Sok helyütt leírják a különféle önfejlesztős arcok, hogy „tűzz ki saját célokat”. Ezzel egyeseknél élből falakba ütköznek, mert ők azonnal a Nagy Nemzeti Bevásárlólista tételpipálgatós játékára asszociálnak. Ezért a félreértéseket és a megértést akadályozó blokkokat úgy oldanám föl, hogy átfogalmazom a fenti tételt: „legyenek saját projektjeid”. Találj ki magadnak olyan projekteket, amik valami olyasmivel kapcsolatosak, amit szeretsz, amihez kedved van, és aminek a megvalósítása örömet okoz. Ez lehet egy erősítő megépítése, egy kép megfestése, egy novella megírása, egy hegy megmászása, a fűszerek szortírozása a konyhában, bármi. A lényeg az, hogy olyasmi legyen, amit szívesen csinálsz, és amivel maradéktalanul azonosulni tudsz – tehát amivel szívesen foglalkozol, és nem érzed később tehernek. Ami talán még fontosabb – olyasmi legyen, ami nem túl könnyű, de nem is túl nehéz, hanem a képességeidhez és az aktuális erőnléti szintedhez képest reális. Minden egyes akadály legyűrése növelni fogja az endorfinszintedet és az önbizalmadat, lehetővé téve, hogy később még nagyobb fába vágd a fejszédet, és még örömtelibb és megerősítőbb élményeket zsebelhess be.
Ha már az olyan feladatok, amik viszonylag könnyűek, és amikhez maximálisan van kedved, mennek, akkor jöhetnek a nehezebb, összetettebb projektek. Alapvetően minél nagyobb szabású egy projekt, annál több olyan része van, ami kásahegyszerű – önmagában nem izgalmas, de a projekt befejezéséhez meg kell lennie. Pl. a tudományos kutatás is olyan cucc, hogy a munka 80-90 százaléka a kásahegy csócsálásáról szól – de ha ez megvan, a fennmaradó 10-20 százalék olyan intellektuális gyönyört ad, mint semmi más. És közben megvan az a kellemes érzés is, hogy létrehozol valamit, hozzáteszel a világhoz. Eleinte ezek a nagyobb szabású feladatok ijesztőek, és nehéz mellettük kitartani, mert vannak olyan részei, amik túl nehéznek, vagy éppen túl unalmasnak tűnnek. De ha leküzdöd az akadályokat, az eredmény mindenért kárpótol! A szorgalom és a monotóniatűrés olyan skill, amit ugyan kevésbé reklámoznak, mégis nagy jelentőségük van az eredmények létrehozását illetően.
Ezt a szemléletet át lehet vinni a kötelezően elvégzendő feladatokra is. Hogyha az egyéb területen folytatott tevékenységeidet is feladatorientáltan közelíted meg, az nagyon megerősítő tud lenni. A diplomamunka pl. olyasmi, amin sok aspi elvérzik, mert komplex és szerteágazó feladatról van szó, ahol nem lehet előre egyértelműen meghatározni, hogy milyen részfeladatok vannak, és ahol bizony könnyű elveszni a részletekben, ha az ember nem tartja eléggé szem előtt a big picture-t. De vannak olyan szoftveres megoldások, amik pont az ilyen komplex feladatok nyomon követését könnyítik meg (www.hostedredmine.com). Ezek abban segítenek, hogy egy helyen gyűjtheted össze az elvégzendő feladatokat, és regisztrálhatod az előrejutást.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SORA 2013.05.17. 19:19:24
A "nehezítés", illetve a nagyobb egybefüggő feladatok szoktak gondot okozni.
Egy idő után túl magasra teszem a mércét (nehézségek -> szorongás -> teljesítménycsökkenés). Illetve ha valami nem olyan lesz, mint ahogyan én azt elterveztem (nem jön össze x próbálkozásból, kompromisszumot kell kötni), akkor hajlamos vagyok elveszteni a lelkesedésem.
A másik ilyen az OJani által is említett SI "drog" érzés: az ember nagyon belelkesedik, a téma csak úgy ontja a sikerélményt, aztán egyre nehezebb lesz fejlődni (nincsenek nagy ugrások). Ekkor a kezdeti lelkesedés (nem eszek, nem alszok, nem beszélek emberekkel stb) alábbhagy, és "elvonási tünetek" jelentkeznek. Nagyon depi.
"olyasmi legyen, ami nem túl könnyű, de nem is túl nehéz" - sajnos itt cseszem el! Képtelen vagyok előre felbecsülni, hogy valamivel mennyi a szívás. Na amikor rájövök, akkor sem adom fel. Vagy mert nem lehet - munka, kötelezettség, vagy pedig 'csakazértis' miatt, viszont úgy érzem, hogy az eredmény gányolás - így nem is oszt annyi sikerélményt.
Az igazság az, hogy az eredmény, amit elérek így is szép, és érdekes - utólag visszatekintve, mások hasonló dolgaival összehasonlítva mindig erre jutok - csakhogy a magam számára állított mérce szerint kakkantás.
A monotóniatűrés állítólag egy nagyon aspergeres tulajdonság. Na ez bennem NAGYON nincs meg. :(
Rájöttem, hogy ha követem az eredeti terveket, és valamiféle rendszertervező, vagy programtervező leszek az lett volna az igazi: én kitalálom a nagyszerűségeket, aztán mások *opnak vele (és a kis genyákat még hibáztatni is lehet). :D