), és mennyiben más, ennél eredendőbb különbségeknek.
Azt hiszem, hogy a dolog nem is a szociális készségek hiányosságain, hanem az értékrendbeli, prioritásbeli különbségeken fordul meg. A szociális készségek fejlesztése a mi esetünkben tkp. nem kis részben azt szolgálja, hogy az értékrendbeli különbségeinket elfedjük, elleplezzük a Többi Ember elől.

Régen azért éreztem magam rosszul azért, mert a közösség kirekesztett, és rám sütötte a Másik billogját, mert azt gondoltam, hogy ennek valami fogyatékosság az oka. Gyakorlatilag internalizáltam azt, amit a közösség akart velem elhitetni, vagyis azt, hogy a különállásomnak az az oka, hogy rosszabb vagyok, mint ők. Nem, nem vagyok rosszabb. Csak más vagyok.
Ma már teljesen meg tudom érteni az ún. Többi Embert, akiket nevezhetünk akár NT-knek is. Nekik megvannak a maguk elvárásai a többi emberrel és a saját emberi kapcsolataikkal szemben. Pontosan tudják, hogy mit szeretnének kapni egy baráttól vagy egy társtól, és értelemszerűen olyan barátot vagy társat szeretnének, aki képes kielégíteni ezeket az igényeiket.
Igazából nem csodálkozom azon, hogy ezek az emberek nem engem választottak elsősorban barátul vagy társul, mert én valóban nem tudom kielégíteni ezeket az igényeiket, tekintve, hogy nekem teljesen más igényeim vannak egy baráttal vagy egy társsal szemben, mint nekik.

A Többi Ember számára az emberek közti létezés egyetlen nagy dominanciaharc.
A férfiak harcolnak egymással, hogy ki juthat föl a piramis csúcsára, és verheti a mellét, hogy ő az Alfahím. A nők harcolnak egymással, hogy megkaparinthassák az Alfahímet, vagy ha már megkaparintani nem sikerült, legalább megdugathassák magukat vele.
A férfi elvárja a nőtől, hogy istenítse, hogy gondoskodással vegye körül, hogy elhitesse vele, hogy ő a legszebb, a legerősebb és a legokosabb, meg persze hogy rebegtesse a szempilláját vadul. A nő pedig az egész életét a férfi kényeztetésének és kiszolgálásának rendeli alá -- legalábbis színleg, hogy aztán suttyomban a saját kenyerét is vajazgathassa.
És elvárják tőled, hogy megfelelj az értékrendjüknek, hogy fiatalon piálj, füvezz és kúrjál sokat, hogy legyen minél nagyobb a kocsid (egyáltalán: ha nincs kocsid, nem vagy ember), öltözködj így és így, házasodj meg ekkor és ekkor, lépj be egy unalmas munkahelyre diplomás vagy éppen nem diplomás rabszolgának, keress minél több pénzt, az se baj, hogyha a forrásaid nem teljesen legálisak, gyárts le pár gyereket, aztán úgy hatvan-hetven felé dögölj meg valami szív- és érrendszeri betegségben, ami azért alakult ki, mert rengeteg zsíros kaját zabáltál. Ha nem így élsz, akkor nem fogadunk el, nem tartozhatsz közénk, mi több, nem is vagy ember.
A legtöbb ember kussolva elfogadja ezt a világrendet, megpróbál beilleszkedni, megtalálni benne a helyét, a férfiak igyekeznek hasonulni az agresszív kanmajmokhoz, a nők pedig a szempillarebegtető picsákhoz, és idővel, amikor a "szocializáció"-nak nevezett folyamat befejezetté válik, már csak ebben a keretrendszerben képes elképzelni az életét, és fel sem tudja fogni, hogy másképpen is lehet élni, más értékeket is lehet vallani. Azt pedig, aki másképpen él, kiszorítják maguk közül, és lúzernek bélyegzik, ezzel mintegy tagadva azt, hogy tudatos döntés alapján is elkülönülhetünk ettől az értékrendtől (szándékosan nem lázadást írtam), nem csak alkalmatlanság alapján. Számukra mindenki, aki nem olyan, mint ők, és nem úgy él, mint ők, alkalmatlan.

Miért?

Miért kellene nekünk elfogadni mindezt?

Miért kellene nekünk elfogadni azt, hogy csak azért, mert másképp élünk, rosszabbnak bélyegezzenek minket?

Ezt határozottan kikérem magamnak. Nem vagyok rosszabb senkinél. Ugyanolyan vagyok, csak más utakat választottam. Nem azért kerülnek el, mert rosszabb vagyok, hanem mert nem értenek, és inkább befogják a szemüket, betapasztják a fülüket, csak azért, hogy ne kelljen szembesülniük azzal, hogy léteznek más világok is a saját kis habitatjukon kívül. Azért képviselem ezeket az értékeket, mert bízom abban, hogy helyesek, és hiszem, hogy azzal, hogy szerintük élek, a világ hasznára lehetek. Elfogadom a világot vezérlő alapvető értéket, és végezetül, erősen hiszek abban, hogy az emberek különbözősége nem kártékony, hanem nagyon is a közösség javára válik majd.

Tessék figyelni a metakommunikációs jelzéseket, az eredmény önmagáért beszél :)

Akárki akármit mond, egy patriarchális társadalomban egy nőnek állati nehéz elviselni ezt a leereszkedő vállveregetést, amivel persze nemcsak az író nőt, hanem olvasóit is lesajnálják, legyenek bármennyien. Idővel nagyon szerettem volna megérteni, hogy mi ez a hiszti a női irodalom körül, és jól beleástam magam a témába. Először arra figyeltem fel, hogy amit nálunk lektűrnek neveznek, azt az angolszász országokban chicklitnek: a chick tyúkot vagy pipit jelent szó szerint, de inkább a liba szó adja vissza a magyarban valódi jelentését. Vagyis libairodalom. Tévedés ne essék, a chicklit nagyon is gyümölcsöző ága az irodalomnak, és megkockáztatom, jóval nagyobb presztizse is van, mint itthon. Ezzel együtt, a chicklit kifejezés elég megalázó, nem? Már azt sem értem, maga az irodalomkritika hogyan tűr meg egy ilyen kifejezést. Rendben, legyen chicklit, de akkor legyen dicklit is, a férfiirodalom megjelölésére, nem? Szóval idővel rájöttem, hogy itt van egy évszázados ádáz vita arról, mit nevezhetünk magas, kanonizált irodalomnak, és mit nem, és ez utóbbi kategóriába feltűnően gyakran kerülnek női szerzők művei. Elég megemlíteni, Jane Austen, vagy a Bronte nővérek művei körül is elkeseredett viták folytak a múlt század eleji Angliában, hogy egyáltalán említésre érdemesek-e. Ez ma már nyilván nem kérdés velük kapcsolatban, mint ahogyan nem lesz kérdés száz év múlva az sem, hogy például Helen Fielding Bridget Jonesa, amit most elismernek ugyan, de chicklitnek neveznek, igazi klasszikus regény, amely nagyon fontos dolgokat mond el egy kor szereplőiről.

Gratulálunk, ismét jó példáját láthattuk a tipikus dzsendörsztádizos droidszemléletnek. Nos, drágaságaim, Ön most megmondja a frankót Önöknek. Nem a nőket mint nemet rekesztik ki az irodalmi kánonból, hanem a hülye picsákat. Azt pedig kurvára utálom, amikor a női nemet en bloc a hülyepicsa-módra viselkedőkkel és gondolkodókkal azonosítják. Nem, Ráczzsuzsa, nem azért sajnálnak le téged, mert nő vagy, hanem azért, mert a teljesítményed, mint egy író teljesítménye, valóban nem mérhető össze mondjuk Esterházy Péterével. Valóban egy meglehetősen egyszerű könyvet írtál, finoman szólva kevéssé kiforrott stílusban -- közhelyes, áljófej szövegek, a valódi eredetiség teljes hiánya -- a Bridget Jones-könyveknek legalább van egy sodrása, de nálad még ez is hiányzik. Ennek semmi köze a női tematikához. Dubravka Ugresic, a híres cseh írónő is jó pár női témájú regényt írt. Olvasd el a Stefica Cvek az élet sűrűjében című könyvet. Az a különbség, hogy ezt a könyvet egy intelligens ember (nem nő! ember!) írta, akinek a szellemi horizontja jóval szélesebb, és az intellektuális ambíciói jóval magasabbra szárnyalnak, mint a tieid. A modern értelmiségi szemszögéből reflektál a chicklit vicces kliséire, eljátszik velük, ironizál. Megszüntetve megőriz.

Nem azért beszélnek veled leereszkedően, mert nő vagy. Nem hinném, hogy Nemes Nagy Ágneshez vagy a már említett Dubravka Ugresichez vagy az őket olvasókhoz bárki is leereszkedően szólt volna, pusztán azért, mert F betű szerepel az útlevelükben. Azért beszélnek veled leereszkedően, mert a korlátolt hülye picsa nézőpontját testesíted meg. Pont ezzel ártanak a legtöbbet a női irodalomnak, pontosabban a nők irodalmi kiteljesedésének, hogy a legretkedékebb szarokról is kijelentik, hogy azok valójában nagyon jók, mert sajátosan női nézőpontot jelenítenek meg. És azt hiszik, hogyha ezt eleget hajtogatják, akkor igaz is lesz. Hát kurvára nem. Csak annyi történik, hogy lehúzzátok a magatok korlátolt hülyepicsa-szintjére az értelmes, ambíciózus, szellemi beállítottságú nőket is.

Egyébként ennek a hülyepicsa-szemléletnek megvan a férfi ekvivalense, de ez véletlenül sem a magaskultúra, hanem sokkal inkább a Playboyban, CKM-ben és egyéb fosokban megnyilvánuló ortopéd faszharcos-szemlélet. Pontosan ugyanaz a korlátolt, one-track-minded egybitesség nyilvánul meg bennük, mint a chicklit RZs által képviselt szemléletében. Az irodalmi művek között a James Bond-regényeket tudnám talán ide sorolni, de igazából nem tudom, mert ilyen szarokat nem szoktam olvasni. Ezek ugyanígy nincsenek kanonizálva, de nem is hallasz senkit sírni, hogy úristen, ez mekkora kibaszás a férfiakkal.

Pont ugyanaz a korlátolt szemlélet jelenik meg ebben is, mint a női kvóta nevű okosságban. Úgy állítja be a nőket, mintha valami cselekvésképtelen, vízfejű retardált brigád lenne, aki csak úgy érhet el eredményt, ha hátulról alaposan megtolják. (No pun intended.) Azt sugallják ezzel, hogy azért kell külön jogszabállyal előírni, hogy ennyien jussanak be, mert a nők túl fosok ahhoz, hogy a saját jogukon, mindenféle jogszabályok nélkül is képesek legyenek bekerülni. Márpedig nem fosok. Inkább ahhoz kellene kedvet csinálni a leánygyermekeknek, hogy kellő elkötelezettséggel forduljanak a Szellem és a politika felé, hogy legyen bennük elég erő ahhoz, hogy a saját jogukon, mindenféle dzsendörsztádiz-szósz és ideológiai agymosás nélkül is elismertessék saját magukat és tehetségüket a világgal.

(Mielőtt bárki beszólna, e sorok írójának pinája van.)

Basszameg, nem értettem, h miért nem tolulnak a kommentek. Erre rájöttem, h rajt hagytam az előzetes moderációt, és nem a megszokott e-mail címemre mentek az értesítések. Mekkora egy fasz vagyok, istenem... na de most már indul a játszótér :)

A következő blogbejegyzésben bemutatom neked a racionális gondolkodás helyes útját. Felhívom rá a figyelmedet, hogy mivel minden racionálisan gondolkodó számára evidens az, amiről írok, ezért ha valamelyik ponttal nem értesz egyet, akkor a) hülye vagy b) a kurva anyád c) nehogy véletlenül bekommenteld a blogomra, mert kíméletlenül kimoderállak (aki nem ért velem egyet, az TROLL).

• Válassz egy olyan kérdést, amit lényege szerint lehetetlen a tények vizsgálata alapján eldönteni. Te ezt vond kétségbe, és próbáld mégis ilyen módon eldönteni. Isten létének kérdése pont ideális a gyakorláshoz. (Egy apró lábjegyzetben azért jegyezd meg, hogy a dolog valóban nem dönthető el tudományosan, ugyanakkor hangsúlyozd ki, hogy a te megoldásod igaz a legnagyobb valószínűséggel, és minden gesztusod utaljon arra, hogy kurvaélet-bizonyossággal tudod a megoldást.)
• Hangsúlyozd, hogy aki nem ért veled egyet, az irracionálisan gondolkodik, magyarul hülye.
• Ennek a nézetednek youtube-videók keretében adj hangot, amelyeken – igazi értelemvezérelt emberekhez méltó módon – vörös fejjel ordítva szidod az ellent. Így mások is láthatják, hogy mennyire racionális vagy.
• Készíts róluk karikatúrákat is, hogy megmutathasd, hogy az illetők milyen hülyék. Ügyelj arra, hogy a karikatúrákat minden racionálisan gondolkodó viccesnek tartsa, a többiek véleménye meg úgyse számít.
• Próbálj meg egy alapvetően nem tudományközpontú kérdést mégis a tudományra kihegyezni. Ugyebár a kereszténység sem elsősorban arra kívánt választ adni, hogy milyen alakja volt a Földnek, vagy hogy hogyan keletkezett az ember. Te mégis nyugodtan értsd félre az egészet, mert így lehet mutogatni, hogy „há-há, de hülyék ezek a kerák, azt hitték, hogy lapos a Föld”, ugyanakkor az igazán lényegi problémákat nagyon ügyesen megkerülheted.
• Hangsúlyozd annak fontosságát, hogy az ifjúságot meg kell tanítani „a kritikus gondolkodásra”. Ez azt jelenti, hogy kiosztod nekik a The God Delusiont, amiből pontosan ugyanazokat a következtetéseket kell levonniuk, amiket te levontál – nehogy véletlenül irracionálisan találjanak gondolkodni.
• Zárkózz el a másképp gondolkodóktól, az állításaidat -- akár részben, akár alapjaiban -- kritizálóktól. Köztudomású, hogy a velük való érintkezés roppant ártalmas. Velük szemben ugyanis érvelned kell, ezt pedig mindenképpen el kell kerülnöd.

Az emberek jellemzően nem hiszik el, hogy az ember képes meggyógyítani önmagát: aki ilyesmit állít, arról azt gondolják, hogy hazudik, vagy hogy reklámot csinál valami kuruzslónak. Ez általában azért van, mert sok ember képtelen felfogni a saját fejében rejlő lehetőségeket, és azt, hogy az élettel kapcsolatos problémák jelentős része az ember hibás hozzáállásából fakad. Én olyan ember vagyok, aki -- ha valamennyi problémáját nem is oldotta meg -- de problémáinak jelentős részét az öngyógyítás módszerével, alkalmanként külső segítséggel (homeopátia), de alapvetően saját erőfeszítéseinek köszönhetően, saját maga kezelte. Szemben a pszichiáterrel, aki a reáltudományok oldaláról közelít a lélekhez, a pszichológus a humán diszciplinák szemléletét alkalmazza.

A freudi pszichoanalízis éppen olyan szimbólumfejtés, mint amit a műelemzés során alkalmaznak. A homeopátia szintén ide tartozik, én ezt leginkább lélekhermeneutikának nevezném. Kétségtelen, hogy előfordul, hogy a pszichológussal vagy a homeopatával való közös munka sokszor nem hoz eredményt, de ennek elsősorban az az oka, hogy sokan nem fogják föl azt, hogy ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni, 1) maximálisan meg kell bíznunk a terapeutában 2) saját magunknak is kimerítő önelemzési tevékenységet kell végeznünk. A legtöbben csak lefekszenek a díványra, és azt várják, hogy a doki megoldja a problémáikat. Ez így nem fog menni, a hibás viselkedésmintákat magunknak kell felismernünk, és magunknak kell változtatni rajta. A szakember ehhez csak segítséget tud adni, de a munkát nem tudja elvégezni helyettünk.

Sokan éppen ezért nem bíznak a humán gyógyítási eljárásokban, mert a reáltudományokat dicsőítik, állítván, hogy ott kézzelfoghatóak a számukra az ok-okozati láncok. Éppen ezért a gyógyítás terén is az orvostudományra hagyatkoznak. A probléma viszont az, hogy az emberi lélek problémáit az orvostudomány nem képes igazán hatékonyan kezelni. A rossz hangulatra fel tudja ugyan írni a hangulatjavítót vagy a szorongásoldót, de -- amellett, hogy ezek a kemikáliák pontatlanok, durvák, sokszor függőséget okoznak, vagy csak simán tönkrevágják a júzer szexuális életét -- az alapvető problémákat nem képesek megoldani.

Igen, valóban nem tudom, hogy pl. a homeopátia vagy a pszichoanalízis miért működik. Az viszont meggyőződésem, hogy a lélek problémáit kizárólag szoftveresen lehet megoldani, ti. az alapvető problémák a fejben dőlnek el. Bizony, bármilyen hihetetlen, az emberi kommunikáció, viselkedés, és -- ebből kifolyólag -- az emberi kapcsolatokkal való problémák megoldása kizárólag intellektuális szinten dől el. Számomra ez sorsdöntő felismerés volt. És mivel az ember némi gyakorlással megtanulhatja uralni a testbeszédét, ez azt jelenti, hogy a kommunikációs problémáin is képes sokat javítani.

Korábban bús képpel, mogorva arccal járkáltam, mert úgy gondoltam, hogy nem az a fontos, hogy mi van az arcomon, hanem hogy mit mondok. Elolvastam persze az önsegítő könyveket, ahol leírták, hogy milyen fontos, hogy mosolyogjunk, hogy menjen a smalltalk, hogy non-verbálisan is tartsuk a kapcsolatot stb., de figyelmen kívül hagytam, mert úgygondoltam, hogy ez tulajdonképpen hülyeség. Aztán amikor elkezdtem tanítani, akkor ezzel párhuzamosan elkezdtem a tanultakat a gyakorlatban is alkalmazni. Elkezdtem mosolyogni az emberekre, keresni a szemkontaktust -- olyan szituációkban is, amikor ez nem "elvárt", pl. utcán, metrón --, amikor boltban voltam, az eladtó szemébe néztem, és szóltam pár kedves szót az üzleti tranzakció lebonyolításához szükséges szavakon felül is. A hatás elképesztő volt. Az emberek egészen másképp viszonyultak hozzám. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit számít az ember arckifejezése, vagy az a smalltalknak nevezett pár jelentés nélküli mondat.

Teljesen megdöbbentő volt mindez a számomra. (Persze arra is rájöttem mindemellett, hogy így az autista fakultásaimat -- elvont gondolkodás, szemlélődés stb. -- kevésbé tudom működtetni, mert az NT-funkciók erőforrásigényesek -- de tkp. nincs szükség arra, hogy a kettő egyszerre is működni tudjon, igaz?)

A saját -- korábban létező, később pedig megoldott -- problémáimról is azt tudom elmondani, hogy lényegében attitűdöt kellett váltanom. Rá kellett döbbennem arra, hogy a korábban alkalmazott stratégia hibás volt, és fel kellett térképeznem azt, hogy hol, milyen pontokon csúsztak félre a dolgok. Sokszor már önmagában ez a felismerés elég volt ahhoz, hogy változtatni tudjak. Abban mindenképpen segített, hogy egyszer csak látni kezdtem magam: na, most nem vagy elég hatékony! Na, most túlzottan átvették az irányítást az érzelmeid! Na, most azt hiszem, hogy már fárasztó vagy a környezeted számára!

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg egyes spektrumtársak képesek gyakorlatilag az NT-ket megszégyenítő funkciószintet elérni, és teljesen jól megbirkóznak saját problémáikkal, addig mások sokkal többet kínlódnak és/vagy megrekednek egy szinten, és sokszor annyira elhatalmasodnak a problémáik, hogy a családjukban/munkahelyükön sem képesek helytállni.

Azt hiszem, a probléma oka az lehet, hogy sokan el sem jutnak addig a tapasztalatig, hogy tudatos változtatásokkal képesek hatni saját viselkedésükre, és hogy a saját viselkedésük megváltozása mások viselkedésére is hatással lesz. Tőlem eltérően ezek az emberek nem úgy tekintenek a saját életükre, mint olyasmire, amit ők irányítanak, tőlük függ, hanem mint amit véletlenszerű folyamatok alakítanak, ismeretlen erők dobálnak ide-oda. Ez annak az eredménye, hogy ők a meghatározó korszakban -- ami a kisgyermekkor lenne alapvetően, és erre ráépülve az iskoláskor egésze -- nem tudták átélni a "meg tudom csinálni!", "képes vagyok rá!" érzését. Nyilván azért, mert anyu már ebben a korban is mindent megcsinált helyettük, mondván, hogy "kisfiam, te ügyetlen vagy, nem vagy képes rá" -- aztán, mivel kevesebb esélyük volt megtapasztalni saját magukat, saját erejüket, egyre gyakrabban érkezik be ez a visszajelzés, és egyre nehezebb lesz ebből kitörni. (Engem is sokáig életképtelennek gondoltak. Ami az én receptemet illeti, ezen úgy változtattam, hogy elköltöztem otthonról, és beindítottam a saját vállalkozásomat, ami kisvártatva elég pénzt termelt ahhoz, hogy ne csak magamat, de az egész családomat is el tudjam tartani.)

Ezt azonban nem késő pótolni. Ha az ember már szerzett néhány sikerélményt, akkor kompetenciaérzése megerősödik, stabillá válik, és erre a szilárd alapra már lehet építeni. Van azonban ennél súlyosabb eset is, amikor az ember fel sem ismeri, hogy változtatnia kéne valamin, hanem ehelyett a környezetét, vagy "az emberiséget" hibáztatja amiatt, hogy nem mennek a dolgai. Vagy a még szélsőségesebb hozzáállás, amikor kijelentjük, hogy a viselkedésünk, rutinjaink végiggondolása, és esetenkénti felülbírálása valami ördögtől való dolog, ami "a személyiségünk elvesztéséhez" vezet.

Az NT-k többségének nincs szüksége felülbírálásra, mert a többi embert figyelve olyan megoldási stratégiákat sajátítanak el, amik többé-kevésbé helyesek. (Akkor van gáz, hogyha váratlanul olyan helyzetbe kerülnek, ahol ezek a megoldási módok nem alkalmazhatók.) Viszont azzal is tisztában vannak, hogy alkalmazkodniuk kell, és ha emiatt megváltozik a viselkedésük, az nem olyan a számukra, mintha elvesztenék a személyiségüket. Fontos nekünk is tudatosítanunk, hogy a világban többé-kevésbé mindenki alkalmazkodik a többi emberhez. Rá vagyunk kényszerítve, mert annyira sokfélék vagyunk, hogy másképp képtelenek lennénk együtt élni egymással. Az alkalmazkodás tehát nem feladás, hanem az élet egy fontos -- és természetes! -- része.

Tisztában vagyok vele, hogy a fent leírtak egy része részben közhelyesen hangzik, részben igazából csak akkor tudatosul igazságként, ha átéltük, és a saját igazságunkká vált. Valódi, kemény, szilárd, tiszta, élettapasztalatban gyökeredző igazsággá. Mégis leírtam őket, mert arra gondoltam, esetleg mások számára is hasznosak lehetnek útjuk során.

Sokáig azt hittem, hogy baloldali vagyok, de ma már tudom, hogy nem. A baloldaliság a leginkább a társadalmi igazságosságért folyó harc miatt volt szimpatikus a számomra, de már igen korán elkezdett zavarni a baloldali gondolkodók szellemi sötétsége és korlátoltsága.

Miért fogalmazok így? Nagyon ellenszenves számomra a balosoknak az a gyakorlata, hogy kötelező dogmákat virítanak elő, amit az élet minden területén alkalmazni kell. Muszáj.
Ott vannak például egyrészt a kommunisták, akik előállnak a maguk társadalomelméletével (burzsujok, prolik, forradalom stb.), a feministák vagy a legújabb baller okosság (muhaha) képviselői, a transzhumanisták, akik a technológiai fejlődés boostolásával próbálnak tenni azért, hogy immanentizálódjék az Eszkhaton (vagyis hogy még ezen a földön eljöjjön a mennyek országa). Ezen elméleti irányok ugyanakkor nem érik be azzal, hogy a saját szűk körükben hirdessék az igét, hanem korlátolt preferenciáikat megpróbálják az emberi szellem valamennyi területére kiterjeszteni. Ilyen például az irodalom. A komcsiknak volt képük a saját korlátolt ideológiájuk alapján osztályozni az irodalmat, és megkülönböztetni a "helyes", "elfogadható" alkotási módokat -- azokat, amik a haladás ügyét szolgálják -- a "rossz", "elfogadhatatlan" alkotási módoktól -- amelyekben a nagyszerű Eszme nem nyilvánul meg, mert mondjuk a szerző ezen a héten nem akart társadalomfilozófiával foglalkozni, vagy csak simán utálja a rohadt komcsikat, úgy, ahogy vannak.
Számomra az irodalmi és filozófiai alkotás nagyon fontos, hiszen ezek azok a területek, ahol az emberi szellem szabadon képes szárnyalni, s amelyek fejlődésükkel a tudomány fejlődését is meghatározzák. Az irodalomban és filozófiában sokszor száz-százötven évvel korábban is megjelentek olyan gondolatok, amik a tudományos kutatásban csak később nyilvánultak meg. Például, ha nincs Wittgenstein és Saussure, bizonyos, hogy modern informatika, számítógépek sem lettek volna.
Meggyőződésem, hogy az irodalmi alkotás és a filozófiai vizsgálódás olyan természetű dolog, aminek csakis akkor van értelme, hogyha az ember kellő nyitottsággal, felesleges előítéletek nélkül képes munkához vágni.
Ha az egészre ráhúzunk egy ideológiát, ami meghatározza, hogy mik a gondolkodás "helyes" útjai, és mik azok, amik "károsak"/"dekadensek"/"elvetendők", megfojtjuk az egészet.

A balosok között külön idegesítenek a feministák. Egyrészt, az alapvető célkitűzéseikkel -- küzdelem a nők emberszámba vételéért, harc a családon belüli erőszak ellen -- én is egyetértek. Másrészt viszont a feministák keveset tesznek azért, hogy a céljaik megvalósulhassanak -- nem hinném, hogy egy feminista aktivista is járt már életében igazán kemény környéken, ahol tényleg nagy probléma a patriarchális gondolkodás (na jó, Bódis Krisztát leszámítva, de attól tartok, ő nem túl tipikus). Vagy hogy a Tűsarok valamelyik szerzőjének -- legyen akármekkora kőkemény bulldyke -- lenne annyi vér a pucájában, hogy mondjuk leutazna Gyöngyösre, és egy kicsit megfegyelmezné a helyi cigányvajdát, hogy ne legyen már olyan patriarchális. Inkább cikkeket írnak a Magyar Narancsba, mert végül is tényleg inkább a liberális értelmiség szorul rá arra, hogy a nők egyenjogúságáról oktassuk őket, és nem a gettólakók.
Különösen felbasz az ún. feminista irodalomkritika -- a baloldali szellemi diktatúra egyik újabb formája -- , ennek is azon alaptétele, hogy a női irodalom minden egyes instanciája dicséretre méltó, mert "a női tapasztalat egy-egy sajátos megnyilvánulásának tekinthető". Ez tkp. azt jelenti, hogy tök mindegy, hogy egy adott könyv mekkora szar, hogyha az illető könyvet egy nő írta, akkor mindenképpen ki kell adni, mert az illető könyv egy elnyomott kisebbség képviselőjének produktuma, az ő sajátos tapasztalatait tükrözi, ennél fogva dicséretre méltó. Vagyis az lényegtelen, hogy az adott műalkotás jó-e, inkább az a kérdés, hogy a szerzőnek van-e pinája. Broáf.

Gondolkodtam rajta, hogy én meg majd feltalálom az autista irodalomkritikát (Autistic Criticism), aminek az lesz a célja, hogy azt vizsgálja, hogy a randommód kiválasztott szerzők műveiben milyen mértékben jelenik meg az autisták sajátos tapasztalata, egyszóval minél többször ír arról a szerző, hogy "bántottak a csúnya NT-k, mert rokkoltam", annál valószínűbb, hogy levonom a következtetést, hogy az illető művet orrba-szájba nyomatni kell, és jó zsíros állami támogatásokat kell leakasztani a publikálásukhoz. Gyanítom, hogy olcsó és hatékony lenne az ultimate sikerhez -- eleinte még kellene vele szopni egy kicsit, de végül jól kedvükre ölelnének a ballerek.

Másrészt, a ballerek nyitottnak és toleránsnak hazudják magukat, ugyanakkor rühellik azt, hogyha valaki ezekre az elvekre nyíltan rákérdez, és/vagy egyéb kényelmetlen kérdéseket tesz föl nekik.
Ennek egyik legjobb példája a politikai korrektség. Egyrészt, valóban igaz, hogy az, ahogyan beszélünk dolgokról, meghatározza azt, hogy hogyan gondolkodunk róluk (Foucault-nak és barátainak azért igaza van egy-két dologban), másrészt viszont nem hiszem, hogy ez a fajta beszédmód bármin is segítene. Nem nyelvi forradalmat idéz elő, hanem nyelvi fejhomokbadugást, azt, hogy hihetetlenül körülményessé teszi, hogy bizonyos dolgokat tárgyalni lehessen. Emellett végtelenül képmutató is, hiszen most már ahhoz, hogy szalonképesnek tűnjünk, elegendő, hogyha nem használunk bizonyos szavakat, és a nemhasználás ténye pedig elfedi az emberek valódi gondolatait. Ha úgymond szabad lenne cigányozni és zsidózni, akkor pontosan tudnánk, hogy ki hogyan gondolkodik ezekről a kérdésekről, most viszont az van, hogy olyanok is könnyen eladhatják magukat a sima, polkorrekt dumájukkal, akik amúgy tényleg és kimondottan rasszisták.
Másrészt ott van az a probléma, hogy ezzel további kalodába kényszerítjük a nyelvet, tovább korlátozzuk a szólás szabadságát, méghozzá -- meglátásom szerint -- teljesen feleslegesen. Ha valóban bevezetik a gyűlöletbeszéd- és egyébellenes törvényeket, az emberek ugyanúgy játszi könnyedséggel megkerülhetik őket, mint ahogyan pl. Németországban jelenleg is teszik. Elég lesz kódszavakat bevezetni a "csúnya" szavakra, és máris mehet tovább a zsidózás, talán még vidámabban is, mint eddig.
A politikai korrektség névre hallgató bullshittingen még egy -- felette visszás -- jelenséget szeretnék megemlíteni: a balosok képét a toleranciáról. Egyrészt, a balosok végtelenül elfogadónak és toleránsnak vallják magukat: keblükre ölelnek bárkit a melegektől kezdve a cigányokon át egészen az autistákig. Viszont ugyanakkor nem felejtik el kijelenteni, hogy csak az a tolerancia egyetlen elfogadott formája, hogyha valaki úgy gondolkodik ezekről a kérdésekről, mint ők. Mindenki más, akinek más véleménye van, a nép ellensége a tolerancia ellensége, és deportálni kell... izé, nem szabad engedni szóhoz jutni, ki kell szorítani, be kell tiltani. Legyünk intoleránsak az intoleranciával szemben, mert csak úgy valósítható meg az igazán toleráns és békés társadalom. De... izé, nem visszás ez egy kicsit? Nem pont magát teszi ezzel hiteltelenné az, aki amúgy máskülönben a tolerancia szükségességét prédikálja?
Félreértés ne essék, én se gondolom azt, hogy pl. a homofóboknak igazuk lenne. De nem értem, hogy kinek lenne abból baja, hogyha az a maroknyi ember, aki tényleg utálja a buzikat, ennek valóban hangot adhatna. Elhiszem, hogy ez fájna pl. a melegeknek, de most könyörgöm, mi a fontosabb, egy demokratikus alapjog, vagy egy korlátozott csoport érdeke? Gondolkozzunk már!
Szerintem az ilyen nézetek elleni harc legjobb eszköze a nyílt diskurzus és cáfolás lehetősége. Ezt én magam a gyakorlatban is alkalmaztam, sikerrel. A blog korábbi korszakában szívesen jöttek ide trollok, bizonygatni, hogy én nem is vagyok autista (ők ezt jobban tudják, mert elolvastak egy egész Wikipedia-cikket az autizmusról). Megtehettem volna, hogy rövid úton kibaszom őket, de nem tettem. Az értelmesebbjét igyekeztem meggyőzni (sokszor sikerült), a droidabbját pedig ignoráltam. Ugyanis világéletemben úgy gondoltam, hogyha bizonyos elveket és nézeteket tartok olyan értékesnek, hogy magamévá tegyem őket, akkor arra is képesnek kell lennem, hogy megvédjem őket a kritikával szemben. (Sajnos ezt az elvet nem mindenki követi. Egy nagy autista gondolkodónak például az a policyje, hogy mindenkit kitilt, aki egy kicsit is kritikus hangnemet merészel vele szemben megütni. Ezek szerint ő nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy képes legyen kiállni az igazsága ellen, s meg is védeni azt.)

Harmadrészt, utálom, hogy a fenti balos előítéleteket a magyar ún. liberális értelmiség is átvette, és három szájjal csaholja. Semmit nem tesznek a szellem szabadságáért, hanem valami rosszul értelmezett nyugatosságból átveszik ezeket a korlátolt elveket. Aki pedig ezt -- bármilyen világnézeti alapról -- kritikával meri illetni, kiközösíti. A másik még, amit utálok, hogy ezeket az elveket sajnos éppen a szélsőjobbon szokták megfogalmazni. Sajnálatos, hogy néhány egészen értelmes gondolat azért nem nyerhet polgárjogot, mert a hirdetőik ordas nácik, és ezért az általuk körvonalazott elvek is "leprásak" lesznek.* Éppen ezért én mint libertariánus is szeretnék mellettük hangsúlyozottan hitet tenni.

*Persze az is elég visszás dolog, amikor egy náci követeli a szólásszabadságot, amit neki ugyanúgy eszébe nem jutna garantálni a másként gondolkodónak... ebben is hasonlítanak a nácik a balosokra.

A többséget képviselő szülők sokszor nagy ellenállást tanúsítanak a valamilyen szempontból "más", "problémás" gyerekek integrációjával szemben. Megy a sírás, hogy egy ilyen gyerek egyrészt teher az osztályközösségnek, másrészt mennyivel több pénzbe kerül az iskolának/önkormányzatnak/államnak, mint az ún. "normális" gyerekek. Nem, kérem szépen.
Bár sokan a homokba dugják a fejüket, de nekik is ideje észrevenniük, és tudatosítaniuk magukban, hogy a tömegoktatás nem való mindenkinek. Vannak olyan gyerekek, akik ugyan okosak és értelmesek de valamiért kilógnak a sorból, és ezért nem lehet ugyanolyan elvárásokat támasztani velük szemben, mint a többi gyerekek felé. Vagy talán nem is annyira kiemelkedő képességűek, de egy kis többletenergia-befektetéssel ők is a társadalom hasznos tagjává válhatnak. Igen ám, csak ha az iskolában valamiért képtelenek teljesíteni az elvárásokat, akkor nagy a veszélye annak, hogy rossz útra tévednek. Könnyen lehet, hogy az iskolában átélt kudarcok, a kortársaik elutasítása miatt rossz társaságba keverednek, drogozni kezdenek, az alkoholhoz menekülnek, vagy csak simán bűnöző lesz belőlük.

Tisztelt szülők! Nem a "problémás" gyerekek integrációja kerül sok pénzbe. Ami igazán sokba kerül, az a drogosok, bűnözők rehabilitációja, a börtönök fenntartása, és a rossz útra tévedt emberek által okozott kár helyreállítása, az általuk veszélybe sodort, megsebzett emberek gyógyítása. Ezért fontos, hogy idejében megelőzzük a bajt -- odafigyeléssel, nyitottsággal, és, nem utolsósorban, emberséggel.

Korábban már beszéltem ezen a blogon a "phasing out"-jelenségről, vagyis amikor visszahúzódom a belső világomba, az álmok, ábrándok megnyugtató biztonságába.

Az utóbbi időben sok emberrel ismerkedtem meg, köztük aspergeresekkel is, akik közül sokan azt mondták, hogy ugyan eredetileg ők sem rendelkeztek szociális készségekkel, de úgy tudták fejleszteni azokat, hogy megfigyelték a többi ember viselkedését.

Megfigyelték. Hm.

És az hogy lehet, hogy én hiába figyeltem őket, sosem láttam semmit? -- tettem föl sokáig a retorikai kérdést, mindhiába.

Az utóbbi időkben azonban újfent elemeztem magam, és rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nem is figyeltem annyira oda rájuk. Ritkán megyek ugyanis úgy emberek közé, hogy ne lenne a fejemen az mp3-lejátszó, vagy ha mégsem, akkor is annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy szinte teljesen kizárom a külvilágot. Ilyenkor sokszor azt sem hallom, hogyha szólnak hozzám.

De ez még hagyján. A "phase out"-jelenség olyankor is aktiválódik, ha éppen dolgozom, vagy olvasok. Jellemzően minél fáradtabb vagyok, annál inkább. Munka közben sokszor megesik, hogy késztetést érzek rá, hogy benyomjak valami pörgős zenét, és ábrándozzam. Hogy érzékeltessem az arányokat, elmondom, hogy nemrég megfogadtam, hogy amikor dolgozás címén vagyok a gép előtt, akkor csakis és kizárólag dolgozni fogok, és nem fogom hülyeségekre elbaszni az időt -- így tényleg csak minimális pihenést engedélyezek magamnak. Ennek köszönhetően sikerült 3 óra alatt megcsinálnom egy olyan feladatot, ami máskülönben ennek az időnek a kétszeresét vette volna igénybe.

Fürdéskor a zuhany alatt megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor kezdődött nálam ez a dolog. Valamilyen szinten ez mindig is jelen volt, de igazából csak akkor került előtérbe, amikor először megjelentek az életemben a nagyobb traumák, kudarcok. Azután ez bevett "problémakezelési" módszer lett: amikor nagy volt a gáz, akkor visszavonultam a saját kis képzelt világomba. Többnyire filmeket forgattam le egy képzelt alakról, aki hasonlított hozzám, csak sokkal jobb, szebb és erősebb volt, mint én. A való életben én is megpróbáltam utánozni ezt az alakot, de többnyire pofára estem. Ilyenkor ismét jött az álmodozás.
Aztán eljutottam arra a szintre, hogy az álmodozás már teljesen kontraproduktív lett: annyit álmodoztam a sikerről, hogy ez állt a valódi sikerem útjába, ami kudarcokat eredményezett, ami miatt ismét álmodoznom kellett... és a kör bezárult.

Nem szoktam ide politikai témájú bejegyzéseket írni. Pláne nem szoktam olyan site-okra reflektálni, mint a Bombagyár.

Egy egészséges heteroszexuális férfi számára az anális közösülés nem más, mint retrográd férfiösztön. Az a férfi, amely egy másik férfi számára felajánlkozik, azt az íratlan törvényt szegi meg, hogy a férfi mindenáron a hierarchia csúcsára törekszik, vagy legalább az abban elért pozícióját védelmezi. Az anális megalázás a hierarchia legeslegaljára száműzi azt, aki gyakorolja, mivel a férfias ösztön tökéletes ellentétét produkálja: nem behatol, hanem magába enged, férfi mivoltát feladja, és nem nélküli lénnyé aljasul, amelynek szexuális énje sem férfiként, sem nőként nem leírható. Ha ehhez még az absztrakt férfiasság elvetése is párosul - affektálás, tipegés, a férfias külsőségek tudatos mellőzése - az még irritálóbb. A többi férfi, de a nők is, ösztönösen próbálják a falkától, de még a fajtól is elmarni. S ez természetes is, hiszen ez az egyed nyilvánvalóan beteg, viselkedése értelmezhetetlen, ezért kiszámíthatatlan, és a faj túlélését veszélyezteti.

Habár igazi vulgárpszichológiai okoskodásról van szó, talán lehet benne valami igazság. Én úgy helyesbíteném, hogy a csoport megpróbálja védelmezni a benne uralkodó csoportnormát, az elfogadott viselkedési szabályokat, akár annak az árán is, hogy szétrúgnak néhány segget. Nyilván ez a viselkedés ösztönösen kódolt.

Ezzel az "ezt diktálják az ösztönök"-dumával rendszerint azok szoktak jönni, akik görcsösen ragaszkodnak valamilyen privilégiumhoz, még annak ellenére is, ha azzal másoknak súlyos károkat okoznak. Ennek egy tipikus esete a patriarchálisan gondolkodó férfi, aki úgy gondolja, hogy neki joga van félrelépni, "mert a férfiak szervezete úgy működik", a nőnek viszont nincs. "Ezt diktálják az ösztönök." Aha.

Persze, az ösztönök azt diktálják, hogy utasítsunk el bizonyos viselkedési formákat. Azért, mert úgy érezzük, hogy az más, mint amilyenek mi vagyunk, és ami más, az gyanús, félelmetes, vagy egyenesen visszataszító.* Egyes emberek pedig odáig is elmennek, hogy fizikailag is izolálni akarják ezeket az embereket, vagy meg akarják semmisíteni.

Pedig meg kellene próbálnunk elviselni a másikat. Legalább kibírni azt, hogy egy légtérben tartózkodunk vele, és szükség esetén együttműködni. Tudjátok, hogy miért? Azért, kedves többségiek, mert bármelyikőtökből válhat kisebbség, és akkor egyszeriben megérzitek, milyen elnyomottnak, kitaszítottnak lenni, egyszóval, milyen az élet a fasz rosszabbik végén. Bármelyikőtöknek kiderülhet a gyerekéről, házastársáról, apjáról-anyjáról, hogy buzi. Példának okáért. Bármelyikőtöknek születhet mozgássérült vagy autista gyereke. Bármelyikőtöknek lehet olyan betegsége, amitől megváltozik a külseje, elmeállapota, vagy csak egyszerűen képtelen lesz helytállni az eddig választott szerepében. Akkor majd meglátjátok, hogy milyen az, ha hátat fordít nektek a társadalom, és milyen, ha a csorda megpróbál eltüntetni benneteket a föld színéről, persze szigorúan csak a közösség túlélése érdekében.

*Másság alatt csak a nem-választott másságot értem, az antiszociális viselkedés számomra nem tartozik ide, az ellen igenis harcolni kell.