Önblog

Akárki akármit mond, egy patriarchális társadalomban egy nőnek állati nehéz elviselni ezt a leereszkedő vállveregetést, amivel persze nemcsak az író nőt, hanem olvasóit is lesajnálják, legyenek bármennyien. Idővel nagyon szerettem volna megérteni, hogy mi ez a hiszti a női irodalom körül, és jól beleástam magam a témába. Először arra figyeltem fel, hogy amit nálunk lektűrnek neveznek, azt az angolszász országokban chicklitnek: a chick tyúkot vagy pipit jelent szó szerint, de inkább a liba szó adja vissza a magyarban valódi jelentését. Vagyis libairodalom. Tévedés ne essék, a chicklit nagyon is gyümölcsöző ága az irodalomnak, és megkockáztatom, jóval nagyobb presztizse is van, mint itthon. Ezzel együtt, a chicklit kifejezés elég megalázó, nem? Már azt sem értem, maga az irodalomkritika hogyan tűr meg egy ilyen kifejezést. Rendben, legyen chicklit, de akkor legyen dicklit is, a férfiirodalom megjelölésére, nem? Szóval idővel rájöttem, hogy itt van egy évszázados ádáz vita arról, mit nevezhetünk magas, kanonizált irodalomnak, és mit nem, és ez utóbbi kategóriába feltűnően gyakran kerülnek női szerzők művei. Elég megemlíteni, Jane Austen, vagy a Bronte nővérek művei körül is elkeseredett viták folytak a múlt század eleji Angliában, hogy egyáltalán említésre érdemesek-e. Ez ma már nyilván nem kérdés velük kapcsolatban, mint ahogyan nem lesz kérdés száz év múlva az sem, hogy például Helen Fielding Bridget Jonesa, amit most elismernek ugyan, de chicklitnek neveznek, igazi klasszikus regény, amely nagyon fontos dolgokat mond el egy kor szereplőiről.

Gratulálunk, ismét jó példáját láthattuk a tipikus dzsendörsztádizos droidszemléletnek. Nos, drágaságaim, Ön most megmondja a frankót Önöknek. Nem a nőket mint nemet rekesztik ki az irodalmi kánonból, hanem a hülye picsákat. Azt pedig kurvára utálom, amikor a női nemet en bloc a hülyepicsa-módra viselkedőkkel és gondolkodókkal azonosítják. Nem, Ráczzsuzsa, nem azért sajnálnak le téged, mert nő vagy, hanem azért, mert a teljesítményed, mint egy író teljesítménye, valóban nem mérhető össze mondjuk Esterházy Péterével. Valóban egy meglehetősen egyszerű könyvet írtál, finoman szólva kevéssé kiforrott stílusban -- közhelyes, áljófej szövegek, a valódi eredetiség teljes hiánya -- a Bridget Jones-könyveknek legalább van egy sodrása, de nálad még ez is hiányzik. Ennek semmi köze a női tematikához. Dubravka Ugresic, a híres cseh írónő is jó pár női témájú regényt írt. Olvasd el a Stefica Cvek az élet sűrűjében című könyvet. Az a különbség, hogy ezt a könyvet egy intelligens ember (nem nő! ember!) írta, akinek a szellemi horizontja jóval szélesebb, és az intellektuális ambíciói jóval magasabbra szárnyalnak, mint a tieid. A modern értelmiségi szemszögéből reflektál a chicklit vicces kliséire, eljátszik velük, ironizál. Megszüntetve megőriz.

Nem azért beszélnek veled leereszkedően, mert nő vagy. Nem hinném, hogy Nemes Nagy Ágneshez vagy a már említett Dubravka Ugresichez vagy az őket olvasókhoz bárki is leereszkedően szólt volna, pusztán azért, mert F betű szerepel az útlevelükben. Azért beszélnek veled leereszkedően, mert a korlátolt hülye picsa nézőpontját testesíted meg. Pont ezzel ártanak a legtöbbet a női irodalomnak, pontosabban a nők irodalmi kiteljesedésének, hogy a legretkedékebb szarokról is kijelentik, hogy azok valójában nagyon jók, mert sajátosan női nézőpontot jelenítenek meg. És azt hiszik, hogyha ezt eleget hajtogatják, akkor igaz is lesz. Hát kurvára nem. Csak annyi történik, hogy lehúzzátok a magatok korlátolt hülyepicsa-szintjére az értelmes, ambíciózus, szellemi beállítottságú nőket is.

Egyébként ennek a hülyepicsa-szemléletnek megvan a férfi ekvivalense, de ez véletlenül sem a magaskultúra, hanem sokkal inkább a Playboyban, CKM-ben és egyéb fosokban megnyilvánuló ortopéd faszharcos-szemlélet. Pontosan ugyanaz a korlátolt, one-track-minded egybitesség nyilvánul meg bennük, mint a chicklit RZs által képviselt szemléletében. Az irodalmi művek között a James Bond-regényeket tudnám talán ide sorolni, de igazából nem tudom, mert ilyen szarokat nem szoktam olvasni. Ezek ugyanígy nincsenek kanonizálva, de nem is hallasz senkit sírni, hogy úristen, ez mekkora kibaszás a férfiakkal.

Pont ugyanaz a korlátolt szemlélet jelenik meg ebben is, mint a női kvóta nevű okosságban. Úgy állítja be a nőket, mintha valami cselekvésképtelen, vízfejű retardált brigád lenne, aki csak úgy érhet el eredményt, ha hátulról alaposan megtolják. (No pun intended.) Azt sugallják ezzel, hogy azért kell külön jogszabállyal előírni, hogy ennyien jussanak be, mert a nők túl fosok ahhoz, hogy a saját jogukon, mindenféle jogszabályok nélkül is képesek legyenek bekerülni. Márpedig nem fosok. Inkább ahhoz kellene kedvet csinálni a leánygyermekeknek, hogy kellő elkötelezettséggel forduljanak a Szellem és a politika felé, hogy legyen bennük elég erő ahhoz, hogy a saját jogukon, mindenféle dzsendörsztádiz-szósz és ideológiai agymosás nélkül is elismertessék saját magukat és tehetségüket a világgal.

(Mielőtt bárki beszólna, e sorok írójának pinája van.)

Basszameg, nem értettem, h miért nem tolulnak a kommentek. Erre rájöttem, h rajt hagytam az előzetes moderációt, és nem a megszokott e-mail címemre mentek az értesítések. Mekkora egy fasz vagyok, istenem... na de most már indul a játszótér :)

A következő blogbejegyzésben bemutatom neked a racionális gondolkodás helyes útját. Felhívom rá a figyelmedet, hogy mivel minden racionálisan gondolkodó számára evidens az, amiről írok, ezért ha valamelyik ponttal nem értesz egyet, akkor a) hülye vagy b) a kurva anyád c) nehogy véletlenül bekommenteld a blogomra, mert kíméletlenül kimoderállak (aki nem ért velem egyet, az TROLL).

• Válassz egy olyan kérdést, amit lényege szerint lehetetlen a tények vizsgálata alapján eldönteni. Te ezt vond kétségbe, és próbáld mégis ilyen módon eldönteni. Isten létének kérdése pont ideális a gyakorláshoz. (Egy apró lábjegyzetben azért jegyezd meg, hogy a dolog valóban nem dönthető el tudományosan, ugyanakkor hangsúlyozd ki, hogy a te megoldásod igaz a legnagyobb valószínűséggel, és minden gesztusod utaljon arra, hogy kurvaélet-bizonyossággal tudod a megoldást.)
• Hangsúlyozd, hogy aki nem ért veled egyet, az irracionálisan gondolkodik, magyarul hülye.
• Ennek a nézetednek youtube-videók keretében adj hangot, amelyeken – igazi értelemvezérelt emberekhez méltó módon – vörös fejjel ordítva szidod az ellent. Így mások is láthatják, hogy mennyire racionális vagy.
• Készíts róluk karikatúrákat is, hogy megmutathasd, hogy az illetők milyen hülyék. Ügyelj arra, hogy a karikatúrákat minden racionálisan gondolkodó viccesnek tartsa, a többiek véleménye meg úgyse számít.
• Próbálj meg egy alapvetően nem tudományközpontú kérdést mégis a tudományra kihegyezni. Ugyebár a kereszténység sem elsősorban arra kívánt választ adni, hogy milyen alakja volt a Földnek, vagy hogy hogyan keletkezett az ember. Te mégis nyugodtan értsd félre az egészet, mert így lehet mutogatni, hogy „há-há, de hülyék ezek a kerák, azt hitték, hogy lapos a Föld”, ugyanakkor az igazán lényegi problémákat nagyon ügyesen megkerülheted.
• Hangsúlyozd annak fontosságát, hogy az ifjúságot meg kell tanítani „a kritikus gondolkodásra”. Ez azt jelenti, hogy kiosztod nekik a The God Delusiont, amiből pontosan ugyanazokat a következtetéseket kell levonniuk, amiket te levontál – nehogy véletlenül irracionálisan találjanak gondolkodni.
• Zárkózz el a másképp gondolkodóktól, az állításaidat -- akár részben, akár alapjaiban -- kritizálóktól. Köztudomású, hogy a velük való érintkezés roppant ártalmas. Velük szemben ugyanis érvelned kell, ezt pedig mindenképpen el kell kerülnöd.

Az emberek jellemzően nem hiszik el, hogy az ember képes meggyógyítani önmagát: aki ilyesmit állít, arról azt gondolják, hogy hazudik, vagy hogy reklámot csinál valami kuruzslónak. Ez általában azért van, mert sok ember képtelen felfogni a saját fejében rejlő lehetőségeket, és azt, hogy az élettel kapcsolatos problémák jelentős része az ember hibás hozzáállásából fakad. Én olyan ember vagyok, aki -- ha valamennyi problémáját nem is oldotta meg -- de problémáinak jelentős részét az öngyógyítás módszerével, alkalmanként külső segítséggel (homeopátia), de alapvetően saját erőfeszítéseinek köszönhetően, saját maga kezelte. Szemben a pszichiáterrel, aki a reáltudományok oldaláról közelít a lélekhez, a pszichológus a humán diszciplinák szemléletét alkalmazza.

A freudi pszichoanalízis éppen olyan szimbólumfejtés, mint amit a műelemzés során alkalmaznak. A homeopátia szintén ide tartozik, én ezt leginkább lélekhermeneutikának nevezném. Kétségtelen, hogy előfordul, hogy a pszichológussal vagy a homeopatával való közös munka sokszor nem hoz eredményt, de ennek elsősorban az az oka, hogy sokan nem fogják föl azt, hogy ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni, 1) maximálisan meg kell bíznunk a terapeutában 2) saját magunknak is kimerítő önelemzési tevékenységet kell végeznünk. A legtöbben csak lefekszenek a díványra, és azt várják, hogy a doki megoldja a problémáikat. Ez így nem fog menni, a hibás viselkedésmintákat magunknak kell felismernünk, és magunknak kell változtatni rajta. A szakember ehhez csak segítséget tud adni, de a munkát nem tudja elvégezni helyettünk.

Sokan éppen ezért nem bíznak a humán gyógyítási eljárásokban, mert a reáltudományokat dicsőítik, állítván, hogy ott kézzelfoghatóak a számukra az ok-okozati láncok. Éppen ezért a gyógyítás terén is az orvostudományra hagyatkoznak. A probléma viszont az, hogy az emberi lélek problémáit az orvostudomány nem képes igazán hatékonyan kezelni. A rossz hangulatra fel tudja ugyan írni a hangulatjavítót vagy a szorongásoldót, de -- amellett, hogy ezek a kemikáliák pontatlanok, durvák, sokszor függőséget okoznak, vagy csak simán tönkrevágják a júzer szexuális életét -- az alapvető problémákat nem képesek megoldani.

Igen, valóban nem tudom, hogy pl. a homeopátia vagy a pszichoanalízis miért működik. Az viszont meggyőződésem, hogy a lélek problémáit kizárólag szoftveresen lehet megoldani, ti. az alapvető problémák a fejben dőlnek el. Bizony, bármilyen hihetetlen, az emberi kommunikáció, viselkedés, és -- ebből kifolyólag -- az emberi kapcsolatokkal való problémák megoldása kizárólag intellektuális szinten dől el. Számomra ez sorsdöntő felismerés volt. És mivel az ember némi gyakorlással megtanulhatja uralni a testbeszédét, ez azt jelenti, hogy a kommunikációs problémáin is képes sokat javítani.

Korábban bús képpel, mogorva arccal járkáltam, mert úgy gondoltam, hogy nem az a fontos, hogy mi van az arcomon, hanem hogy mit mondok. Elolvastam persze az önsegítő könyveket, ahol leírták, hogy milyen fontos, hogy mosolyogjunk, hogy menjen a smalltalk, hogy non-verbálisan is tartsuk a kapcsolatot stb., de figyelmen kívül hagytam, mert úgygondoltam, hogy ez tulajdonképpen hülyeség. Aztán amikor elkezdtem tanítani, akkor ezzel párhuzamosan elkezdtem a tanultakat a gyakorlatban is alkalmazni. Elkezdtem mosolyogni az emberekre, keresni a szemkontaktust -- olyan szituációkban is, amikor ez nem "elvárt", pl. utcán, metrón --, amikor boltban voltam, az eladtó szemébe néztem, és szóltam pár kedves szót az üzleti tranzakció lebonyolításához szükséges szavakon felül is. A hatás elképesztő volt. Az emberek egészen másképp viszonyultak hozzám. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit számít az ember arckifejezése, vagy az a smalltalknak nevezett pár jelentés nélküli mondat.

Teljesen megdöbbentő volt mindez a számomra. (Persze arra is rájöttem mindemellett, hogy így az autista fakultásaimat -- elvont gondolkodás, szemlélődés stb. -- kevésbé tudom működtetni, mert az NT-funkciók erőforrásigényesek -- de tkp. nincs szükség arra, hogy a kettő egyszerre is működni tudjon, igaz?)

A saját -- korábban létező, később pedig megoldott -- problémáimról is azt tudom elmondani, hogy lényegében attitűdöt kellett váltanom. Rá kellett döbbennem arra, hogy a korábban alkalmazott stratégia hibás volt, és fel kellett térképeznem azt, hogy hol, milyen pontokon csúsztak félre a dolgok. Sokszor már önmagában ez a felismerés elég volt ahhoz, hogy változtatni tudjak. Abban mindenképpen segített, hogy egyszer csak látni kezdtem magam: na, most nem vagy elég hatékony! Na, most túlzottan átvették az irányítást az érzelmeid! Na, most azt hiszem, hogy már fárasztó vagy a környezeted számára!

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg egyes spektrumtársak képesek gyakorlatilag az NT-ket megszégyenítő funkciószintet elérni, és teljesen jól megbirkóznak saját problémáikkal, addig mások sokkal többet kínlódnak és/vagy megrekednek egy szinten, és sokszor annyira elhatalmasodnak a problémáik, hogy a családjukban/munkahelyükön sem képesek helytállni.

Azt hiszem, a probléma oka az lehet, hogy sokan el sem jutnak addig a tapasztalatig, hogy tudatos változtatásokkal képesek hatni saját viselkedésükre, és hogy a saját viselkedésük megváltozása mások viselkedésére is hatással lesz. Tőlem eltérően ezek az emberek nem úgy tekintenek a saját életükre, mint olyasmire, amit ők irányítanak, tőlük függ, hanem mint amit véletlenszerű folyamatok alakítanak, ismeretlen erők dobálnak ide-oda. Ez annak az eredménye, hogy ők a meghatározó korszakban -- ami a kisgyermekkor lenne alapvetően, és erre ráépülve az iskoláskor egésze -- nem tudták átélni a "meg tudom csinálni!", "képes vagyok rá!" érzését. Nyilván azért, mert anyu már ebben a korban is mindent megcsinált helyettük, mondván, hogy "kisfiam, te ügyetlen vagy, nem vagy képes rá" -- aztán, mivel kevesebb esélyük volt megtapasztalni saját magukat, saját erejüket, egyre gyakrabban érkezik be ez a visszajelzés, és egyre nehezebb lesz ebből kitörni. (Engem is sokáig életképtelennek gondoltak. Ami az én receptemet illeti, ezen úgy változtattam, hogy elköltöztem otthonról, és beindítottam a saját vállalkozásomat, ami kisvártatva elég pénzt termelt ahhoz, hogy ne csak magamat, de az egész családomat is el tudjam tartani.)

Ezt azonban nem késő pótolni. Ha az ember már szerzett néhány sikerélményt, akkor kompetenciaérzése megerősödik, stabillá válik, és erre a szilárd alapra már lehet építeni. Van azonban ennél súlyosabb eset is, amikor az ember fel sem ismeri, hogy változtatnia kéne valamin, hanem ehelyett a környezetét, vagy "az emberiséget" hibáztatja amiatt, hogy nem mennek a dolgai. Vagy a még szélsőségesebb hozzáállás, amikor kijelentjük, hogy a viselkedésünk, rutinjaink végiggondolása, és esetenkénti felülbírálása valami ördögtől való dolog, ami "a személyiségünk elvesztéséhez" vezet.

Az NT-k többségének nincs szüksége felülbírálásra, mert a többi embert figyelve olyan megoldási stratégiákat sajátítanak el, amik többé-kevésbé helyesek. (Akkor van gáz, hogyha váratlanul olyan helyzetbe kerülnek, ahol ezek a megoldási módok nem alkalmazhatók.) Viszont azzal is tisztában vannak, hogy alkalmazkodniuk kell, és ha emiatt megváltozik a viselkedésük, az nem olyan a számukra, mintha elvesztenék a személyiségüket. Fontos nekünk is tudatosítanunk, hogy a világban többé-kevésbé mindenki alkalmazkodik a többi emberhez. Rá vagyunk kényszerítve, mert annyira sokfélék vagyunk, hogy másképp képtelenek lennénk együtt élni egymással. Az alkalmazkodás tehát nem feladás, hanem az élet egy fontos -- és természetes! -- része.

Tisztában vagyok vele, hogy a fent leírtak egy része részben közhelyesen hangzik, részben igazából csak akkor tudatosul igazságként, ha átéltük, és a saját igazságunkká vált. Valódi, kemény, szilárd, tiszta, élettapasztalatban gyökeredző igazsággá. Mégis leírtam őket, mert arra gondoltam, esetleg mások számára is hasznosak lehetnek útjuk során.

Sokáig azt hittem, hogy baloldali vagyok, de ma már tudom, hogy nem. A baloldaliság a leginkább a társadalmi igazságosságért folyó harc miatt volt szimpatikus a számomra, de már igen korán elkezdett zavarni a baloldali gondolkodók szellemi sötétsége és korlátoltsága.

Miért fogalmazok így? Nagyon ellenszenves számomra a balosoknak az a gyakorlata, hogy kötelező dogmákat virítanak elő, amit az élet minden területén alkalmazni kell. Muszáj.
Ott vannak például egyrészt a kommunisták, akik előállnak a maguk társadalomelméletével (burzsujok, prolik, forradalom stb.), a feministák vagy a legújabb baller okosság (muhaha) képviselői, a transzhumanisták, akik a technológiai fejlődés boostolásával próbálnak tenni azért, hogy immanentizálódjék az Eszkhaton (vagyis hogy még ezen a földön eljöjjön a mennyek országa). Ezen elméleti irányok ugyanakkor nem érik be azzal, hogy a saját szűk körükben hirdessék az igét, hanem korlátolt preferenciáikat megpróbálják az emberi szellem valamennyi területére kiterjeszteni. Ilyen például az irodalom. A komcsiknak volt képük a saját korlátolt ideológiájuk alapján osztályozni az irodalmat, és megkülönböztetni a "helyes", "elfogadható" alkotási módokat -- azokat, amik a haladás ügyét szolgálják -- a "rossz", "elfogadhatatlan" alkotási módoktól -- amelyekben a nagyszerű Eszme nem nyilvánul meg, mert mondjuk a szerző ezen a héten nem akart társadalomfilozófiával foglalkozni, vagy csak simán utálja a rohadt komcsikat, úgy, ahogy vannak.
Számomra az irodalmi és filozófiai alkotás nagyon fontos, hiszen ezek azok a területek, ahol az emberi szellem szabadon képes szárnyalni, s amelyek fejlődésükkel a tudomány fejlődését is meghatározzák. Az irodalomban és filozófiában sokszor száz-százötven évvel korábban is megjelentek olyan gondolatok, amik a tudományos kutatásban csak később nyilvánultak meg. Például, ha nincs Wittgenstein és Saussure, bizonyos, hogy modern informatika, számítógépek sem lettek volna.
Meggyőződésem, hogy az irodalmi alkotás és a filozófiai vizsgálódás olyan természetű dolog, aminek csakis akkor van értelme, hogyha az ember kellő nyitottsággal, felesleges előítéletek nélkül képes munkához vágni.
Ha az egészre ráhúzunk egy ideológiát, ami meghatározza, hogy mik a gondolkodás "helyes" útjai, és mik azok, amik "károsak"/"dekadensek"/"elvetendők", megfojtjuk az egészet.

A balosok között külön idegesítenek a feministák. Egyrészt, az alapvető célkitűzéseikkel -- küzdelem a nők emberszámba vételéért, harc a családon belüli erőszak ellen -- én is egyetértek. Másrészt viszont a feministák keveset tesznek azért, hogy a céljaik megvalósulhassanak -- nem hinném, hogy egy feminista aktivista is járt már életében igazán kemény környéken, ahol tényleg nagy probléma a patriarchális gondolkodás (na jó, Bódis Krisztát leszámítva, de attól tartok, ő nem túl tipikus). Vagy hogy a Tűsarok valamelyik szerzőjének -- legyen akármekkora kőkemény bulldyke -- lenne annyi vér a pucájában, hogy mondjuk leutazna Gyöngyösre, és egy kicsit megfegyelmezné a helyi cigányvajdát, hogy ne legyen már olyan patriarchális. Inkább cikkeket írnak a Magyar Narancsba, mert végül is tényleg inkább a liberális értelmiség szorul rá arra, hogy a nők egyenjogúságáról oktassuk őket, és nem a gettólakók.
Különösen felbasz az ún. feminista irodalomkritika -- a baloldali szellemi diktatúra egyik újabb formája -- , ennek is azon alaptétele, hogy a női irodalom minden egyes instanciája dicséretre méltó, mert "a női tapasztalat egy-egy sajátos megnyilvánulásának tekinthető". Ez tkp. azt jelenti, hogy tök mindegy, hogy egy adott könyv mekkora szar, hogyha az illető könyvet egy nő írta, akkor mindenképpen ki kell adni, mert az illető könyv egy elnyomott kisebbség képviselőjének produktuma, az ő sajátos tapasztalatait tükrözi, ennél fogva dicséretre méltó. Vagyis az lényegtelen, hogy az adott műalkotás jó-e, inkább az a kérdés, hogy a szerzőnek van-e pinája. Broáf.

Gondolkodtam rajta, hogy én meg majd feltalálom az autista irodalomkritikát (Autistic Criticism), aminek az lesz a célja, hogy azt vizsgálja, hogy a randommód kiválasztott szerzők műveiben milyen mértékben jelenik meg az autisták sajátos tapasztalata, egyszóval minél többször ír arról a szerző, hogy "bántottak a csúnya NT-k, mert rokkoltam", annál valószínűbb, hogy levonom a következtetést, hogy az illető művet orrba-szájba nyomatni kell, és jó zsíros állami támogatásokat kell leakasztani a publikálásukhoz. Gyanítom, hogy olcsó és hatékony lenne az ultimate sikerhez -- eleinte még kellene vele szopni egy kicsit, de végül jól kedvükre ölelnének a ballerek.

Másrészt, a ballerek nyitottnak és toleránsnak hazudják magukat, ugyanakkor rühellik azt, hogyha valaki ezekre az elvekre nyíltan rákérdez, és/vagy egyéb kényelmetlen kérdéseket tesz föl nekik.
Ennek egyik legjobb példája a politikai korrektség. Egyrészt, valóban igaz, hogy az, ahogyan beszélünk dolgokról, meghatározza azt, hogy hogyan gondolkodunk róluk (Foucault-nak és barátainak azért igaza van egy-két dologban), másrészt viszont nem hiszem, hogy ez a fajta beszédmód bármin is segítene. Nem nyelvi forradalmat idéz elő, hanem nyelvi fejhomokbadugást, azt, hogy hihetetlenül körülményessé teszi, hogy bizonyos dolgokat tárgyalni lehessen. Emellett végtelenül képmutató is, hiszen most már ahhoz, hogy szalonképesnek tűnjünk, elegendő, hogyha nem használunk bizonyos szavakat, és a nemhasználás ténye pedig elfedi az emberek valódi gondolatait. Ha úgymond szabad lenne cigányozni és zsidózni, akkor pontosan tudnánk, hogy ki hogyan gondolkodik ezekről a kérdésekről, most viszont az van, hogy olyanok is könnyen eladhatják magukat a sima, polkorrekt dumájukkal, akik amúgy tényleg és kimondottan rasszisták.
Másrészt ott van az a probléma, hogy ezzel további kalodába kényszerítjük a nyelvet, tovább korlátozzuk a szólás szabadságát, méghozzá -- meglátásom szerint -- teljesen feleslegesen. Ha valóban bevezetik a gyűlöletbeszéd- és egyébellenes törvényeket, az emberek ugyanúgy játszi könnyedséggel megkerülhetik őket, mint ahogyan pl. Németországban jelenleg is teszik. Elég lesz kódszavakat bevezetni a "csúnya" szavakra, és máris mehet tovább a zsidózás, talán még vidámabban is, mint eddig.
A politikai korrektség névre hallgató bullshittingen még egy -- felette visszás -- jelenséget szeretnék megemlíteni: a balosok képét a toleranciáról. Egyrészt, a balosok végtelenül elfogadónak és toleránsnak vallják magukat: keblükre ölelnek bárkit a melegektől kezdve a cigányokon át egészen az autistákig. Viszont ugyanakkor nem felejtik el kijelenteni, hogy csak az a tolerancia egyetlen elfogadott formája, hogyha valaki úgy gondolkodik ezekről a kérdésekről, mint ők. Mindenki más, akinek más véleménye van, a nép ellensége a tolerancia ellensége, és deportálni kell... izé, nem szabad engedni szóhoz jutni, ki kell szorítani, be kell tiltani. Legyünk intoleránsak az intoleranciával szemben, mert csak úgy valósítható meg az igazán toleráns és békés társadalom. De... izé, nem visszás ez egy kicsit? Nem pont magát teszi ezzel hiteltelenné az, aki amúgy máskülönben a tolerancia szükségességét prédikálja?
Félreértés ne essék, én se gondolom azt, hogy pl. a homofóboknak igazuk lenne. De nem értem, hogy kinek lenne abból baja, hogyha az a maroknyi ember, aki tényleg utálja a buzikat, ennek valóban hangot adhatna. Elhiszem, hogy ez fájna pl. a melegeknek, de most könyörgöm, mi a fontosabb, egy demokratikus alapjog, vagy egy korlátozott csoport érdeke? Gondolkozzunk már!
Szerintem az ilyen nézetek elleni harc legjobb eszköze a nyílt diskurzus és cáfolás lehetősége. Ezt én magam a gyakorlatban is alkalmaztam, sikerrel. A blog korábbi korszakában szívesen jöttek ide trollok, bizonygatni, hogy én nem is vagyok autista (ők ezt jobban tudják, mert elolvastak egy egész Wikipedia-cikket az autizmusról). Megtehettem volna, hogy rövid úton kibaszom őket, de nem tettem. Az értelmesebbjét igyekeztem meggyőzni (sokszor sikerült), a droidabbját pedig ignoráltam. Ugyanis világéletemben úgy gondoltam, hogyha bizonyos elveket és nézeteket tartok olyan értékesnek, hogy magamévá tegyem őket, akkor arra is képesnek kell lennem, hogy megvédjem őket a kritikával szemben. (Sajnos ezt az elvet nem mindenki követi. Egy nagy autista gondolkodónak például az a policyje, hogy mindenkit kitilt, aki egy kicsit is kritikus hangnemet merészel vele szemben megütni. Ezek szerint ő nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy képes legyen kiállni az igazsága ellen, s meg is védeni azt.)

Harmadrészt, utálom, hogy a fenti balos előítéleteket a magyar ún. liberális értelmiség is átvette, és három szájjal csaholja. Semmit nem tesznek a szellem szabadságáért, hanem valami rosszul értelmezett nyugatosságból átveszik ezeket a korlátolt elveket. Aki pedig ezt -- bármilyen világnézeti alapról -- kritikával meri illetni, kiközösíti. A másik még, amit utálok, hogy ezeket az elveket sajnos éppen a szélsőjobbon szokták megfogalmazni. Sajnálatos, hogy néhány egészen értelmes gondolat azért nem nyerhet polgárjogot, mert a hirdetőik ordas nácik, és ezért az általuk körvonalazott elvek is "leprásak" lesznek.* Éppen ezért én mint libertariánus is szeretnék mellettük hangsúlyozottan hitet tenni.

*Persze az is elég visszás dolog, amikor egy náci követeli a szólásszabadságot, amit neki ugyanúgy eszébe nem jutna garantálni a másként gondolkodónak... ebben is hasonlítanak a nácik a balosokra.

A többséget képviselő szülők sokszor nagy ellenállást tanúsítanak a valamilyen szempontból "más", "problémás" gyerekek integrációjával szemben. Megy a sírás, hogy egy ilyen gyerek egyrészt teher az osztályközösségnek, másrészt mennyivel több pénzbe kerül az iskolának/önkormányzatnak/államnak, mint az ún. "normális" gyerekek. Nem, kérem szépen.
Bár sokan a homokba dugják a fejüket, de nekik is ideje észrevenniük, és tudatosítaniuk magukban, hogy a tömegoktatás nem való mindenkinek. Vannak olyan gyerekek, akik ugyan okosak és értelmesek de valamiért kilógnak a sorból, és ezért nem lehet ugyanolyan elvárásokat támasztani velük szemben, mint a többi gyerekek felé. Vagy talán nem is annyira kiemelkedő képességűek, de egy kis többletenergia-befektetéssel ők is a társadalom hasznos tagjává válhatnak. Igen ám, csak ha az iskolában valamiért képtelenek teljesíteni az elvárásokat, akkor nagy a veszélye annak, hogy rossz útra tévednek. Könnyen lehet, hogy az iskolában átélt kudarcok, a kortársaik elutasítása miatt rossz társaságba keverednek, drogozni kezdenek, az alkoholhoz menekülnek, vagy csak simán bűnöző lesz belőlük.

Tisztelt szülők! Nem a "problémás" gyerekek integrációja kerül sok pénzbe. Ami igazán sokba kerül, az a drogosok, bűnözők rehabilitációja, a börtönök fenntartása, és a rossz útra tévedt emberek által okozott kár helyreállítása, az általuk veszélybe sodort, megsebzett emberek gyógyítása. Ezért fontos, hogy idejében megelőzzük a bajt -- odafigyeléssel, nyitottsággal, és, nem utolsósorban, emberséggel.

Korábban már beszéltem ezen a blogon a "phasing out"-jelenségről, vagyis amikor visszahúzódom a belső világomba, az álmok, ábrándok megnyugtató biztonságába.

Az utóbbi időben sok emberrel ismerkedtem meg, köztük aspergeresekkel is, akik közül sokan azt mondták, hogy ugyan eredetileg ők sem rendelkeztek szociális készségekkel, de úgy tudták fejleszteni azokat, hogy megfigyelték a többi ember viselkedését.

Megfigyelték. Hm.

És az hogy lehet, hogy én hiába figyeltem őket, sosem láttam semmit? -- tettem föl sokáig a retorikai kérdést, mindhiába.

Az utóbbi időkben azonban újfent elemeztem magam, és rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nem is figyeltem annyira oda rájuk. Ritkán megyek ugyanis úgy emberek közé, hogy ne lenne a fejemen az mp3-lejátszó, vagy ha mégsem, akkor is annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy szinte teljesen kizárom a külvilágot. Ilyenkor sokszor azt sem hallom, hogyha szólnak hozzám.

De ez még hagyján. A "phase out"-jelenség olyankor is aktiválódik, ha éppen dolgozom, vagy olvasok. Jellemzően minél fáradtabb vagyok, annál inkább. Munka közben sokszor megesik, hogy késztetést érzek rá, hogy benyomjak valami pörgős zenét, és ábrándozzam. Hogy érzékeltessem az arányokat, elmondom, hogy nemrég megfogadtam, hogy amikor dolgozás címén vagyok a gép előtt, akkor csakis és kizárólag dolgozni fogok, és nem fogom hülyeségekre elbaszni az időt -- így tényleg csak minimális pihenést engedélyezek magamnak. Ennek köszönhetően sikerült 3 óra alatt megcsinálnom egy olyan feladatot, ami máskülönben ennek az időnek a kétszeresét vette volna igénybe.

Fürdéskor a zuhany alatt megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor kezdődött nálam ez a dolog. Valamilyen szinten ez mindig is jelen volt, de igazából csak akkor került előtérbe, amikor először megjelentek az életemben a nagyobb traumák, kudarcok. Azután ez bevett "problémakezelési" módszer lett: amikor nagy volt a gáz, akkor visszavonultam a saját kis képzelt világomba. Többnyire filmeket forgattam le egy képzelt alakról, aki hasonlított hozzám, csak sokkal jobb, szebb és erősebb volt, mint én. A való életben én is megpróbáltam utánozni ezt az alakot, de többnyire pofára estem. Ilyenkor ismét jött az álmodozás.
Aztán eljutottam arra a szintre, hogy az álmodozás már teljesen kontraproduktív lett: annyit álmodoztam a sikerről, hogy ez állt a valódi sikerem útjába, ami kudarcokat eredményezett, ami miatt ismét álmodoznom kellett... és a kör bezárult.

Nem szoktam ide politikai témájú bejegyzéseket írni. Pláne nem szoktam olyan site-okra reflektálni, mint a Bombagyár.

Egy egészséges heteroszexuális férfi számára az anális közösülés nem más, mint retrográd férfiösztön. Az a férfi, amely egy másik férfi számára felajánlkozik, azt az íratlan törvényt szegi meg, hogy a férfi mindenáron a hierarchia csúcsára törekszik, vagy legalább az abban elért pozícióját védelmezi. Az anális megalázás a hierarchia legeslegaljára száműzi azt, aki gyakorolja, mivel a férfias ösztön tökéletes ellentétét produkálja: nem behatol, hanem magába enged, férfi mivoltát feladja, és nem nélküli lénnyé aljasul, amelynek szexuális énje sem férfiként, sem nőként nem leírható. Ha ehhez még az absztrakt férfiasság elvetése is párosul - affektálás, tipegés, a férfias külsőségek tudatos mellőzése - az még irritálóbb. A többi férfi, de a nők is, ösztönösen próbálják a falkától, de még a fajtól is elmarni. S ez természetes is, hiszen ez az egyed nyilvánvalóan beteg, viselkedése értelmezhetetlen, ezért kiszámíthatatlan, és a faj túlélését veszélyezteti.

Habár igazi vulgárpszichológiai okoskodásról van szó, talán lehet benne valami igazság. Én úgy helyesbíteném, hogy a csoport megpróbálja védelmezni a benne uralkodó csoportnormát, az elfogadott viselkedési szabályokat, akár annak az árán is, hogy szétrúgnak néhány segget. Nyilván ez a viselkedés ösztönösen kódolt.

Ezzel az "ezt diktálják az ösztönök"-dumával rendszerint azok szoktak jönni, akik görcsösen ragaszkodnak valamilyen privilégiumhoz, még annak ellenére is, ha azzal másoknak súlyos károkat okoznak. Ennek egy tipikus esete a patriarchálisan gondolkodó férfi, aki úgy gondolja, hogy neki joga van félrelépni, "mert a férfiak szervezete úgy működik", a nőnek viszont nincs. "Ezt diktálják az ösztönök." Aha.

Persze, az ösztönök azt diktálják, hogy utasítsunk el bizonyos viselkedési formákat. Azért, mert úgy érezzük, hogy az más, mint amilyenek mi vagyunk, és ami más, az gyanús, félelmetes, vagy egyenesen visszataszító.* Egyes emberek pedig odáig is elmennek, hogy fizikailag is izolálni akarják ezeket az embereket, vagy meg akarják semmisíteni.

Pedig meg kellene próbálnunk elviselni a másikat. Legalább kibírni azt, hogy egy légtérben tartózkodunk vele, és szükség esetén együttműködni. Tudjátok, hogy miért? Azért, kedves többségiek, mert bármelyikőtökből válhat kisebbség, és akkor egyszeriben megérzitek, milyen elnyomottnak, kitaszítottnak lenni, egyszóval, milyen az élet a fasz rosszabbik végén. Bármelyikőtöknek kiderülhet a gyerekéről, házastársáról, apjáról-anyjáról, hogy buzi. Példának okáért. Bármelyikőtöknek születhet mozgássérült vagy autista gyereke. Bármelyikőtöknek lehet olyan betegsége, amitől megváltozik a külseje, elmeállapota, vagy csak egyszerűen képtelen lesz helytállni az eddig választott szerepében. Akkor majd meglátjátok, hogy milyen az, ha hátat fordít nektek a társadalom, és milyen, ha a csorda megpróbál eltüntetni benneteket a föld színéről, persze szigorúan csak a közösség túlélése érdekében.

*Másság alatt csak a nem-választott másságot értem, az antiszociális viselkedés számomra nem tartozik ide, az ellen igenis harcolni kell.

http://hvg.hu/panorama/20090817_autista_autizmus_film_konyv.aspx

A blog helyett létrehoztam egy új Google Groups levlistát, kifejezetten az Asperger-szindrómával élők segítése céljából, meg persze azért, hogy a blog körül kialakult törzsgárda tarthassa egymással a kapcsolatot. A listára felvettem a blog törzskommentelőinek nagy részét. A meghívót pár napon belül fogjátok megkapni, mert 20 embert vettem rá föl, és a Gugli vizsgálja, hogy nem spammer vagyok-e. Aki pár nap múlva sem kapott meghívót, vagy nem tartozik a törzsgárdához, de szívesen becsatlakozna, az itt kérhet meghívót:

http://groups.google.com/group/asperger_hu

A lista további előnye, hogy csak a tagok láthatják, és a Gugli se indexeli, így sokkal szabadabban vitathatjuk meg a személyes jellegű problémákat.

Csődöt mondtunk. Teljes csődöt a cselekvésben, a gondolkodásban és a képzeletben, amiként abban a szánalmas igyekezetünkben is, hogy megértsük, mégis miért; elkótyavetyéltük az atyaúristenünket, eljátszottuk a rang és a méltóság fegyelmező tiszteletét, és elmulasztottuk fenntartani az örökös megméretés nemes balhitét is, hogy önmagunk súlyát mindig az ősi tízparancstól való távolság szabja meg… mondhatni felsültünk tehát, kínosan felsültünk abban az univerzumban, ahol föltehetően egyre kevesebb a keresnivalónk. Az emberek földindulásról és végítéletről beszélnek, mert nem tudják, hogy nem lesz se végítélet, se földindulás… teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy aztán induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul, mert nyilván úgy van ez – emelte föl a mennyezetre a tekintetét –, mint tehetetlen körözésünkkel az űrben: ha egyszer elkezdődött, nem lehet leállítani már.

[...]

Igenis, ellent kell állnom. Nem állhatok félre. Nem állhatok félre, azért nem, mert azzal azoknak az embereknek adok igazat, akik cinikusan azt mondják: mindent szabad. Nem, kedves barátaim. Nem szabad mindent. Nem engedhetünk meg mindent, mert különben olyanok leszünk, mint ők. Különben eltűnik minden különbség.
Igen, igazatok van, nem tudhatjuk, mi az igazság. Viszont minden igazi igazság egy tőről fakad. Viszont ha nem állunk ki semmilyen igazság mellett, minden hazugsággá változik. Megkeseredik, penészes lesz az étel a szájban, rothadó, bűzlő hullákat ölelünk majd éjszaka, a szívünk pedig feleslegessé vált, halott húsdarabként szikkad össze a mellkasunkban.
És igenis, körmöm szakadtáig harcolni fogok a csömör, a rothadás és a mocsok ellen. Ha a világot nem is szabadíthatom meg tőlük, legalább azért, hogy a saját szentségeimet megóvjam, és hogy a szűkebb környezetemben ne kelljen eltűrnöm a mindenfelől ömlő mocskot, az emberek megalázkodva mentegetődző gonoszságát. Az orcátlan gátlástalanságot és cinizmust, amely minden sarok mögül rám vicsorítja majompofáját.

[...]

És ennek most kurvára nem az autizmushoz van köze, hanem sokkal nagyobb a tét.

Szeretném újrakezdeni az életemet. Szeretnék egy kitaszítottság, meg nem értettség, "tányér szélére kitoltság" nélküli életet. Egy olyan életet, amiben nincs DE ("kedves vagy, DE...", "okos vagy, DE...", "szép vagy, DE..."), hanem csak én vagyok, és a többi ember, akik végre a valódi arcomat, a ténylegesen meglévő értékeimet látják. Ezért döntöttem úgy, hogy ennek a mostani dolognak itt véget vetek. Isten veletek.

Az elmúlt napokban elég parázs viták zajlottak (zajlanak) a kommentfelületen, és én továbbra is emésztgetem az elhangozttakat. Erősen megdöbbentett például, hogy egyes blogtársaink milyen játszi könnyedséggel küldenének a halálba embereket. Ráadásul nem is keveset.

Le kell, hogy szögezzem: nem hiszem, hogy az agresszió bármit is megoldana. Nem azért, mert egy fűszívós virággyerek vagyok, hanem mert az embereknél úgy lehet viselkedésváltozást elérni, hogyha meggyőzzük őket. Az agresszióval pedig senkit sem lehet meggyőzni, hanem csak sértett, frusztrált embereket gyártunk vele.

Erre rendszerint az szokott lenni a válasz, hogy "de a meggyőzés csak egy bizonyos intelligenciaszint fölött működik, van olyan is, aki csak az erőszakból ért". Én ebben nem hiszek, biztos vagyok benne, hogy mindenkinél léteznek olyan ösztönzők, amivel erőszakmentesen lehet hatni rájuk, csak az a kérdés, hogy az ember megtalálja-e ezeket az ösztönzőket. Vagy hogy meg akarja-e őket találni.

Persze pl. egy államszervezet kigondolásánál már elkerülhetetlen bizonyos mennyiségű "agresszív" megoldás alkalmazása, mert állami szinten nem alapozhatunk arra, hogy mindig, minden helyzetben érvekkel próbáljuk meggyőzni az egyes embereket a szándékuk helytelenségéről. Személyközi helyzetben viszont szerintem előnyösebb elkerülni az agressziót. Pontosan azért, mert az agresszió sértődöttséget és frusztrációt szül, és az ilyen emberek könnyebben nyúlnak maguk is agresszív eszközökhöz, amivel sokszor ártatlan embereknek okoznak szenvedést.

Ne feledjük, hogy a világban uralkodó egyik legnagyobb rossz az ártatlanok szenvedése. Az ember hajlamos úgy gondolkodnik, hogy ha őt megbántották, hogy a feszültséget joga van egy tetszőleges emberen levezetni, "hiszen úgyis rászolgált valamivel". Igen ám, de mi van akkor, ha nem szolgált rá?! Mi van akkor, ha történetesen egy csakugyan ártatlan embert találunk meg az agressziónkkal? Akkor tulajdonképpen nem teszünk mást, mint részt veszünk a legnagyobb rosszban, ami csak elképzelhető: szenvedést okozunk az ártatlanoknak. Nem is beszélve arról, hogy az agressziónkkal ezt az addig ártatlan embert is frusztrálttá és sértetté tesszük, így valószínűleg hozzájárulunk ahhoz, hogy a jövőben ő is agresszívan viselkedjék másokkal szemben.

Nem véletlen, hogy az ilyen agresszív viselkedésminták a gyerekekre nézve a legveszélyesebbek. Nem csak azért, mert -- mint minden ember -- ők is ártatlanként születnek a világra, hanem azért is, mert ők a leggyengébbek, és őket nagyobb eséllyel találják meg a frusztrált és dühös emberek -- hiszen kevés olyan ember van, aki, ha dühös, a vele egyenrangúak vagy a nála erősebbek ellen fordulna. Viszont az agresszió a "már nem ártatlanok" ellen alkalmazva sem fogadható el, hiszen őket csak még frusztráltabbá, dühösebbé, tehát agresszívabbá teszi, és végső soron ezzel is csak a gyengébbeket, a kiszolgáltatottakat veszélyeztetjük.

Persze, értem én, hogy az ilyen agresszíveket bekommentelő kollégák többségénél az agresszió a saját élethelyzet kilátástalanságából fakad, és az eltelt 20-30 év alatt összegyűlt frusztráció lecsapolásának igényét célozza.

Ugyanakkor ebben a helyzetben inkább azon kellene dolgoznotok, hogy valahogy csökkentsétek a nap mint nap rátok zuhanó frusztráció mennyiségét. Gondoljátok végig, hogy mik azok a dolgok, amik leginkább zavarnak titeket a saját életetekben, és dolgozzatok ki stratégiákat, hogy hogyan-miként lehetne ezeket a zavaró dolgokat felszámolni -- akár úgy, hogy elkerülitek őket, akár úgy, hogy megváltoztattok valamit akár saját magatokban, akár a saját környezetetekben, hogy megszüntessétek ezt a zavaró hatást. Az öngyilkosság fel sem merülhet alternatívaként, hiszen az is agresszió, csak ott saját magunk ellen fordítjuk.

A frusztrációt egyébként a radikális nézetek is növelik. Minél radikálisabb politikai és egyéb nézeteket vallotok, annál több agressziót és negatív érzést váltotok ki a többi emberből. Ha viszont olyan nézeteket vallotok, amelyekben saját magatokat egységben és harmóniában képzelitek el a benneteket körülvevő világgal és társadalommal, úgy a többi ember részéről is inkább ilyen jellegű válaszokkal szembesülhettek.

Hogyha feleennyi energiát fordítanátok a saját életetek megváltoztatására, mint amennyit az egész világ ellen viselt háború felemészt, akkor már boldogabb életet élhetnétek, és talán kevesebbszer merülne föl bennetek, hogy ki mindenkit kellene likvidálni.

A napokban a nagy grafománia közepette fontos dolgokra jöttem rá. Szeretném összegezni a pár napja megindult kommentcúnami legfontosabb tanulságait, nem szeretném ugyanis, hogyha ezek a gondolatok -- amik szerintem mások figyelmére is számot tarthatnak -- elsikkadnának a sok egyéb komment között.

Értékről és erkölcsről

mostanra már úgy gondolom, hogy a tökéletesség hajszolása nem hogy nem vezet eredményre, de egyenesen kártékony is, hiszen azzal, hogy az ember azt mondja, hogy a félmegoldás nem megoldás, lemond arról, hogy a mostban, az aktuális világban cselekedjen, kiengedi a kezéből a gyeplőt, és hagyja, hogy a világ akadálytalanul továbbsodródjon a szar felé. elpazarolja a saját energiáit a semmibe, a gecibe.

az ember igenis közvetíthet értéket, és ezt elsősorban a viselkedésével, a saját példája révén teheti meg. vannak emberek, akiknek nagyobb a "hatósugara", van, akiknek kisebb, de szerintem ez az egyetlen mindenki számára elérhető lehetőség. ezen a módon bárki, még a leggyengébb, legtökéletlenebb ember is lehet értékes. 

a magam részéről úgy gondolom, hogy az ember viselkedhet ugyan szociopata módjára, és hajszolhatja mindenkin átgázolva a karriert. mert végülis miért ne. az egyén szempontjából tényleg nemigen lehet értelmesen érvelni az erkölcsös viselkedés előnyössége mellett, mert az erkölcs elsősorban társadalmi kategória -- jóllehet engem speciel többnyire szubjektív érzelmek állítanak meg abban, hogy ártsak másoknak, mert egyszerűen fájdalmat okozna nekem, ha rossz dolgok történnének velük. van, akiben ilyen erkölcsi érzék egyáltalán nem alakult ki, ez elsősorban a szülei hibája szerintem.
számomra az erkölcs elsősorban azt jelenti, hogy korrekten viselkedem másokkal, másrészt pedig hogy a nálam gyengébbeknek az erőmet és képességeimet nem meghaladó módon igyekszem segíteni.
szerintem igenis fontos, hogy tisztességesek és korrektek legyünk egymással, mert az emberi társadalom bizonyos hallgatólagos szabályokra épül, és ha ezeket nem tartják be, akkor menthetetlenül szétrohad ez az egész, és minden kiszámíthatatlanná válik.
nem ragaszkodom fundamentalista módon semmiféle világnézethez, de azt hiszem, hogy bizonyos dolgok fontosságát nem szabadna kétségbe vonni, mert azok az emberi civilizáció alapját adják.
a magam részéről olyan értékrendet követek, ami nem mindenben követi a hagyományos értelemben vett konzervatív erkölcsöt, ugyanakkor emellett proszociális. vannak bizonyos elvek, amikhez tartom magam, és amiket igyekszem nem áthágni. konzisztens viselkedésemmel pedig példát adok mások számára is, és igyekszem terjeszteni ezt a szemléletet.

szerintem mindemellett legalább olyan fontos az is, hogy az ember képes legyen megvédeni magát más emberek támadásaival szemben, és ne hagyja, hogy kihasználják. azzal ugyanis, hogyha hagyja kihasználni magát, vagy ne adj' isten a gyerekeit, azt teszi lehetővé, hogy a geci, szarhadék emberek hatalma és jóléte növekedjen. ugyanez vonatkozik az önmegsemmisítésre és az öngyilkosságra is. ha az ember így jár el, akkor egy újabb métert taszít a világon a végső pusztulás irányába, mert ezzel is kevesebb jó és értékes ember marad a világon.

Intelligencia és erkölcs összefüggései

az emberek minden szinten kb. ugyanannyira romlottak, csak egy intelligens ember általában magasabb pozícióban van, több erőforráshoz fér hozzá, és így a becstelenségével több kárt tud okozni.
persze ilyenkor a nép egyszerű gyermekei sírnak, hogy az undorító korrupt politikusok mennyi pénzt félreraknak, miközben ők ugyanúgy lenyúlnak a munkahelyükről mindent, ami mozdítható, ugyanúgy ügyeskednek stb. az emberek már csak olyanok, hogy azok, akiknek hatalom kerül a kezébe, azoknak a 90%-a vissza is él vele.
persze az intelligensebb emberektől joggal várhatnánk, hogy kicsit végiggondolják a felelősségüket, és vegyék tekintetbe, hogy a piszkos kis ügyecskéik sok más embernek is kárt okozhatnak. azt persze nem lehet elvárni, hogy ne lopjanak, de nekem az is elég lenne, ha nem olyan pofátlanul lopnának, mint ahogyan most teszik.

az IQ egyébként nem minden. a hat elemit végzett nagyapám, aki máskülönben sem műveltnek, sem különösebben éleselméjűnek nem volt mondható, világéletében sokkal prudensebben vezette az életét, és sokkal jobban gazdálkodott a pénzzel, mint pl. a többdiplomás szüleim. pl. mindig volt annyi bevétele a családi gazdaságból, hogy a nyugdíjat egy az egyben félre tudta rakni. ő ugyanis rendelkezik azzal a sajátsággal, amit úgy hívnak, hogy "józan paraszti ész" (és amit mondjuk a szüleimből meg belőlem gyárilag kifelejtettek :P ).
egyébként ugyanerről az ágról a nagymamám akadémiailag is tehetséges volt, szerintem ha továbbtanul, bármi lehetett volna belőle.

btw mogorva aspienautával beszélgettünk tegnap arról, hogy vajon az aspik jobbak-e, mint a többi ember.
nekem meggyőződésem, hogy nem jobbak, és csak azért nem követnek el igazán nagy gaztetteket, mert nem kerülnek olyan pozícióba, ahol igazán gecik lehetnének.
én a magam részéről törekszem arra, hogy jó legyek, de sajnos én is gyenge vagyok. nem tudom, hogy egy extrém helyzet vagy egy magas hatalmi pozíció mit hozna ki belőlem.

azt nem szabad várni, hogy az emberek egy centivel is jobbak legyenek, mint amilyenek.

nekem egyébként meggyőződésem, hogy nagyon kevés ember van, aki gonosz (= tudatosan, készakarva és tökéletesen hideg fejjel [tehát nem dühroham vagy egyebek által vezérelve] _rosszat_ akar másoknak).
a történelem során a legnagyobb geciségeket éppen a világmegváltó eszmék zászlaja alatt követték el, meggyőződve róla, hogy e véres tettek épp a földi mennyország bekövetkezését mozdítják elő. a nácik se azért öltek meg egy csomó embert, mert ki akartak baszni a világgal, hanem mert úgy gondolták, hogy ezek az emberek halálos veszedelmet jelentenek a világra, és a legbiztonságosabb az, hogyha mindet megöljük, a négyéves kisgyerekeket is beleértve. (jóhogy, azok a leggecibbek. :P ) szóval tulajdonképpen -- szigorúan a szándékokról beszélek -- a nácik nagyon is jót akartak az emberiségnek...

Az aspik és az intolerancia

nekünk aspiknak már csak azért sem érdemes náculni (és ez alatt nem a szélsőjobbosságot értem elsősorban, hanem bármely kirekesztő gondolkodásmódot, amely elő akarja írni az embereknek, hogy mi a "normális", és azt, hogy kinek van joga az élethez, és kinek nincs), mert egy ilyen rezsim beköszöntekor nagy valószínűséggel az elsők között lennénk, akiket felpakolnának arra a bizonyos vonatra, TÖK MINDEGY, HOGY MILYEN IDEOLÓGIA ZÁSZLAJA ALATT VAGONÍROZZÁK BE AZ EMBEREKET. egy aspi sehova se tud beilleszkedni, face it.

ha meg pont az aspik küldenék az NT-ket a vágóhídra, én NT-ket bújtatnék a pincémben. kurvára nem akarom, hogy csak ilyen népirtós aspik legyenek a világon, mert a népirtós aspik faszok, és nem akarom faszalakú gyökerek között leélni azt a néhány évszázadot, ami hátra van csodálatos és élményekben gazdag életemből. meg egy ilyen elnyomásra épülő diktatúra azoknak is szar, akiket történetesen nem vagoníroznak be, ill. nem zárnak böribe. tessék memoárokat olvasni a nácik / komcsik idejéből. ilyen gyorsan felejtenénk? na nemá.

ezeket tessék végiggondolni.

Válasz egy spektrumtársnak, aki nem értette, hogy miért bántotta mindig a többi ember

azt írtad, hogy nem érted, hogy miért bántottak. én sem értettem sokáig.
most már megértettem, hogy ennek az volt az oka, hogy minket, aspikat alapvetően félreértenek az emberek.

alapvetően az okoz nekik problémát, hogy sokszor keresztültrappolunk azokon a szabályokon, amik az emberek egymással való viszonyait szabályozzák. az emberek többségében fel sem merül, hogy azért nem tartjuk be ezeket a szabályokat, mert fogalmunk sincs róla, hogy léteznek, hanem azt gondolják, hogy készakarva, szánt szándékkal akarunk kibaszni velük. ezért az intelligensebb emberek csak fintorognak ránk, a tanulatlanabb, s így többnyire intoleránsabb emberek viszont ezt gyakran személyes támadásnak veszik, és esetleg mondjuk megvernek.

olyanok vagyunk, mint a viccbeli avantgárd művész, aki a fényes bál közepette egyszer csak föláll, letolja a nadrágját, és beleszarik a zongorába. a legtöbb ember ezt provokációnak veszi, mert az emberek jelentős százaléka számára evidencia, hogy nem szarunk a zongorába, és fel se merül bennük, hogy esetleg valaki nem értesült erről a szociális konvencióról. éppen ezért azt gondolják, hogy aki a zongorába szarik, az tudatosan provokálja, bosszantja őket.

apukám mindig azt mondja, hogy az emberekben az a benyomás keletkezik, ha velem érintkeznek, hogy én énközpontúan a saját érdekeimet akarom érvényesíteni velük szemben, és azt teljesen leszarom, hogy őnekik mik az érzéseik, és mit szeretnének elérni.
nem tudom, hogy te mit csináltál ill. csinálsz rosszul a többi emberrel való érintkezéskor, erre neked magadnak kellene rájönnöd.

szerintem hogyha megértenéd, hogy mi az, ami nem ment / megy az emberekkel való kommunikáció során, akkor könnyebb lenne "beemelni" azt a sok rosszat, amit az emberektől kaptál. de ehhez azt kell felismerned, hogy az emberek feléd irányuló agressziója sohasem öncélú, hanem pusztán válasz a te viselkedésedre. azt kellene megnézned, hogy a te viselkedésed ezt mennyiben váltja ki.

Az AS-sel való együttélésről általában

az biztos, hogy az AS nagy kereszt, még akkor is, ha az ember sok tehetséget kap hozzá. bár igazából az átlagon felüli tehetség önmagában is ugyanúgy teher is, mint áldás. olyasmi, mintha az ember két és fél méter magas lenne. erősebb meg nagyobb, mint a többi ember, viszont könnyebben kárt tehet másokban az óvatlanságával, és mássága mindig szemet fog szúrni.

egy aspinak iszonyú nehéz az, hogy egyáltalán megtanuljon együttélni a saját másságával. az ember tizen- és huszonévesen elképesztő, az NT-k számára teljesen elképzelhetetlen válságokat él meg.
persze vannak jó néhányan, akik képesek megküzdeni ezzel, és felépíteni egy működő életszemléletet. igazából ezeknek az embereknek a véleményére lennék kíváncsi.

én már letettem arról, hogy a világot próbáljam megreformálni, inkább arra törekszem, hogy a saját életemet tegyem minél jobbá, úgy, hogy az másoknak is a javára szolgáljon.

Majdnem megszületett az első netvándor-bejegyzésem a Szabadság térről, de aztán kibaszott hangosan elkezdtek fúrni valamit a szomszéd ház felújításánál, úgyhogy végül is lecsúsztatok erről.

Bájdövéj, megvolt a tanítási gyakorlat keretében megtartott első órám. Én nem vagyok vele túl elégedett, mert a gyerekeket nem igazán tudtam bevonni, hétfő reggel volt, álmosak voltak még, meg amúgyis elég passzívak voltak. Ettől egy cseppet zavarba jöttem, és kissé szétcsúszott a cucc, ami korántsem volt örömteli, de végül feltaláltam magam. A vezetőtanárnak meg tetszett, végül is ez a lényeg, nem? Eléggé szopóálarc különben, hogy csupa olyan témát kaptam, amit egyszerűen képtelenség normálisan elővezetni. Na mindegy, lesz még idő tökéletesíteni a dolgokat.

Még mindig a diplomamunkámmal küzdök, mert mindenféle problémák merültek föl a horizonton; szerencsére sikerült őket megoldani, de emiatt még rá kell szánni egy kis időt.

Tegnap voltunk Ojfci barátainak összejövetelén. Ojfci barátainak többsége már megházasodott, és a többségüknél vagy folyamatban van, vagy már megvalósításra került a babaprodzsekt.* Így a tegnapi délutánt a babaprodzsektek folyományaképpen létrejött termékek, vagyishát három darab kisbaba társaságában töltöttük. A dolog érdekes volt (bár egy idő után eluntuk a zenélős gyerekjátékok nézegetését), de korántsem tanulságok nélküli. A legfontosabb tanulság az volt, hogy rájöttünk, hogy mi még jó ideig nem fogunk ilyetén projektekbe vágni. Végre megtaláltuk azt a partnert, akivel boldogok vagyunk, végre van egy saját kis fészkünk, ahol azt csinálunk, amit akarunk, és úgy egyáltalán, végre minden feltétel adott hozzá, hogy élvezzük az életet. A gyerekvállalás pedig egy csomó felelősséggel és szívással jár, olyanokkal, amikre mi még nem igazán vagyunk felkészülve. Ráadásul emellett még van egy csomó más tervünk is.

*Az én ismeretségi köröm elég szabálytalan emberekből áll, elég furcsa is a számomra, hogy vannak még olyan emberek, akik a gimi->egyetem->munka->házasság->gyerek tájmlájnon képzelik el az életüket. Én csupa olyan embert ismerek, aki harmincévesen még szingli, vagy aki érettségi után nem tudja, hogy mihez kezdjen magával, és kimegy Afrikába egy segélyszervezethez. Szóval az én számomra most már inkább az ún. szabályos az, ami a furcsa.

~~~

A Szabályos Emberek egyébként is furcsák. Vajon nekik tényleg a Szabályos Élet a céljuk? Vagy csak azért akarnak Szabályos Életet, nehogy a Szabályos Barátaik megszólják őket? Lehet, hogy a lelkük mélyén tulajdonképpen ők is hóbortosak és szabálytalanok szeretnének lenni, csak félnek a Szabályos Társadalom helytelenítésétől? Pláne azért merül fel ez bennem, mert a Szabályos Emberek sok olyan dolgot csinálnak, amit egészen biztosan nem élveznek, és egészen biztosan csak arra szolgál, hogy a Szabályos Többiekre jó benyomást tegyenek velük. Közös étkezéseket tartanak, ahol a családtagok merev derékkal kanalazzák a levest, és közben lényegtelen és érdektelen dolgokról beszélgetnek. Vagy pedig Baráti Összejöveteleket tartanak, aminek az a lényege, hogy az emberek ülnek egy kanapén, rágicsálják a chipset, és arról beszélnek, hogy ki mekkora lakásba fog beköltözni. Rengeteg pénzt adnak ki lakberendezési folyóiratokra, és ronda termékekre, amikkel a lakásukat szándékoznak díszíteni. Időnként annyi pénzt költenek el drága szórakoztatóelektronikai cikkekre, hogy kifejezetten hitelt kell felvenni ennek érdekében.

Szóval, én tényleg nem értem a Szabályos Embereket.

Az aspikat sokszor szokták gyerekesnek nevezni. Engem ez sokáig idegesített, mert úgy éreztem, hogy ebben a hozzám viszonyuló többi ember felsőbbrendűség-tudata fejeződik ki, aki úgy tekint rám, mint valami teszetosza, butácska, szubhumán lényre, aki ugyan papíron ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint a Magyar Köztársaság összes többi állampolgára, de valójában inkább az lenne a kívánatos, hogyha kirendelnének hozzá egy ápolót, aki ügyel rá, hogy ne csináljon butaságokat, és mindig ki legyen cserélve a seggén a pelenka. (Lófasz, s esti fény. :P )

Most már rájöttem, hogy ez a jelző nem feltétlenül negatív. Az aspik (és az igazán kreatív emberek) abban hasonlítanak a gyerekekre, hogy ugyanúgy megőrzik a játékosságukat, a játék iránti szeretetüket, és ugyanúgy képesek rácsodálkozni a világ színeire, formáira, csodáira. Az aspik többsége a gyerekekre jellemző lázas érdeklődéssel képes belemerülni abba, amit éppen csinál, és ugyanezzel az érdeklődéssel viszonyul speciális érdeklődési területéhez. Ezért aztán a legtöbb nem-aspoid felnőtt ember megmosolyogja az aspikat ezek miatt az ún. furcsaságai miatt. Hiszen a mai világban már nem divat a szenvedélyes érdeklődés, az emberek többsége flegma cinizmussal viszonyul a világ dolgai iránt, és ha véletlenül mégis kötődést vagy ragaszkodást érez valami iránt, azt inkább titkolni igyekszik.

Másrészt pedig... legyünk őszinték, a legtöbb ún. felnőtt embert nem érdekli semmi. Bejár a munkahelyére, amit természetesen utál, elvégzi a rá háruló feladatokat, aztán hazamegy, ledöglik a fotelba, bekapcsolja a tévét, és bámulja, amíg el nem alszik. Persze, a felnőtt embereknek is lehetnek mindenféle hobbijaik, de ezek többnyire konvencionálisak, az éppen elfogadott divatok befolyásolják őket, és nem töltenek velük túl sok időt. Ami engem illet, én csupa olyan dologgal foglalkozom kedvteléssel, amit a többiek legalábbis furcsának tartanának. Ezen kívül mindig, minden pillanatban rácsodálkozom a világra. Imádom alaposan megfigyelni az engem körülvevő dolgokat, elgyönyörködtetnek a rajtuk kivehető mintázatok, és a többi vidám apró részlet.

Szilárd meggyőződésem, hogy az aspik ún. problémás viselkedése nem csak abból eredeztethető, hogy gond van velük (persze gyakran ez a feltétel is teljesül), hanem abból is, hogy a környezetük hogy reagál rájuk. Például, hiába nőttem ki időközben sok furcsaságomat, hogyha olyan emberekkel találkozom, akik fiatalabb, ergo furcsább koromban ismertek engem, akkor "visszaesem", és elkezdek ugyanolyan hülyén viselkedni, mint akkoriban, pedig most már az evolúció magasabb fokán állok. Szóval meggyőződésem, hogy az aspik nem csak maguktól olyanok, amilyenek, hanem egy idő után a környezet is elkezdi programozni őket, hogy "te egy életképtelen és furcsa egyed vagy", az ember pedig ezt úgy értelmezi, mint egyfajta elvárást, aminek engedelmeskednie kell, és engedelmeskedik is. Én már jó ideje úgy gondolkodom, hogy az olyan emberekkel, akik ilyen elvárásokat sugároznak felénk, meg kell szakítani a kapcsolatot, még akkor is, ha máskülönben kedvelnek minket (vagy legalábbis azt hiszik), mert nem engedik, hogy továbblépjünk ezen a fajta életképtelen és furcsa viselkedésen, hanem minduntalan visszarántanak minket a gödörben.

Egyébként is furcsa dolog, hogy minden ember és minden szituáció más-más viselkedést hív elő belőlem. Tudom, hogy ez természetes, de az én esetem azért különleges, mert egyrészt nem azért viselkedem másként, mert alkalmazkodom a különböző emberek sajátságaihoz, szóval nem akaratlagos dolog, hanem inkább reflexszerű. Ahogyan Pavlov kutyája nyáladzani kezd, ha meghúzzák a csengőt, úgy Semota az egyes arcorri mintázatok felismerése esetén behúzza fülét-farkát, vagy hiperaktív lesz, vagy átmegy nagypofájú agresszívbe. És itt elérkeztünk a második furcsasághoz: a személyiségem elképesztő szélsőségek között ingadozik. Vagy megkukulok, vagy be nem áll a szám. Vagy teljesen elvesztem a bátorságom, vagy fejjel megyek a falnak. Van úgy, hogy annyira jónak és angyalinak érzem magam, hogy legszívesebben a keblemre ölelném az összes embert, és mindenki iránt megértéssel és empátiával viszonyulok, máskor ellenben elképesztően izzó gyűlölettel tudok viszonyulni egyes emberek felé. Van úgy, hogy csak sztoikusan mosolygok mindenen, máskor meg a legkisebb kellemetleségre is "robbanok".

Melyik vagyok én? Melyik az igazi Semota? Mindegyik? Vagy egyik sem?

Az egyik ismerősöm, akivel elég ritkán, de rendszeresen találkozom, azt mondta, milyen ellentmondásosan öltözködöm. Vagy úgy nézek ki, mint egy diáklány, vagy úgy, mint egy hippi, vagy pedig egy multicég titkárnőjének öltözöm. Valahogy a személyiségem is ilyen. Illetve én már arra is gondoltam, hogy lehetséges, hogy nekem nincs is egyedi és kizárólagos személyiségem, hanem ilyen szerepszemélyiségek lazán összefércelt összessége vagyok. Furcsa dolog ez. Egy pszichológus igazán megmondhatná, hogy mennyire természetes ez, és mennyire jellemző ez az aspikra.

Pár poszttal korábban már megállapítottam, hogy sokszor költöztem már életemben, így volt alkalmam megszokni az ezzel járó felfordulást. Nos, nem. Most is bebizonyosodott, hogy ezt nem lehet megszokni. Szerencsére viszont már sikerült transzportálni a cuccokat az egyik ojjektumból a másikba -- természetesen ez sose valósult volna meg az Ojfci és a Semota család tagjainak odaadó és hathatós közreműködése nélkül.

Most már az új lakásban koptatom a billentyűzetemet; már látható a hely végleges arculata, és már csak egész kevés cucc van dobozban. Napközben a dolgozás a genderhatárok betartásával történt: én a konyhában ügyködtem, a ház patriarchális ura pedig hosszas kínlódások árán belőtte a routert. Most pedig mindketten élvezzük az így nyert szélsebes internetet, ami különösen azután üdítő, hogy ez előtt hónapokig a mobilnet sávkeskenységével szívtunk öblöseket, amit csak néha tett változatosabbá a szomszédból csordogáló gyengécske WiFi-jel. Úgyhogy most öröm van, bódottá, de a leginkább az a jó hír, hogy annyi kihagyás után végre ismét tudunk torrentezni.

Persze a fent említett dolgokon kívül ma még nagyon sok mindent csináltunk, például pakoltunk, lepókhálóztuk a régi lakást, mert kiderült, hogy mégis nekünk kell. Aztán meg az informális személyesnévmás- és igeragozás-használatáról elhíresült bútoráruházban is jártunk, ahol határozottan visszafogtuk magunkat a pénzkiadás terén, ugyanakkor megállapítottuk, hogy az újság reklámmagazinját toolok* írják tooloknak. (Túl küldi túlnak, túlságosan.) Vidám nap volt, na, most meg fáradt vagyok, de azért megpróbálok dolgozni.

Tegnap befejeztem A sötét sebessége c. könyvet (az index ajánlója itt, a magyar fordítás minőségét kritizáló írásom pedig itt). Az autista főhős gondolatvilágának érzékeltetése sok szempontból hihetőbb a számomra, mint a hasonló témájú A kutya különös esete az éjszakában c. könyvé. amiben pl. olyanok vannak, hogy a főszereplő kijelenti, hogy "nekiálltam fel-alá ringatni a felsőtestem". Pedig mindannyian tudjuk, hogy az ilyen stimmelések többsége nem tudatos, hanem ösztönös cselekvés, az ember rajtakaphatja magát, de nem tudatosan történik.

A könyv sztorija kb. 2 mondatban összefoglalható. Az autista Lou Arrendale néhány spektrumtársával együtt bioinformatikusként dolgozik egy gyógyszergyárban. Bár az autista részleg messze az átlag fölött teljesít, az új főnök fel akarja számolni a részleget, ezért arra kényszeríti alkalmazottait, hogy vessék alá magukat egy egyelőre fejlesztés alatt álló autizmustalanító gyógykezelésnek. Lou komoly dilemma előtt áll: vállalja-e a kockázatos gyógykezelést, aminek hatására végre megszabadulhatna korlátaitól, ugyanakkor vélhetően a korábbi személyisége is elveszne. A könyv lényegében ennek a dilemmának az egyes aspektusait boncolgatja, de izgalomban sincs hiány, mert Lou-val közben mindenféle történik, például szerelmes lesz, és az életére akarnak törni...

Az általam eddig kézbevett autistás könyvek közül ez az, ami a leginkább alkalmas az autvocating céljára. Hogy miért? Azért, mert a történet szinte kizárólagos narrátora az autista főszereplő, így szinte mindent az ő szemüvegén keresztül láthatunk.

Egyrészt, megelevenedik számunkra a speciálisan autista valóságérzékelés az auti főhős mindenben mintázatokat keres és talál, hajlamos elveszni az érzékekben, időnként óverlódol [szenzoros túlterhelés] stb. Az is feltűnik, hogy az érzékei sokkal élesebbek, mint az NT-knek, ennek megfelelően az érzékszervein keresztül szerzett élmény is sokkal intenzívebb. Habár nem ilyen szélsőséges mértékben, de én is valahogy így látom a világot.

Másrészt viszont, sokkal érdekesebb a számunkra az, hogy az autista főhős elbeszélésén keresztül egy igen komplex, sokoldalú tehetséggel rendelkező személyiség bomlik ki előttünk. Nagy-nagy pozitívumnak tartom, hogy a szerző bemutatja, hogy az autisták nem azért funkcionálnak gyengébben egyes területeken, mert hiányzanak egyes képességeik, hanem mert, ahogyan egy helyütt olvastam, keresztbe parkoltak egy párhuzamos univerzumban. Lou-ról, a történet autista főhőséről nem lehet azt mondani, hogy teljesen clueless lenne a szociális jelzésekkel, mások aktuális szándékával és elmeállapotával kapcsolatban. Ellenkezőleg, nagyon sok dolgot meglepően pontosan észrevesz; ha pedig mégis naivnak tűnik másokkal kapcsolatban, az azért van, mert hárítja azt a gondolatot, hogy a másik ember ártani akarna neki. A történet folyamán azt is megfigyelhetjük, hogy némely szociális jelzést menetközben tanul meg értelmezni. Ezek mind-mind olyan élmények, amiket saját magammal kapcsolatban is sikerült megfigyelnem, így első kézből igazolhatom a könyv hitelességét. Velem is sokszor megtörtént már, hogy rosszindulatot érzékeltem valaki irányából, de elhessegettem a gondolatot, mondván hogy az illetőnek nincs racionális indítéka arra, hogy ártson nekem. Aztán mégis. Ugyanígy, a "szociális szókincsem" is napról napra bővül.

Egy szó, mint száz, az időnként gyermekien naiv mondatok mögött egy nagyon összetett és nagyon intelligens ember profilja rajzolódik ki. Ezzel nem csak az olvasók, hanem Lou ismerősei is így vannak: sok vidám percet okoztak azok a részek, amikor a főhőst kissé együgyű szefósnak gondoló ismerősei majd' letették a hajukat, amikor megvillantotta valóban kiemelkedő eredményeit, például azt, hogy alig egy hónap alatt egyetemi szintre jutott kémiából és biológiából, hogy megérthesse, milyen kezelésnek is vetik alá.

A mű másik nagy erénye (ami részben a fentiekből is kikövetkeztethető) a hitelesség. Nem vagyok sem orvos, sem pszichológus, de az autizmus témakörében elég tájékozott vagyok -- ameddig az én tudásom terjed, a könyv szakmailag korrektnek tűnik. Az is látszik, hogy a szerző nem csak a tényszerűen összefoglalható információk terén tud sokat az autizmusról, hanem alaposan ismeri az autisták viselkedését, motivációit, lelkivilágát (nyilván azért, mert az ő fia is autista).

A történetvezetés ugyanakkor az én ízlésemnek egy kicsit vontatott. Unalmasnak nem nevezném, mert a főhős lelkivilágának bemutatása a legkevésbé pörgős részeket is érdekessé teszi, de csak kb. a regény 2. felében kezd el beindulni a cselekmény, ami az én ízlésemnek kissé lassúkás. A könyv legvége, a közvetlenül az operáció utáni rész, és az azt követő időszak viszont zseniálisan van megírva.

A könyv elolvasását mindenkinek ajánlom. A színképen spektrumon kívülieknek azért, mert hiteles forrásból ismerhetik meg az autisták gondolkodásmódját, a spektrumon lévőknek pedig azért, mert a könyv pont azokat a témákat tárgyalja, amelyek az autizmusban valamilyen módon érintettek által látogatott fórumokon jellemzően parázs vita tárgyát szokta képezni -- jelesül a curebie vs anti-cure vita egyik érdekes adalékát képezheti.

Nemrég olvastam az Indexen Elisabeth Moon nemrég megjelent könyvéről, a A sötét sebessége c. műről szóló kritikát. A regény főszereplője autizmussal él, én pedig Asperger-szindrómás vagyok, így egyébként is mindent elolvasok a témával kapcsolatban, de a pozitív méltatás még inkább kedvet csinált hozzá.

"Született vezető vagyok -- mondta Crenshaw. -- A személyiség-profilom mutatja, hogy kapitánynak születtem, nem legénységnek."

"Pete, csodállak, amiért ragaszkodsz az embereidhez, de pontosan ezért nem lennél jó alelnök, és ezért nem juthatsz feljebb, amíg észre nem veszed a nagy képet (!) és nem lesz látomásod (!!!)."

"Ráadásul az úton van egy téglajárda is, kétféle színű -- barna és vörös -- téglából, érdekes sémákkal."

Köszönöm, jól vagyok. Nemrég érkeztem haza a Városból, ahol három és fél felejthetetlen napot töltöttem el Ojfci kíséretében. Elsősorban munkaügyben mentem, de azért egy kis szórakozásra is jutott némi időnk. Azért jó a Városba menni, mert egyrészt lehetővé teszi, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk a hétköznapokból, másrészt a Város a második otthonunk, vagyis megszokott, vagyis a környezetváltozás nem jelent (akkora) stresszt, mintha egy teljesen idegen városba mennénk. Szokás szerint a Megszokott Szálláson szálltunk meg, szokás szerint jókat ettünk, ugyanazokat a specialitásokat konzumáltuk, bár egy tejszínben főtt túrósrétes-szerűséggel is bővítettük a repertoárt.

A Város egyébként örvendetes változáson ment keresztül az idők folyamán. Korábban csak egy ígéretesen fejlődő, kellemes kisváros benyomását keltette, most viszont határozottan érezni, hogy a Város és büszke népe csúful elhúzott a poros, leszakadófélben lévő Budapest mögött. Egy sor új bolt nyílt, minőségi áruval, az emberek az utcán vidámak, jól öltözöttek. Ojfcival el is határoztuk, hogy ha így haladnak a dolgok, akkor oda fogunk költözni. Ojfci egyébként most már még inkább rajong a Városért, az Országért és dolgos népéért... ismét belekezdett abba, hogy elsajátítja a nyelvüket, sőt, az egyik ajándékboltban egy nemzeti színű, meglehetősen harsány kapucnis pulóvert is vásárolt, azóta folyamatosan abban tolul. Mindezen nagyszerűségek mellett még szocializálásra is jutott időm, egy régi barátnőmmel és kollégámmal futottunk össze... az ismerkedés olyan jól sikerült, hogy mind a három nap összefutottunk.

A kevésbé örvendetes hír, hogy egy valag pénzt otthagytunk megint, elsősorban köszönhetően a minden eddiginél pocsékabb forintárfolyamnak... viszont ismét jó sok könyvvel, illetve képregénnyel és helyi nyelvű mangával (!) megrakodva léptük át a magyar határt. Most pedig itt vagyunk, feltöltődve energiával és élményekkel, harcra készen.

Ezuttal ismet Kedvenc Varosombol jelentkezem. Leleptem ugyanis egy hosszu hetvegere, Ojfci kisereteben. Igaz, most az urugy a munka (anyagot gyujtok egy szakmai konferencian tartando eloadasomhoz), de azert jut hely a szorakozasnak is, es valoszinuleg ismet elkepeszto mennyisegu penzt tapsolunk el a 4 nap alatt, kulonosen a konyvesboltok kinalatat elnezve. :)

A középiskolai évek során csak simán utáltak. Aztán az egyetemista éveim során eleinte nyitott voltam, de rövidesen ismét csalódtam, és fokról fokra egyre inkább izoláltam magam.

Igen, tudom, hogy ez az izoláltság valahol az én hibám is volt. Világéletemben volt bennem egyfajta arisztokratikus távolságtartás, kívülállás. Egy idő után erényt csináltam a szükségből. Alighanem azért kezdtem el ilyen karót nyelten viselkedni, mert abban reménykedtem, hogyha kellően felsőbbrendűnek mutatom magam, akkor egyszeriben a bántásoknak is fölébe kerülök. Aztán nem kerültem. Minél magasabban hordtam az orromat, annál többen támadtak. Görcsösen nekiálltak keresgélni a gyenge pontjaimat.

Nehéz előítéletek nélkül viszonyulnom az emberek világához. Azt hiszem, az a baj, hogy minden téren túlzottan magasra tettem a mércét, és aztán csalódottan kellett szembesülnöm a kiábrándító valósággal. Így lettem egyre magányosabb.

Nyilván többek között azért kerültek el az emberek, mert tüskés voltam, s mert megközelíthetetlenül viselkedtem velük. Attól még keserűen csalódtam az egészben, szar volt, hogy magányos voltam, és hogy nem értettek meg. Igaz, hogy gyakran én vontam ki magamat a lehetséges emberi interakciókból, de többnyire azok után, hogy azzal szembesültem, hogy egyáltalán nem értenek. Volt egy barátnőm egyszer, aki állandóan azt bizonygatta, hogy köztünk fenemód nagy lelki rokonság van, és hogy ő valósággal olvassa a gondolataimat. Eleinte kiröhögtem emiatt, aztán berágtam rá, és kerülni kezdtem.

Igen, az egész alighanem az én hibám. Ha nem vagyok egy beképzelt, magát mindenkinél jobbnak képzelő antiszociális míszpicsa, akkor alighanem nem úgy teltek volna el az egyetemi évek, ahogy. De hát mit csináljak, hogyha egyszer de?