A napokban számos komment taglalta az aspik élénk képzeletének, megszemélyesítési hajlamainak fontosságát. Nos, én a plüssállatokért különösebben nem rajongtam soha, sőt (bár a geekplüssállatok ma már megörvendeztetnek, pl. SuSE-kaméleon, diplomás kutyuska* [mortarboard a fején, szemüveg az orrán, diplomát jelképező tekercs a hóna alatt]), de kétségtelenül sok olyan figura volt, amit saját magam alkottam meg... még akkor is, ha ezek nem léteztek fizikailag tapintható formában.
Már kis koromtól fogva volt egy saját univerzumom, amit szabadidőmben szívesen építgettem. Ez a különös univerzum a Che Mont nevet viselte. Ez az univerzum egy felvonulási épületről kapta a nevét, ami a nagynénémék beépítendő hétvégi telkén állt. Ez a felvonulási épület egy hullámos alumíniumburkolattal borított falú bódé volt, ahol nagyon szerettem játszani. A bódé ajtaján a következő logó volt látható:
A bódé mellett egy cigánymeggy-fa nőtt, ahonnét mindig leszedtem a meggyet. Először azzal töltöttem az időmet, hogy a meggyet tálkákba szedtem, kimagoztam, összekevertem puffasztott rizzsel, és tejjel öntöttem le, majd az arra járó felnőtteknek kínálgattam. Ezután a bódét Che Mont meggyezőnek neveztem el, amit ki is írtam az ajtajára. A bódé és a köré kapcsolódó intézményrendszer azonban csakhamar egy egész birodalommá nőtte ki magát a fejemben. Ez a birodalom egy erősen hierarchikus szervezet volt, amelynek tagjai fehér díszegyenruhát viseltek, valamint hadviseléssel és informatikával foglalkoztak. Hogy ez a kettő hogy jön össze, ne kérdezzétek :D Az informatika iránt már kiskoromban nagy affinitást éreztem, és sokáig biztos voltam benne, hogy ha nagy leszek, programozó leszek.
Ennek a szervezetnek, amely egyfajta intellektuális arisztokráciát képviselt, az élén egy rendkívül tekintélyes és nagy tudású alak volt, aki a Mistress nevet viselte. (Igen, lol. Az a furcsa ebben, hogy akkor még fogalmam se volt róla, hogy mit jelent ez a szó, sőt arról sem, hogy egyáltalán létezik ilyen angol szó.) Mistress nő volt, ugyanakkor nő létére igen magas (úgy képzeltem, hogy olyan 2 méter körül van**), sovány, rövid hajú volt, és kevéssé felelt meg a konvencionális nőképnek. Az életkorát illetően nem tudtam döntésre jutni, a képzeletemben hol vastag szemüveget viselő idősebb asszonyként, hol pedig fiatal nőként jelent meg. Természetesen hiperintelligens volt, ám emellett rendkívül nagyhatalmú, tiszteletet parancsoló ember is.
Ami az érzelmei kifejezését illeti, Mistress rendkívül visszafogott volt, az érzelmeit nemigen árulta el másoknak, sírni soha senki nem látta, és mosolyogni se mosolygott. De félreértés ne essék, Mistress nem azért volt ilyen, mert ne fejezte volna ki az érzelmeit, hanem azért, mert én az érzelmek kifejezését végtelenül sokáig gyengeségnek tartottam, és megvetettem azokat az embereket, akik kifejezik az érzelmeit.
Fontos dolog az is, hogy Mistressnek nem voltak feljebbvalói, de még csak olyan emberek sem, akik vele egyenrangúak lettek volna. Valószínűleg azért, mert sokáig saját magammal kapcsolatban is így gondolkoztam. Nem azért, mert felsőbbrendűnek képzeltem volna magam a többieknél (ááá, dehogy :P ), hanem azért, mert nemigen akadtam olyan emberre, aki az angol peer szó értelmében*** lehetett volna társam. Egyébként ma sem sok ilyen ember van, talán Ojfci az egyetlen, akivel a legtöbb szempontból egy súlycsoportban vagyunk, de vele is elég sok mindenben különbözünk.
Mistress természetesen az én alteregóm volt; egyrészt hasonlított rám, másrészt sok mindenben különbözött tőlem. Ő volt az az ember, aki szerettem volna lenni, akinek azok a tulajdonságai voltak a hangsúlyosak, amiket szerettem magamban, és emellett számos olyan tulajdonsággal is rendelkezett, amivel én nem.
A Che Mont és vezetője, Mistress nagyjából 6 és 12 éves korom között uralta belső világomat. Ebbe a belső világba igen gyakran visszavonultam. Történeteket találtam ki, amelyek a Che Montban játszódtak, amelyeknek Mistress és alárendeltjei voltak a főszereplői. Szerettem volna papírra vetni ezeket a történeteket, de valahogy sohasem sikerült. Azt hiszem, leginkább azért, mert nem voltak elmesélhető narrációik. Inkább egyes képeknél vagy élményeknél szerettem elidőzni, újra és újra átélni őket (afféle mentális stimmelés formájában, ha úgy tetszik). Viszont gyakran és szívesen lerajzoltam ezeket a szereplőket, részletes chartot készítettem a szervezet hierarchiájáról, leírtam a rangjelzéseket, stb. Persze ez a struktúra nem volt olyan alaposan kidolgozva, mint a sokunk által ismert belső univerzum, a Möbojgó. (Elvileg link is van hozzá, csak meg kell keresni.) Nem is annyira a rendszer-jellege volt a fontos a számomra, hanem inkább a hozzá kapcsolódó, az itt átélt érzelmek, élmények. Mert a jó élményeket mindig beépítettem, valamilyen formában megismételtettem a Che Mont tagjaival is, a rossz élményeket pedig szintén, olyan értelemben, hogy pl. az ember, aki engem megszégyenített, annak Mistress jól szétrúgta a seggét... persze nem ennyire primitív módon, hanem rengetegszer, újra és újra visszajátszottam.
Ez a világ aztán a perszeverációim megváltozásával szépen-lassan átalakult. De a történet középpontjában mindig állt egy Mistress-szerű alak, aki lényegében az én alakmásom volt, aki egyszerre én is, meg nem is én. Valahogy az én meghosszabbított, továbbgondolt, mondhatni, eltúlzott változatom, aki mindig azokat az értékeket képviselte, amelyek az én számomra akkor éppen fontosak voltak. Volt olyan, hogy tudós volt, volt olyan, hogy forradalmár, volt olyan, hogy férfihódító szépasszony. Egy biztos, mindig az aktuális élethelyzetemet jelképezte, csak ez az illető sokkal jobban, sokkal potensebben és sokkal faszábban oldotta meg azokat a nehézségeket, amikkel én gyakran csak tehetetlenül kínlódtam.
Egy szó, mnt száz, rengeteg időt töltöttem a saját képzeletbeli világomban, és ez a mai napig így van. Ide vonulok vissza, ha kimegyek az utcára, ha zenét hallgatok, ha egyedül vagyok, ha főzőcskézek, szóval gyakorlatilag szinte mindig, ha éppen nem vagyok társaságban, vagy emberek között. Pár napja, bevásárlás közben, a mirelites pult előtt álldogálva döbbentem rá arra, hogy milyen sok időt is töltök álmodozással. Azt hiszem, hogy nagyrészt ez a tény okozta, és okozza jelenleg is, hogy az emberek furcsának tartottak, illetve tartanak. Gyerekkoromban nem egyszer néztek bolondnak azért, mert magamban énekelek, beszélek, vagy csak egyszerűen zavaros tekintettel mászkálok fel-alá. Nyilván ilyenkor én a külső szemlélő számára furcsán viselkedem, ill. nézek ki, és talán emiatt is merülnek föl problémák.
Ebben a dologban az volt talán a legveszélyesebb, hogy sokszor én is elhittem, hogy olyan vagyok, mint ez a képzeletbeli alakmásom. Csak azokat a tulajdonságaimat vettem észre, és használtam, amik ebben az alakmásban megvoltak, és azokat, amik nem voltam benne, elfelejtettem, figyelmen kívül hagytam. Történt még olyan is, hogy az alakmás alapján elkezdtem azt hinni, hogy olyan tulajdonságok is megvannak bennem, amik valójában nincsenek is. Volt már pár ebből fakadó necces helyzet az életemben, hogy a fantáziám teljesen átszínezte a valóságot, és nem vettem észre, hogy amit valóságnak véltem, az csak a wishful thinking minősített esete volt.
A másik nagy tévedés, amire az emberek ezzel kapcsolatban jutnak, rendszerint az, hogy ezt a fantáziát meg kell írni, és vers, novella vagy könyv formájában más emberek számára elérhetővé kell tenni. Nos, ez nem így van. Persze, ez a fantáziavilág megírható, de az esetek többségében annyira személyes, és annyira csak az egyén számára van mondanivalója, hogy mások nem is nagyon tudnak vele mit kezdeni. Sokáig én is meg voltam róla győződve, hogy Mistress kalandjai másokat is baromira fognak érdekelni -- 9 éves koromban írtam is egy regényt róla... bár igazából nem pontosan róla, hanem Borzassy Ágnesről, aki a Microsoftnál volt programozó :D , és akinek az alakja sok hasonlatosságot mutatott Mistressével... de sajnos az embereket inkább csak kuriózumként érdekelte, mint irodalmi értékként. Azóta rájöttem, hogy ha az ember irodalmi szempontból is értékelhető alkotást szeretne létrehozni, akkor annak valahogy, valamilyen módon kapcsolódnia kell a többi ember gondolataihoz, érzéseihez, világához, vagy éppen azokhoz az elméleti és gyakorlati problémákhoz, amik őket általában foglalkoztatják. Persze, ez fakadhat az ember saját bizarr képzeletvilágából, de hogyha nincsen kapcsolódási pontja a többi ember univerzumával, akkor sajnos az ember örökre bezáródik az üvegburába.
*Aki akar jönni a diplomaosztómra, annak kötelező jelleggel hoznia kell egy ilyen jószágot, különben be se mehet :P ;)
**Ennek az lehetett az oka, hogy én gyerekként kifejezetten magasnak számítottam, még 13 évesen is én voltam a legmagasabb az egész osztályban... aztán a többiek utolértek.
***Kb. egyenrangú, egy súlycsoportban lévő partner
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: We Count Too 2008.10.20. 17:17:58
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
lepisma_saccharina · http://lulu.com/spotlight/nordlicht 2008.10.16. 19:36:56
Mellesleg vicces, az én kifejezéskényszeremnek fullmindegy, hogy valaki elolvassa-e az eredményt, vagy sem. Egyszerűen nem érdekli, csak termeli a cuccot, mint egy gép.
Graduation mascot-ot meg én is kérek majd, úh kedves mindenki, nyugodtan lehet betárazni egy tartalék darabot, hátha 3 év alatt kimegy a divatból :P
Ami a belsővilágok leírhatatlanságát/kidolgozási nehézségeit illeti, ezzel van tapasztalatom. Pl. vannak "emlékek"-ként eltárolt képzeletvilágaim, az egyiket értelemmel bíró macskaszerű ragadozók népesítik be (innen "eredeztetem" a belsó etikai kódexemet is), a másikat transzcendens fraktállények (vagyis igazából egy lény, aki egy teljes másik univerzum, és minden része külön tudattal bír; van valami köze a FinalEnd-fogalmamhoz, tudjátok, az a rizsa a fizikai világtól való függetlenedéstől) - és az az érdekes, nagyon sokáig elhittem, hogy ezek valóban megtörtént, személyesen megtapasztalt eseményeken alapulnak (aztán ki tudja, lehet, hogy tényleg :-D). Csak mint a korai emlékeket általában, ezeket se fogja össze egy egységes, eleje-közepe-vége történet, nincs plot, csak epizódok vannak, meg a proprioceptív anyag, ami néha felülírja az embertest-érzékelést.
lepisma_saccharina · http://lulu.com/spotlight/nordlicht 2008.10.16. 19:37:33
Quicksilver 2008.10.16. 22:01:34
[de mondjuk engem ezzel a plüssállatmániával lehetne kikergetni a világból... ]
ferret 2008.10.17. 08:43:40
A diplomás bagoly jobb :P
Kardhal 2008.10.18. 21:20:31
A belső világ élmény szerintem abból adódik, hogy minden emberben megvan a késztetés, hogy "rész vegyen" cselekedjen, stb., de mivel az aspieknál épp az gátolt, hogy hatékonyan részt vehessen a társadalmi életben, ez az energia befelé fejeződik ki, és a fantáziavilág élmények sokkal intenzívebb érzelmi-hangulati "emlékeket" generálnak, mint a valóságos történések.
Persze ez így lehet, hogy hülyeség, de ki tudja? Végeztek már ilyen kutatásokat valaha?...
Kardhal
Kardhal 2008.10.18. 21:34:38
Szerintem ez lehet az aspiek jó logikus gondolkodásának a titka, nemde? Hogy már kicsiként ezt gyakorolják be, nem kavar bele a szociális hatás.
Na jó, ezt eléggé hevenyészetten pötyögtem le, de nem akartam hosszan.
Ja, itt még megnézhető, akit érdekel:
www.hirado.hu/cikk.php?id=304224
Bocs ha fárasztottalak ezzel titeket.
Kardhal (kardhal@euromail.hu)
Bea 2008.10.18. 22:03:36
A fiam utolsó története Aladinnal (ennek az Aladdinnak, már igazából semmi köze az eredetihez) vmi hasonló a tiédhez. A történet címe: Aladdin és a Viz Alatti Város (kicsit fantasztikus a sztori). Ebben a nagy ellenfél Néra, aki szuperokos, szupererős, szupernegatív figura, agyafúrt fúria. Alakra olyan mint egy ember, de az alakját képes változtatni, többnyire egy sellőféléhez hasonlít. Egyetlen ember képes kordában tartani, az pedig Aladdin/Marcell (sztem), aki szuperokos, természetesen stramm, a csajok imádják, "gyönyörű a haja", baromi bátor, bár néha "elbukik" és mindemellett azért fantasztikusan kezeli a világot. (A történet szóban közel 1/2 órás, és még a "vessző" is mindig uo. van. A történet természetesen szupertitkos, csak egyes családtagok hallgathatják meg.)Marci fiam sokat "álmodozik", mindig látom az ackifejezésén, hogy épp a "Víz Alatti Városban" van, pl. hintázás közben, vagy csak bevonul a szobába, fekszik az ágyon, néz a plafonra. Én jövök-megyek, észre sem veszi. Ha zajt csapok és kiesik a "Városból", én csak annyit kérdezek, hogy "Aladdin?", ő meg vigyorogva válaszol, hogy "Az, hát!". Még egy dalt is csinált, amit néha dúdolgat (a Nox egyik dallamát vélem felfedezni, pedig nem is nagyon hallgatunk Noxot). A szöveg: "Aladdin a hős, ki nem fél senkitől...."
deep_fried 2008.10.18. 22:10:24
Semota: az tényleg furcsa, hogy a mistress szót te magadtól találtad fel, illetve ch-s nevet adtál a világodnak, :S Aztán meg, 9 évesen én i-vel mondtam a microsoftot, és nem hallottam még a programozásról. Te véletlenül nem úgy születtél, mint a Weasel, aki rögtön szólt az orvosnak, hogy semmi szükség hogy megpaskolja a seggét? :D
Először kicsit biztosítékkivágó hatású volt ez a bejegyzés, de rájöttem, hogy de hát annyira én se panaszkodhatok a belső világok ügyében, és valszeg a legtöbb ember sem. Csak én emberi karaktert soha nem alkottam a meglévőkön kívül. (A meglévők pedig ebben a világban maradtak) Ettől mindig elzárkóztam. Kb. olyasmi okból, mint amiért a rajzolástól is félek, hogy bármilyen eltérés a valóságtól rám vall.
Na de, a történeteket illetően, nemrég jöttem rá, hogy alapvetően mennyire butának látom a gyerekkori önmagamat. Okosnak tartottak és tartottam magam, de a környezetemben menő dolgok iránti fogékonyság és érdeklődés tökre hiányzott.
A lényeg, hogy tudom, hogy értelmes fikciót nem tudtam volna írni akkor (abból, amit nem én találok ki).
Szokott lenni filmekben, hogy a kisgyerekeknek tündérek meg ilyesmik vannak az álomvilágukban - na én minden ilyen konform fantasy dolgot utáltam, véletlenül sem importáltam volna ilyet bele.
Rodiel: úgy tudom, az aspikra a közléskényszer hiánya a jellemző, de úgy látszik a te esetedben pedig így nem jut el a Th-o-M a befogadókig.
Még tartogatom magamnak a kötött terjedelmű, 2 oldalas képregényeimet.
semota · http://livewithit.blog.hu 2008.10.19. 09:36:03
szerintem nagyon érdekes az a cikk, amit belinkeltél. én is tanultam fejlődéspszichológiát, és tényleg, nekünk egészen más dolgokat tanítottak anno. úgy néz ki, mégis Kantnak van igaza, hogy az ember veleszületett sémákat applikál a nyers érzékadatokra, és így születik a tapasztalat.
az én számomra sohasem volt kérdés, hogy az aspik logikusan gondolkodnak, csak az a gond, hogy hiába minden logika, hogyha a döntéshozatalhoz lényeges faktorok jó része kimarad a számításból, mert nem lépi át az ingerküszöbüket v nem látják meg!
egyébként szerintem az aspik gondolkodásával a fő gond a fekete-fehérség, vagyis hogy a legtöbben képtelenek árnyalatokat megkülönböztetni, csak szélsőségeket látnak. (ld az olyan gondolatokat, mint "ha valaki nem szeret, akkor biztos gyűlöl, és az életemre akar törni".) a jó hír az, hogy ez fejleszthető.
GutBesserWasser · http://gutbesserwasser.freeblog.hu 2008.10.20. 13:10:26
Osztályfőnöki órán a szülők foglalkozásáról beszélgetnek (=kérdez a tanár, a gyerekek meg válaszolnak). Sok szokásos foglalkozás elhangzik, mígnem Mórickára kerül a sor, aki azt mondja:
- Anyukám sebész orvos, apukám pedig sztriptíztáncos egy buzibárban.
Nagy felhördülés, de Móricka csak áll, míg azt nem mondja a tanár, hogy leülhet. Szünetben aztán megkérdezi tőle:
- Mondd fiam, ez tényleg igaz?
- Nem. Programozó a Microsoftnál, de az annyira ciki...
chips 2008.10.20. 19:33:28
Kardhal 2008.10.21. 00:17:32
„Az embernek az vágya, hogy saját magát, belső világát kívülre vigye, valós külső alakzatokban tárgyiasítsa, legalább olyan nagy és intenzív, mint a fordított tendencia, a vágyunk, hogy külső tárgyakat vetítsünk be, illetve hogy velük azonosuljunk."
S. Mentzos*, 1982
Aspieknál vajon hogyan módosul ez? :-)
Kardhal
/* ő egy korunkbeli pszichoanalitikus /
semota · http://livewithit.blog.hu 2008.10.21. 10:03:08
szerintem nálam változatlan formában áll fent, feltéve, ha a külső tárgyak valóban tárgyak, és nem emberek :) (kivéve néhány embert, például az Ojfcit)
chips:
Arról nem is beszélve, hogy amikor ez a történet született, BG és az M$ még messze nem örvendtek akkora közutálatnak, mint manapság... BTW szerintem most is aránylag kevésbé utálják őket a népek, mint 3-4 éve.
egy ember 2008.10.25. 20:02:12
Teljesen egyetért(z)ek Kardhalla, hogy az ilyen gyermek-univerzumok a valós világgal való kapcsolatot pótolják - ha tudják.. Abban meg semotával ért(z)ek egyet, hogy én is rendkívül sokat álmodozom - bevallom még mainapság is. Időnként ki tudok törni már a reális világ ketrecéből és teljesen más dimenziókba képzelem magam8z (pl. valamilyen elemi részecske vagyok a világ(z)űrben...