A tegnapi nap folyamán napvilágot látott, Putyin állítólagos Asperger-szindrómájáról szóló cikkben több olyan állítás is szerepel, ami roppant tudományosan hangzik ugyan, ám a valóságban minden tudományos alapot nélkülöz. Íme a legszembeszökőbb:
„A kutatók ugyanakkor nem tudták konkrétan bizonyítani a Putyin Asperger-szindrómájára vonatkozó állításukat, mert nem állt módjukban agyszkenner-vizsgálatot végrehajtani az orosz vezetőn.”
A tudomány jelen állása szerint az autizmushoz/Asperger-szindrómához nem kapcsolódnak olyan fizikai elváltozások, amik objektív vizsgálati módszerekkel kimutathatók lennének. Következésképp az „agyszkenner-vizsgálatra” vonatkozó állítás téves.
A valóságban a diagnózis felállításához hosszas beszélgetésre van szükség magával az érintettel, a szüleivel, és standardizált tesztek sokaságát kell vele felvenni, melyekben többek között számos, az érintett gyermekkorára vonatkozó kérdés található.
Ebből levonható az a következtetés, hogy a hír valójában egyszerű propagandafogás, aminek a célja nem más, mint az orosz államelnök besározása.
A cikk az Asperger-szindrómát egyértelműen negatív fényben láttatja. Az állapot „neurológiai abnormalitás” kifejezéssel való illetése egyrészt azt hangsúlyozza, hogy léteznek ún. „normális neurológiájú” emberek, azok pedig, akiknek az idegrendszere ettől a (jelezném, merőben konstruált) normalitásképtől valamilyen okból eltér, egytől-egyig „gyári hibásak”.
Putyinnál e „gyári hiba” hatásai mind a mai napig érződnek, hiszen „a jelenlegi orosz vezető pszichikai nehézségekkel küzd mind a döntéseinek kialakításában, mind a magatartásában”, amely nehézségeket persze állandóan „kompenzálnia kell”; „Kompenzálásának elsődleges formája” pedig „a szélsőséges kontroll", ami „tükröződik a döntéshozatali és a kormányzási stílusában".
A probléma ezen megközelítése ugyanakkor több okból sem szerencsés.
Egyrészt felmenti Putyint a tetteivel kapcsolatos felelősség alól. Az érvelés szerint az orosz elnök nem azért okozott szenvedést és fájdalmat egy csomó embernek, mert így döntött – hanem az agyában lappangó „neurológiai abnormalitás” késztette őt erre. Ez meglehetősen elembertelenítő álláspont, hiszen épp attól a tulajdonságától fosztja meg Putyint, ami az embert emberré teszi: a szabad akaratától. S akinek nincs szabad akarata, az felelősségre sem vonható.
Másrészt pedig, azáltal, hogy a cikk azt sejteti, hogy Putyin gaztettei levezethetők volnának annak idegrendszeri huzalozottságából, egy egész embercsoportot tüntet fel rendkívül negatív fényben. Ha Putyin azzal próbálja ellensúlyozni eltérő képességprofiljának kevésbé erős pontjait, hogy mindent kontrollálni akar, s e kontrolligénytől vezérelve diktatúrát épít, más eltérő képességprofilúak pedig nők sokaságát mészárolják le fegyverrel a kezükben, mégis mit várhatunk a fura kollégánktól a szomszéd íróasztalnál?
Az emberek többsége tud a sorok között olvasni, és kiválóan megérti a sugalmazott üzeneteket. Ahhoz, hogy meggyőződjünk róla, hogy az ilyen bulvárfogások mennyire kártékonyak is valójában, elég belepillantanunk a cikk alatt látható kommentekbe:
A valóságban az Asperger-szindrómások többsége – neurológiai eltérések ide vagy oda – ugyanolyan ember, mint bárki más. Próbálunk túlélni egy olyan világban, amit nem a mi képességprofilunkra terveztek, úgy, hogy eközben minél kevesebbet sérüljünk, és az útkeresés közepette minél kevesebb kárt okozzunk a környezetünknek. És persze próbáljuk kihozni magunkból a legtöbbet, úgy, hogy mindeközben hasznára váljunk a környezetünknek.
Már középhosszú bloggeri pályafutásom során is megtapasztalhattam: igaz a mondás, hogy a szó veszélyes fegyver. Szavakkal földig lehet rombolni világokat, egzisztenciákat, vagy akár egy-egy ember önbecsülését – de ugyanígy, meg is lehet őket erősíteni, és újjá is lehet építeni.
Azoknak, akik rendelkeznek azzal a hatalommal, hogy a szavaik sok százezer internetezőhöz juthatnak el, azt kell végiggondolniuk: inkább segíteni szeretnének minket, Asperger-szindrómásokat abban, hogy könnyebben boldoguljunk a világban, vagy inkább hátráltatni. S ha alapvetően jóakaratú emberekről van szó -- amit biztosra veszek! --, akkor csupán egyetlen apró dolgot kell figyelembe venniük: egy-egy meggondolatlan jelzővel, szófordulattal is sokat árthatnak nekünk akár.
Magam úgy vélem: egy kis plusz odafigyelés nem túl nagy ár ahhoz, hogy emberek sokaságával tehessünk jót.
Mint az alábbi listából is látható, a magyar nyelven elérhető szakirodalom mennyisége csekély, és az elérhető szövegek nagy része is gyerekekről szól. A minőségi cuccok, különösen a felnőttekről és felnőtteknek szóló könyvek kizárólag angolul érhetők el, úgyhogy aki megfelelő minőségű infóhoz akar jutni, az vesse rá magát az angol nyelvű szakirodalomra. Ugyanakkor érdemes megnézni a magyar nyelven megjelent életrajzokat, ezekből sokszor többet lehet megtudni, mint a száraz szakszövegekből.
Ami a magyar nyelven megjelent regényeket illeti, a többségüknél a szerző még életében nem találkozott Asperger-szindrómás gyerekkel vagy felnőttel, vagy netán magasan funkcionáló autival, hanem csak a szakirodalomra támaszkodtak, így az ábrázolt figurák meglehetősen sztereotipikusak és egysíkúak. Azért összeszedtem ezeket is, hátha valaki hasznosnak találja.
A lista korántsem kimerítő, kommentben lehet nyomni a további javaslatokat.
Magyar nyelvű
Ismeretterjesztő:
Attwood, Tony: Különös gyerekek
Bogdashina, Olga: Valódi színek
Sainsbury, Claire: Marslakó a játszótéren
Segar, Mark: Életvezetési útmutató Asperger szindrómában szenvedő emberek számára
Volkmar, Fred R., Wiesner, Lisa A.: Az autizmus kézikönyve
Autizmussal/Asperger-szindrómával élők önéletrajzai:
Brauns, Axel: Cifraárnyak és denevérek
Grandin, Temple: Segítség! Autizmus!
Robison, John Elder: Nézz a szemembe! Életem Asperger-szindrómával
Szépirodalom
Haddon, Mark: A kutya különös esete az éjszakában (eltúlzott, sztereotipikus)
Moon, Elisabeth: A sötét sebessége (kábé rendben van, de a fordítás minősíthetetlen)
Netzer, Lydia: Ragyogj, édesem! (kissé sztereotipikus, de az alapproblémákat jól érzékelteti)
Picoult, Jodie: Házirend (rendkívül eltúlzott és sztereotipikus, kriminek is szar)
Angol nyelvű
Ismeretterjesztő:
Attwood, Tony; Grandin, Temple et al.: Asperger's and Girls
Attwood, Tony: The Complete Guide to Asperger's Syndrome
Frith, Uta: Autism and Asperger's Syndrome
Gillberg, Christopher: A Guide to Asperger Syndrome
Simone, Rudy: Aspergirls
Önsegítő cuccok érintetteknek:
Bliss & Edmonds: A Self-determined Future with Asperger Syndrome
Dubin, Nick: Asperger Syndrome and Anxiety: A Guide to Successful Stress Management
Edmonds, Genevieve & Worton, Dean: The Asperger Love Guide. A practical guide for adults with Asperger’s syndrome to seeking, establishing and maintaining successful relationships
Edmonds, Genevieve & Worton, Dean: The Asperger Personal Guide. Raising self-esteem and making the most of yourself as an unique adult with Asperger's syndrome
Edmonds, Genevieve & Worton, Dean: The Asperger Social Guide. How to Relate to Anyone in any Social Situation as an Adult with Asperger's Syndrome
Grandin, Temple; Barron, Sean: Unwritten Rules of Social Relationships
Jackson, Luke: Freaks, Geeks and Asperger's Syndrome
Lovett: Solutions for Adults with Asperger's Syndrome
Önéletrajzok:
Holliday Wiley, Liane: Pretending to be Normal
Newport, Jerry and Mary: Mozart and the Whale: An Asperger's Love Story
Az átlagos NT reakciói kontextusfüggők – mindig arra reagál, amit és ahogy mondanak neki, megfelelő ritmusban, a kontextus figyelembevételével. A kulcs itt a ritmus: a kommunikációs folyamat olyan, mint a tánc – ahol egyszerre kell a zene ütemére ÉS a partnerrel összhangban mozogni.
Aki socially inept, az pont ezt a ritmust nem tudja eltalálni. Jó esetben tud arról, hogy van ilyen ritmus, és kétségbeesve próbálja követni (sikertelenül), rossz esetben viszont nincs is erről tudomása, és, mondhatni, a saját dobosa által diktált ütemre masírozik. Akárhogyan is, a külső szemlélő számára az ilyen embernél az a legfeltűnőbb, hogy mennyire nincs szinkronban a környezetével.
- Eleve rosszkor szólal meg. Félbeszakítja a beszélgetőpartnerét, akkor szólal meg, amikor valaki mástól várják a választ, amikor bezzeg neki kéne válaszolni, akkor épp kibámul az ablakon. Elbambul, kiesik neki a beszélgetés egy része, amikor ismét észbe kap, a társaság már több körrel előbbre jár.
- Rossz hangerővel. Motyog, vagy olyan hangosan beszél, hogy a kávézó másik sarkában is tisztán hallani. Ha nevet, túl sokszor/túl hangosan/nem standard frekvencián nevet.
- Úgy beszél, ahogy senki élő ember. Modoroskodik, nem találja el a megfelelő nyelvi regisztert (tudományos nyelven beszél hétköznapi helyzetekben), vagy csak simán sosem hallott szlenget használ.
- Amikor megszólal, nem a megfelelő dolgot mondja. Olyan témát vet föl, ami nem érdekel senkit, és akkor is erőlteti, amikor mások másfelé vinnék a beszélgetés fonalát. Ha mégis elterelnék a tárgyat, három mondat múlva ismét a kedvenc témájánál van („Micsoda, randira hívott Lord_of_the_Soldering_Gun_1993? Hát ez nagyon érdekes! A legtöbb autista ilyet nem csinál, mert ennél alapvetőbb szociális készségeket sem tanítanak meg nekik az iskolában. Hál’Istennek, mára már eljutottunk oda, hogy kötelező pedagógiai asszisztenst kijelölni az autista gyerekek mellé. A 2013-ban elfogadott nemzeti esélyegyenlőségi törvény szerint…)
- Ezen belül is, mestere annak, hogy akaratlanul beszóljon másoknak. Jó érzékkel tapint rá a kényes témákra, és többszöri biztatás után sem akad le róluk. Nem szívbajos, simán elsüti azt a viccet, aminek az a csattanója, hogy „vetélkedő”, és csak utólag jön rá, hogy bakker, a beszélgetőpartnere felesége éppen terhes. Időnként a kontextust is teljesen benézi (kisfarkú férfiakról poénkodik az Országos Mikropénisz Biennálén). Ha bókol, a bókjai visszafelé sülnek el („Jé, nekem ugyanaz a második keresztnevem, mint neked az első”. „De jó, tényleg?” „Csak én nem használom, mert nem tetszik.” „Öööö...” )
- Félbeszakít másokat azért, hogy pontosítson, kijavítson, rákérdezzen a mondanivaló lényege szempontjából jelentéktelen részletekre. („Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset…” „ESZEM!!!! IKES IGE, BASZKI!!! ÁLTALÁNOS ISKOLA, HARMADIK OSZTÁLY!!”)
- A „szó szerint értés” nevezetű sajátosság miatt félreérti a mondandó lényegét, így téves és/vagy oda nem illő és/vagy okoskodónak ható választ ad. („Hozd ide a számítógép madzagját!” „Mi van?” „Azt ott, ott van az orrod előtt!” „Ja, azt hittem, a tápkábelre gondolsz, én azt szoktam így hívni, de nem madzagnak, hanem mazzagnak, két zével. Ez valójában egy QXD193_a_445 kábel, ami az ISO11379/alfa/kis kú betű szabvány szerint…”) Ez azért különösen zavaró, mert ez nemcsak a kommunikáció folyását korlátozza, hanem az információk áramlásába is bezavar. Ezen a ponton idézném a régi klasszikus viccet a programozóról és az ő tojásairól (A programozó férje leküldi az asszonyt a boltba: „Hozz egy margarint és ha van tojás, tízet!” Az asszony nekiindul, majd visszatér tíz margarinnal: „Volt tojás.”*)
- Oversharing/Too Much Information. Olyan információk megosztása széles körben, ami csak a kezelőorvosra és/vagy a legintimebb barátokra tartozik (pl. testnedvekkel, emésztéssel, szexuális funkciókkal kapcsolatos infók). Súlyosbító tényező, ha a megosztott információ olyasmi, ami örökre beleég a beszélgetőpartner mentális retinájába. („Még diákkoromban elcsentem egy üveg keverőpálcát a kémiaszertárból, és megkerestem vele a G-pontomat.”)
A szinkronban-nem-levés ugyanakkor nemcsak nemcsak a beszéd tartalmára és formájára vonatkozhat, hanem a non-verbális jelzésekre is.
- Merevség, faarc, monoton beszéd minden lehetséges testhelyzetben és érzelmi állapotban.
- A Mars bolygón elsajátított, sosem látott taglejtések. Úgy legyint, mintha egy baseball-labdát próbálna eldobni a placc túlsó végéig. Úgy von vállat, hogy mindkét vállát fölhúzza a füléig, és közben széttárja a karját.
- Természetellenesen modoros, kimért gesztikuláció. Mintha egy rossz színész játszaná el a társasági ember szerepét.
- Túlmozgásos. Beszéd közben rugózik, folyton mozog a keze-lába. Ha állva beszélgetsz vele, ide-oda szökdécsel. A belső feszültséget nem is a mimika vagy a hanglejtés megváltozása fejezi ki a leginkább, hanem a túlmozgásosság még kifejezettebbé válása.
- Szaggatott, kiszámíthatatlan mozgás. Hirtelen áll föl, fordul meg, vált irányt, úgy, hogy még a macskád is megijed tőle.
- Séta közben nem tudja tartani a tempót. Vagy loholsz utána lógó nyelvvel, vagy lehagy, és csak a következő kereszteződéskor kapcsol, hogy elvesztett valamit.
Ezeknek az egyenetlenségeknek a fő káros hatása abban áll, hogy megakasztják a beszélgetés természetes folyását, ritmusát. Váratlan „döccenőket”, digressziókat iktatnak be, vagy a beszélgetés elakad, vagy olyan váratlan fordulat történik, ami után a beszélgetőpartner percekig hüledezik, hogy ez most mi volt. Egy NT-nek egy ilyen emberrel beszélgetni olyan, mintha olyasvalakivel táncolna, aki nem érzi a zene ritmusát, hanem görcsösen vonszolja végig a parketten, és néha még alaposan rá is tipor a lábára. Az NT-k általában meg se tudják fogalmazni, hogy mi zavarja őket pontosan – sőt, sokszor el se jut az egész a tudatukig, mert az elutasítás tudatalatti szinten következik be. Csak annyit éreznek, hogy ezzel az emberrel nem jó táncolni, és máskor inkább olyan partnert keresnek, aki ügyesebben pörgeti-forgatja őket a parketten (és nemcsak a kályhától tud elindulni).
*A vicces blogposzt keretében küzdünk egy kicsit a patriarchális előítéletek ellen. Pinás programozók is léteznek, bizonyám, sőt. Aki be meri ide kommentelni az ismert viccet a női programozóról, azt egy nagydarab feminista punksrác fogja megkeresni, vascsővel a kezében. Én szóltam.
Sokszor, sok helyütt elhangzik, hogy az aspergeres gyerekek túl formálisan használják a nyelvet (vö. kis professzorok). De mi a helyzet az aspergeres felnőttekkel?
Kamaszkorban, de legkésőbb fiatalfelnőtt-korban az aspergeres fiatal rájön arra, hogy a merev és formális nyelvhasználat nem igazán menő, és hogy valahogy e tekintetben is hasonulni kellene a többiekhez. Mivel a csoportnorma átvétele ez esetben sem megy spontán módon, ezért megpróbálja a hiányosságait tudatos, vagy legalábbis féltudatos erőfeszítésekkel leküzdeni. Ezt pedig a következő eljárásokkal próbálja kivitelezni:
- Elkezdi figyelni, hogy a kortárs csoport milyen szavakat, szófordulatokat használ. A nekik tetsző dolgokat megjegyzi, használja.
- Nyitott szemmel jár az interneten, ezen belül is a blogokon, fórumokon, mémraktárakban. A neki tetsző szavakat, szófordulatokat megjegyzi, és használja. Különös örömmel csap le a különféle internetes szlengszótárakra, hivatalos és nem hivatalos szószedetekre.
- A könyvek, újságok olvasásakor árgus szemekkel figyeli az „idézhető idézeteket”, amiket kitűnő memóriájának köszönhetően megjegyez, és az adekvátnak tűnő helyzetekben echolál.
Ennek a folyamatnak a végeredménye a felnőtt aspergeresekre nagyon jellemző, ezer közül is elkülönböztethető nyelvhasználat és nyelvi humor:
- A gazdag szókincs, a(z NT-k szemszögéből nézve) indokolatlanul használt idegen szavak és a precíz(kedő) nyelvhasználat felnőttként is megmarad. Ezt a felnőtt aspi nem egyszer nyakló nélkül használt szlenggel és durva káromkodással próbálja ellenpontozni. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a pinás-faszos poénok megállás nélküli lövellése (pun intended) is.
- A spontaneitás emulációját szolgáló, valójában előre betárazott, konzerv fordulatok. Ezek nemcsak a Modoros blogon kipellengérezett fordulatok („Itt van az eb elhantolva”) lehetnek, hanem Padisák Mihály-regényekből ellesett „diáknyelvi” fordulatok, az Internetto szlengszótárában olvasott lejárt szavatosságú szellemességek, vagy bármi más, ami az illető aspinak megtetszett, és azóta is echolálja.
- Innen-onnan összecsipegetett, helyenként pontatlanul használt szlenges fordulatok, amik ebből adódóan kissé eklektikus hatást keltenek.
- Előre betárazott, konzerv sztorik, amiket minden adekvátnak tűnő helyzetben elmesél – nem egyszer pontosan ugyanazokkal a szavakkal.
- 5-6 kedvenc vicc, amit minden adandó alkalommal elsüt, akár naponta többször is. Ezek közül nem egy tipikus autisztikus poén, amit simán fel lehetne venni a diagnosztikai kritériumok közé, ugyanis csakis és kizárólag olyan emberek mulatnak rajta, akik maguk is az autizmus-spektrumon foglalnak helyet.
- Senki más által nem használt szavak, kifejezések használata (neologizmusok). Nem ritkán ki is hangsúlyozza, hogy ezt ő találta ki, és rajta kívül senki sem használja. A cifrán káromkodó aspiknál a káromkodások nagy része is „saját fejlesztés”, amire igen büszkék.
- Kissé túlbonyolított, így némiképp nehézkes szófordulatok, mondatfűzés.
- Nagyon jellemző, hogy rákattannak bizonyos szavakra, kifejezésekre, amit nyakra-főre használnak; egy idő után a túlhasznált idiómát ejtik, és valami másra kattannak át.
- Rengeteg idézet, aminek forrása bármi lehet, Shakespeare-től kezdve a különböző zenekarokon át egészen az Encyclopedia Dramaticáig. Különösen népszerűek a geek szubkultúra meghatározó humoros darabjai, mint a Korongvilág-sorozat vagy a különféle Monty Python-opuszok.
- A sokat olvasó aspiknál az is előfordulhat, hogy konkrét szerzők stílusát próbálják levenni. (E sorok íróját gyerekként Fábry Sándor inspirálta, aztán előbb P. G. Wodehouse műveire, majd a Galaxis útikalauz stopposoknak c. sorozatra kapott rá.)
- Erős vonzódás a modoros sablonszövegekhez, amik sokféle helyzetben elsüthetők. Ennek komoly gyakorlati haszna van: a modoros szövegeknek, szemben például a 4chanes mémekkel, elég széles közönsége van, így szinte minden körülmények között alkalmasak arra, hogy mosolyra késztessék az embereket – így kiválóan elsüthetők jégtörőként, vagy olyankor, ha az ember fáradt, és nem akar újabb szociális „megoldásokon” gondolkodni.
Ebből a keverékből sok mindent ki lehet hozni – a színtelen-szagtalan modoroskodástól kezdve a sújtó intellektuális-faszos poénokig bármit. Az viszont szinte biztos, hogy az összhatás többé-kevésbé mesterkélt lesz – részben az előre betárazott panelek miatt, részben amiatt, hogy az aspik a kortárs csoport szlengjét nem tudják 100%-os pontossággal levenni, részben pedig amiatt, hogy a szellemes hatás elérése érdekében mindig a kelleténél egy picivel többet csavarintanak a mondandójukon. A hatást tovább fokozza az aspikra amúgy is meglehetősen jellemző természetellenes, affektált hangsúlyozás és artikuláció.
Aki konkrét, kézzelfogható példára kíváncsi (mármint a jelen blog bejegyzésein túlmenően :P ), az olvasgassa ifj. Farkas Gyula digitális diáriumát, ami nagyszerűen karikírozza az aspergeresek beszédstílusának eme sajátosságait.
És még egy jó tanács: légy türelmes magaddal.
Valószínű, hogy eleinte nem fogsz gyors eredményeket elérni. Az is valószínű, hogy a kitűzött tervet sem fogod tudni tartani. Az is kiderülhet, hogy az általad választott módszerek nem érnek semmit. De ez ne szegje kedvedet! Ez nem azt jelenti, hogy szar vagy, csak az általad választott módszer nem jó és/vagy túlzottan szorongsz, és ezért nem tudsz eredményeket elérni. Fuss neki újra és újra, kísérletezz, próbálj ki más és más megközelítéseket. A legfontosabb a szívósság, és az, hogy soha-soha ne add fel.
Pontosan tudom, hogy van az az élethelyzet, amikor a legkisebb lépés megtétele is rengeteg energiát emészt fel. Sokan követik el azt a hibát, hogy lebecsülik ezt az állapotot, és lustának bélyegzik meg azokat az embereket, akik benne vannak. Pedig egy depressziós embertől irreális azt várni, hogy forgassa meg egy nap alatt a világot -- a komfortzónájából viszont valamennyire mindenki ki tud lépni. Jobb napjain jobban, rosszabb napjain kevésbé. Annyit egy súlyosan depressziós ember is megtehet, hogy nap mint nap, apró lépésekben tolja ki a komfortzónáját, és tesz olyan, viszonylag kis energiabefektetést igénylő lépéseket, amik ugyanakkor javítják az életminőségét -- a több hetes-hónapos erőfeszítésnek pedig jellemzően érezhető eredménye van.
Bizonyos típusú projekteknél időbe telik az, hogy az ember eljusson odáig, hogy *fejben* képesnek érzi magát a feladat véghezvitele. Sok embert ismerek például, aki a doktoriskola befejezése után csak hosszú évekkel rugaszkodott csak neki a doktori disszertációjának -- egyszerűen azért, mert korábban tele volt szorongással, és nem érezte képesnek magát arra, hogy lemenedzseljen egy ilyen kemény munkát igénylő, komplikált és hosszú ideig tartó projektet. De ha az ember más dolgokban változtat, akkor egy idő után megerősödik annyira, hogy a "mumus" projektekkel is meg tudjon birkózni.
A lényeg tehát nem a gyors és látványos eredmények elérésén van, hanem a szemléleten. És ha a szemléleted megváltozik, az hamarosan az életed minden részén éreztetni fogja a hatását. Ahhoz, hogy rendbetedd saját magadat és az életedet, évek munkájára lesz szükség. Nálam is 5-6 évbe telt, mire nagyjából sínre került az életem. De gondold végig azt is, hogyha nem kezded el most, akkor esélyt sem adsz magadnak -- és könnyen lehet, hogy a hátralévő 5-6 évtizedet is ugyanebben fogod leélni, mint amiben most vagy.
Sokat gondolkoztam azon, hogy kik azok az emberek, akiket mások folyton átvernek és kihasználnak, és hogy vajon mi lehet ennek az oka. A férjem a világ legszelídebb embere: ránézésre naiv és kerekszemű. Mégsem válik áldozattá soha, mert bár szelíd és türelmes, és igen messze el lehet nála menni, de amint átlépi valaki azt a bizonyos határt, harap. És ha egyszer harapott, akkor az agresszív fél visszahőköl, és onnantól fogva tiszteli a határait.
Hogy miért nem képes erre sok aspi? Ennek okai meglehetősen szerteágazók. Egyrészt, sok embernél alapból elfogadja, hogy alacsonyabb rendű a többieknél, és belenyugszik abba, hogy a szabályokat mások szabják, és neki nincs beleszólása a dolgokba. Másrészt, sokan úgy érzik, hogy nem elég értékesek/menők/jófejek/szórakoztatók ahhoz, hogy önmagukért szeressék őket, és csak akkor fogják mások keresni a társaságukat, hogyha mintegy „megvesztegetik” őket. Ehhez kapcsolódik egy olyan indok is, hogy egyesek a „szolgálataikkal” valóban létező hiányosságokat próbálnak pótolni. A negyedik lehetséges ok, hogy az ember a saját határaival sincs tisztában. Az ötödik lehetséges ok pedig az, hogy a „határsértéseket” nem ismeri fel, vagy nem akarja felismerni, mert annyira jóhiszemű és naiv, hogy még a nyilvánvalóan rosszindulatú alakoknak is mentséget talál. És ha valami nem úgy jön össze, ahogy szeretné, sokkal előbb fogja magában keresni a hibát még a legordítóbban egyértelmű esetekben is, mint a másik emberben.
Tehát a tanács: tedd a kezdetektől fogva egyértelművé a határokat – a sajátjaidat is, meg azt is, amit a másik embertől vársz –, és ha valaki megsérti őket, harapj. Ne bízd másokra a saját érdekeid védelmét, mert azzal magadat hozod vesztes helyzetbe.
Úgy fogd föl a dolgot, mintha az életed egy vállalat lenne, aminek te vagy a CEO-ja. A te kezedben van az irányítás; te döntesz arról, hogy hogyan gazdálkodsz az erőforrásokkal, hogy hogyan kezeled a felmerülő problémákat. Nyilván az erőforrásaidat nem tudod minden határon túl növelni, és a beüt egy tornádó vagy árvíz, azt se tudod puszta agyhullámokkal elhárítani. Az viszont igenis rajtad múlik, hogy mit hozol ki a meglévő erőforrásaidból, és hogyan próbálod a katasztrófahelyzetet átalakítani. Az ember nyilván nem tudja 100 százalékosan befolyásolni a körülményeket, de elég nagy mozgástere van – és az ő döntése, hogy kihasználja-e, és ha igen, mennyiben. Hosszú távon pedig az erőforrásait is tudja növelni. Sok ember viszont nem így gondolkozik. Ők olyanok, mint a rossz főnök: siker esetén az övé a dicsőség, ha viszont nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte, akkor a team a hibás. Ezek az emberek a sorsukat valamiféle tőlük független, vak erők alakította eseménysornak látják, amiben persze semmi sem úgy alakult, ahogyan ők szerették volna. De ebben ők a legkevésbé sem hibások ám, és nem is tartják érdemesnek, hogy újra megvizsgálják ezt, mert valahogy mindig oda jutnak vissza, hogy ők mindig mindent jól csináltak, és ma is ugyanígy járnának el, ahogy akkor tették. Szerintem az az ember vállal felelősséget az életéért, aki úgy fogja föl az életet, mintha ő lenne a CEO. A második csoportba tartozó emberek pedig nem vállalják a felelősséget.
Aki tehát felelősséget vállal a saját életéért, az nem azt kérdezi, hogy „Minek kellene megváltoznia ahhoz, hogy jól érezzem magam?”, hanem azt, hogy „Mit tehetnék én annak érdekében, hogy jól érezzem magam?”. Ebből fakadóan a jó CEO további vonása az, hogy proaktív. Amennyire én látom, sok aspinál alapvető hiba, hogy túl passzív. Egyrészt, nehezen dönt. Ha döntési helyzetbe kerül, igyekszik a döntést minél tovább elodázni – s végül az igazán jó lehetőségekről lecsúszik, vagy egy erőszakosabb, türelmetlenebb ember dönt helyette. (Vagy ami súlyosabb: sokszor magát a lehetőséget sem ismeri fel.* Akárhány Unicumban lefogadom, hogyha végigbeszélnénk az itt olvasgató-kommentelgető aspik életútját, akik arról panaszkodnak, hogy nem tudják magukat eladni, egyre-másra bukkannának fel az olyan elszalasztott lehetőségek, amiket az illetők nem ragadtak meg, mert nem ismerték fel, hogy lehetőségről van szó!) Másrészt, a legtöbb aspi nem keresi a lehetőségeket, hanem várja, hogy eljussanak hozzá; és ha el is jut a lehetőség hozzá, és fel is ismeri, akkor hosszas gondolkodás után – ha valaki el nem happolja az orra elől – megragadja. Csakhogy ez sokszor kevés.
Harmadrészt, a jó CEO bátor. Nem ijed meg a kockázattól – bevállal szokatlan megoldásokat is, elindul a járatlan úton is, ha valamiért azt látja jónak. Ha valamilyen elképzelése van, nem csak álmodozik, hanem hozzá is lát a megvalósításához. De ugyanez vonatkozik az életvezetésére is: nem hagyja, hogy a megfelelési kényszer bármitől is visszatartsa, hanem simán meglép olyan lépéseket, amit a környezete helytelenít. A saját kezébe veszi a sorsát, és elköltözik a rá telepedő szülőktől, még akkor is, ha az utóbbiak nyígnak ellene. Nem megy el állásba dolgozni, hanem vállalkozást indít. Nem csinál gyerekeket csak azért, mert a környezetében már minden vele egyidős embernek már családja van, és ha olyanja van, akkor simán kimegy 10 centis punktaréjjal is az utcára. Sőt, a munkahelyi prezentációt is megtartja így. A jó CEO nem a jó barát álcája mögött próbál a kiszemelt lány bizalmába férkőzni, hogy addig is infókat gyűjtsön (és egy gyenge pillanatban lecsaphasson), hanem már az elején világosan jelzi, hogy mit akar – a tévedés vagy a kudarc lehetőségét is felvállalva.
*Megdöbbentően sok ilyen ember van egyébként. Egy időmben olyan munkát végeztem, amihez alvállalkozók segítségére volt szükségem. Időnként bevontam a munkába néhány gyakorlatlanabb embert a közvetlen környezetemből. Ezeknek az embereknek a töredéke volt csak képes a munkát az általam elvárt színvonalon megcsinálni: a többségük valami slendrián módon összebaszott, igénytelen szart küldött vissza. Alighanem úgy tekintették a dolgot, hogy tulajdonképpen ők tesznek nekem szívességet, és bele se gondoltak abba, hogy gondosabb munkavégzéssel egy hosszabb távú üzleti kapcsolatot alapozhatnának meg, amivel ők is jól járnának.
Akinek gyárilag alacsony az önbizalma, az nagyobb eséllyel csúszik bele olyan kapcsolatokba, ahol nem energiát nyer, hanem energiát veszít. Úgy érzed, hogy egyes „barátaid” többet megengednek maguknak veled szemben, mint amennyit neked engedélyeznek? Úgy érzed, kettős mércét alkalmaznak? Folyton szívességeket kérnek tőled, netán bűntudatkeltéssel vagy manipulációval akarnak rávenni olyasmikre, amit magadtól nem csinálnál meg? „Poénból”, „ugratásból” bántó dolgokat mondanak neked/csinálnak veled? Ezen a társaság többi tagja is jókat mulat? Úgy érzed, hogy csak megtűrnek? Úgy érzed, hogy nem vállalhatod előttük igazán önmagad, csak a személyiséged egy részét? Ha a válasz bármelyik kérdésre „igen”, koptasd le ezeket a „barátokat”.
Fokozottan vonatkozik ez a párkapcsolatokra is. Alapvető szabály, hogy minél közelebb van hozzád a kártékony ember, minél inkább része az életednek, annál több kárt okozhat. Tudom, félelmetesnek hangzik, hogy egyedül éld le az életedet, de hidd el, még a teljes magány is jobb annál, mintha egy bántalmazó kapcsolat tönkretenné az egész hátralévő életedet (esetleg a gyerekeid életét is). Nagyon meg kell gondolni, hogy kivel milyen távra tervezel, és milyen szorosra fűzitek a szálakat.
A legveszélyesebb alapállás az, ha valakiben olyan késztetések vannak, hogy úgy érzi, nem tud párkapcsolaton kívül létezni. Ez azért nagyon veszélyes, mert sokszorosára növeli az esélyét annak, hogy az illető egyenlőtlen, egyensúlytalan vagy akár bántalmazó kapcsolatba kerüljön:
„Miért érezzük ilyenkor mégis mindig úgy, hogy külső nyomásra cselekedtünk? Mert ezekben az esetekben a másik ember kezében egy olyan bünteteszköz van, aminek semmiképpen nem akarok áldozatul esni, tehát kényszerítő erejűnek érzem. Haragom vagy neheztelésem pedig abból származik, hogy nekem nincsenek ilyen eszközeim vele szemben. Legalábbis így gondolom. Miközben én attól félek, hogy akaratosságom miatt elveszíthetem a szeretetét, ugyanezt a fenyegetést ő egyáltalán nem érzi. Hogyhogy neki „szabad” nemet mondania az én kéréseimre, hogyhogy ő nem érzi veszélyben emiatt a kapcsolatunkat; miért olyan biztos benne, hogy nyugodtan elhanyagolhatja a „biztonság” szintjét, és duzzogásom közepette is szárnyalhat saját elképzelései szerint akár a legmagasabb szintekig? Az ok nagyon egyszerű: ezt tapasztalja! Ezt látja óvatos, egyezkedő kérdéseimből, tétova elhallgatásomból, eszköztelenségemből. Az, aki veszélyben érzi magát a szeretet és elfogadás legkisebb hézagaitól is, az már kapcsolatai legelején átadja a meghatalmazást partnereinek: „Mivel semmi sem fontosabb nekem, mint az, hogy melletted maradhassak, ezért minden más igényemet félresöpörheted. Te bármit megtehetsz velem, amíg csak megtűrsz magad mellett. Lehet, hogy időnként tiltakozni fogok, de sosem fogom kockáztatni, hogy elveszítsem a kapcsolatunkat.” A kapcsolatok krónikus vesztese mindig az a fél, aki sosem feledkezhet meg a biztonságról, talán mert az élet indulásakor azt tapasztalta, hogy könnyű azt elveszíteni. S mivel a túlélésen kívül nincs a biztonságnál alapvetőbb szükséglet, szinte sosem hagyhatja el őrhelyét: nem figyelhet kitartóan a maga által kitűzött célokra (gyakran már ki sem tűzi őket), kapcsolataiban pedig nem vesz részt a szabályok kialakításában és ellenőrzésében, pusztán alkalmazkodik. Mindannyiunkra igaz, hogy minden választott viselkedésünk valamilyen igényünk szolgálatában áll.”
(F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam)
Ez egy baromi rossz minta, amiből nagyon nehéz kitörni. Az segíthet, hogyha szép lassan felismered, hogy a rossz kapcsolatok, amikhez olyan görcsösen ragaszkodsz, nem szüntetik meg a magányodat. Az csak látszólagos, hogy nem vagy egyedül, valójában ugyanúgy magadra vagy hagyva a problémáiddal, mint amikor még nem volt pasid/csajod/barátaid. De ez a felismerés nem azonnal fog érkezni, hanem könnyen lehet, hogy hónapokig-évekig kell dolgoznod a problémán egy pszichológussal.
Ha már a mindennapokat biztonsággal üzemelteted, és vannak rövidtávú projektek is, akkor próbáld meg a fenti projektorientált gondolkodást nagyobb léptékre alkalmazni. Hogy miért szükséges ez? Nos, azért, mert aki nem szánja rá az időt, és nem gondolja végig, hogy tulajdonképpen mit is akar az élettől, az félő, hogy beadja a derekát a társadalmi nyomásnak. A társadalomnak világos elképzelései vannak arról, hogy egy magunkfajta fiatalnak mi mindent kell elérnie az életben, és már elég korán elkezdi a nyomasztást. Mikor lesz már pasid, mikor házasodtok össze, mikor csináltok gyereket, miért nincs házatok, miért nincs kocsitok stb. Aki nem elég erős, és nem tudja, hogy pontosan mit akar az élettől, az könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy háztartási rabszolgaként dolgozik 3 gyerekkel, és nincs egyetlen szabad perce sem, vagy éppen több másodállásban gürizik azért, hogy kifizethesse egy baszomnagy ház lakáshitelét, amit nem ő akart felépíttetni amúgy sem, hanem a felesége. És akkor jön a rokonság, a szülők, a nagyszülők, a gyerekek a különböző elvárásaikkal, és az ember végül azon kapja magát, hogy már nem is a saját életét éli, hanem csak azért szaladgál, hogy mások igényeinek eleget tegyen.
Fontos tehát, hogy legyenek hosszú távú terveid, és az is fontos, hogy ezek a tervek saját tervek legyenek. Mielőtt bármit is kezdenél, gondold végig, hogy azok a homályos elképzelések, amik benned vannak, azok valóban a sajátjaid-e. Pl. rengeteg aspitól hallom, hogy azon panaszkodik, hogy miért nincs tartós kapcsolata, mert ő már nagyon szeretne gyereket. És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ez az igény tényleg belülről fakad-e, vagy csak egyszerűen reflektálatlanul átvették, amit mindenki más sulykolt körülöttük, és idővel saját magukévá tették. (Arról nem is beszélve, hogy egy aspinak érdemes nagyon alaposan végiggondolnia, hogy „megbírja-e” a gyereket. A mi fajtánk egyszerűen nem teheti meg, hogy csak úgy ötletszerűen bevállal párat, mert könnyen lehet, hogy erre az egész élete rá fog menni, és semmi másra nem marad ideje és energiája a gyereke ellátásán kívül.) A másik tipikus zsákutca, ha valaki azt a célt tűzi ki, hogy neki márpedig csaja/pasija lesz. Ez nem olyasmi, ami projektszerűen megvalósítható, mert a rágörcsölés, belefeszülés csak elriasztja a potenciális jelölteket, amitől az ember csak még inkább belefeszül, és még frusztráltabb lesz, mint annak előtte. A harmadik tipikus tévutat pedig az NT-knél szoktam látni: ez az anyagi célok kitűzése. Nagyobb ház, nagyobb kocsi, nagyobb hitel. Ezzel az a baj, hogy az ember úgysem fog tudni igazi sikereket elérni.
Ha hosszútávú célokról van szó, egy aspinál szerintem az fizetődik ki a legjobban, ha valamelyik SI-je köré építi az életét. Mi, aspik, egyetlen módon tudjuk észrevétetni magunkat: ha abban, amit csinálunk, nagyon-nagyon jók vagyunk. Számunkra sose lesz opció az, hogy a személyes varázsunkkal és bullshit-dumákkal adjuk el azt, amit csinálunk; adjuk el minőséggel. Azzal, hogy már egyből látszik, hogy amit csinálunk, azt úgy csináljuk, ahogy rajtunk kívül senki. És ha az embernek megvannak a szakmai sikerei, amellé már könnyebb felépíteni a teljes magánéletet. A szakmai sikerek ugyanis a magánéletre is átsugároznak. Ha olyasmiből élsz ugyanis, ami a szenvedélyed, és ami már önmagában is sikerélményt nyújt, akkor boldogabb ember vagy, mint egy olyan aspi, aki valami szar állásban tengődik, és emellett reménykedik abban, hogy végre találkozik egy olyan nővel, aki kiteljesíti az életét.
Kritikusaim most azt vethetik a szememre, hogy azt prédikálom, hogy mindenki csináljon karriert. Nem, nem azt prédikálom. Arra bátorítanám a fiatal (=hozzám hasonló korú) olvasókat, hogy találják meg azt, ami a szenvedélyük, amiben kihívást látnak, és próbáljanak ebből pénzt csinálni – úgy, ahogyan az nekik a legkényelmesebb.
Az is nagyon fontos, hogyha kitaláltad, hogy mit szeretnél csinálni, akkor állj ki az elképzeléseid mellett. Ne hagyd, hogy a kritizálók eltántorítsanak, és ne rendelődj alá megfelelési kényszerből azoknak, akik úgymond a te érdekedben le akarnak beszélni az álmaidról.
Sok helyütt leírják a különféle önfejlesztős arcok, hogy „tűzz ki saját célokat”. Ezzel egyeseknél élből falakba ütköznek, mert ők azonnal a Nagy Nemzeti Bevásárlólista tételpipálgatós játékára asszociálnak. Ezért a félreértéseket és a megértést akadályozó blokkokat úgy oldanám föl, hogy átfogalmazom a fenti tételt: „legyenek saját projektjeid”. Találj ki magadnak olyan projekteket, amik valami olyasmivel kapcsolatosak, amit szeretsz, amihez kedved van, és aminek a megvalósítása örömet okoz. Ez lehet egy erősítő megépítése, egy kép megfestése, egy novella megírása, egy hegy megmászása, a fűszerek szortírozása a konyhában, bármi. A lényeg az, hogy olyasmi legyen, amit szívesen csinálsz, és amivel maradéktalanul azonosulni tudsz – tehát amivel szívesen foglalkozol, és nem érzed később tehernek. Ami talán még fontosabb – olyasmi legyen, ami nem túl könnyű, de nem is túl nehéz, hanem a képességeidhez és az aktuális erőnléti szintedhez képest reális. Minden egyes akadály legyűrése növelni fogja az endorfinszintedet és az önbizalmadat, lehetővé téve, hogy később még nagyobb fába vágd a fejszédet, és még örömtelibb és megerősítőbb élményeket zsebelhess be.
Ha már az olyan feladatok, amik viszonylag könnyűek, és amikhez maximálisan van kedved, mennek, akkor jöhetnek a nehezebb, összetettebb projektek. Alapvetően minél nagyobb szabású egy projekt, annál több olyan része van, ami kásahegyszerű – önmagában nem izgalmas, de a projekt befejezéséhez meg kell lennie. Pl. a tudományos kutatás is olyan cucc, hogy a munka 80-90 százaléka a kásahegy csócsálásáról szól – de ha ez megvan, a fennmaradó 10-20 százalék olyan intellektuális gyönyört ad, mint semmi más. És közben megvan az a kellemes érzés is, hogy létrehozol valamit, hozzáteszel a világhoz. Eleinte ezek a nagyobb szabású feladatok ijesztőek, és nehéz mellettük kitartani, mert vannak olyan részei, amik túl nehéznek, vagy éppen túl unalmasnak tűnnek. De ha leküzdöd az akadályokat, az eredmény mindenért kárpótol! A szorgalom és a monotóniatűrés olyan skill, amit ugyan kevésbé reklámoznak, mégis nagy jelentőségük van az eredmények létrehozását illetően.
Ezt a szemléletet át lehet vinni a kötelezően elvégzendő feladatokra is. Hogyha az egyéb területen folytatott tevékenységeidet is feladatorientáltan közelíted meg, az nagyon megerősítő tud lenni. A diplomamunka pl. olyasmi, amin sok aspi elvérzik, mert komplex és szerteágazó feladatról van szó, ahol nem lehet előre egyértelműen meghatározni, hogy milyen részfeladatok vannak, és ahol bizony könnyű elveszni a részletekben, ha az ember nem tartja eléggé szem előtt a big picture-t. De vannak olyan szoftveres megoldások, amik pont az ilyen komplex feladatok nyomon követését könnyítik meg (www.hostedredmine.com). Ezek abban segítenek, hogy egy helyen gyűjtheted össze az elvégzendő feladatokat, és regisztrálhatod az előrejutást.
Az emberi agyat leginkább egy motorként lehet elképzelni, ami boldogsághormonnal üzemel. Ha menet közben nem termelődik elegendő boldogsághormon, és kívülről sem pótolják, akkor a motor egyre rosszabb hatásfokkal működik, és végül leáll. A te motorod sem fog működni, ha nem kapsz állandó utánpótlást -- és erről neked kell gondoskodnod.
Az aspiknál gyakori probléma a szorongás és a szélsőséges hangulatingadozások. Ezek nagymértékben rontják a hatékonyságot, ezért keress olyan módszereket, amikkel a nagyobb kilengések esetén is harcképes állapotban tudod tartani magad. Elsősorban olyan módszereket javasolnék, amik nem tudatos szinten hatnak, hanem a tudatos szintet megkerülve közvetlenül az agyműködés mélyebb rétegeit célozzák meg – ilyen pl. a zene, a meditáció, a szelíd ill. kontrollált vegyi megoldások. (Gyógyteák, gyógykapszulák, vagy ha már tarthatatlan a helyzet, akkor fordulj orvoshoz, és keressetek együtt olyan gyógyszert, ami működik, és amitől nem leszel zombi, hanem használható állapotban maradsz.) Ahogy egyre jobb állapotba kerülsz, úgy egyre kevésbé lesz szükség ilyenekre, mert az agyad megtermeli magának azokat a biovegyszereket, amikkel magától is egyensúlyban tud maradni.
A fentieken kívül vedd számba azokat a hobbikat, SI-ket és más szabadidős tevékenységeket, amik jobb kedvre derítenek – és csináld őket. Ne érdekeljen, hogy ezeket a kikapcsolódási formákat mások mennyire tartják szociálisan elfogadhatónak – a lényeg az, hogy te személy szerint jobban érezd magad tőlük. Az is gyakori probléma, hogy az ember elcseszi az idejét mindenféle instant szórakozással (internetezés, fórumozás), és a végén a mélyebben, alaposabban kikapcsoló szabadidős tevékenységekre nem marad idő. Ezért fontos a szabadidős tevékenységet is kontrollálni.
Úgy látom, hogy a legtöbb aspi azért sem tudja magát elhelyezni a világban, mert a világnak és az embereknek nagyon kis szeletét ismeri csak. Ideje java részét a lakásban tölti, vagy éppen ingázik a lakás és a munkahelye között, és ezenkívül nem is jár sehova. Ha vannak is barátai, ez a baráti társaság nagyon szűk, és többnyire olyan emberekből áll, akik maguk sem fogadják el hősünket eléggé, legfeljebb csak megtűrik. Fontos projekt, hogy lehetőségeidhez mérten minél több információt gyűjts a világról és a többi emberről. Nemcsak az első kézből jövő infó segíthet; nagy szerepet kaphatnak itt az idősebb, tapasztaltabb barátok is, akiket bizonyos aspik oly gyakran vonzanak be.
A világ és az emberek megismerése azért is nagyon fontos, mert így tehet szert az aspi az egyik legfontosabb skillre: az emberismeretre. Egy magunkfajta naiv és sebezhető figura nem maradhat másképp életben, csak úgy, ha már az elején megtanulja kiszűrni, hogy ki az, akiben bízhat, és ki az, akiben nem.
Az aspik intelligens emberek, s mint ilyenek, nagyrészt abban a hitben élnek, hogy ismerik saját magukat, holott ez csak az esetek töredékében igaz. Az alapprobléma az, hogy a közkézen forgó önismereti sablonok a többségi-tipikus NT-kre vannak kitalálva. Ezek a sablonok már egy magas IQ-jú NT-nél is kevéssé hasznosíthatók, hát még egy olyannál, akinek mindennek tetejében valami pervazív fejlődési zavara is van. Mivel tehát őket az önismereti sablonok nem segítik, ezért sokkal később, kb. 30 éves korukra alakul ki a megfelelő, szilárd alapokon álló önismeretük – ha minden tényező együttáll ehhez. És a magunkfajtának ez nem megy spontán, hanem ezt is SI-vé kell tennie.
Légy rendszeres és módszeres
Térképezd föl, hogy miben állnak az erősségeid, gyengeségeid, mekkora a teherbírásod. Mi az, ami motivál, mi az, amitől leblokkolsz. Mi az, amit hosszú távon nem bírsz elviselni, és mi az, amit rövid távon sem. Milyen minimális feltételei vannak annak, hogy normálisan tudj működni, és mit kell tenned ahhoz, hogy megteremtsd ezeket. Fontosak a megfelelő alapok, tehát a pszichológiai és az AS-ügyi szakirodalom meg- és átrágása, de ennél is fontosabb a folyamatos önreflexió.
Önreflexió
Tedd a napi rutinod részévé azt, hogy gondolkodsz magadról. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy tervezted – akár iskolai, akár munkahelyi, akár szociális célokról van szó – akkor gondold végig az okait. Ha visszajelzést adnak neked, gondold végig, hogy miért kaphattad. Gondolkodj rengeteget. Írd le. Blogolj róla. Beszélgess róla, magadról más emberekkel. És ami fontos: ne érd be a felületes, közhelyes, másoktól átvett magyarázatokkal. Ha úgy érzed, hogy a magyarázat nem passzol száz százalékig, akkor törd a fejedet addig, amíg meg nem szülsz egy olyan magyarázatot, ami viszont passzol.
A perspektívaváltás fontossága
Akármennyit dolgozol is önmagad megismerésén, mindig lesznek olyan pontok, ahol megtorpansz. Nekem ezek abban nyilvánultak meg, hogy az életem problémáira mindig ugyanazokat a válaszokat adtam, amik azonban egy ponton túl már nem voltak termékenyek, nem tudtak megoldásokhoz segíteni. Ilyenkor egy módon lehet továbblépni: ha átzökkensz egy másik nézőpontba, ahonnét már másképpen látod az eseményeket. A perspektívaváltás azonban többnyire nem megy magától, hanem külső segítségre van szükség. Valami változásra van szükség, valamire, ami kívülről jön. Ez lehet bármi, egy utazás, hosszabb külföldön tartózkodás, megismerkedés egy új emberrel, hosszabb beszélgetés egy baráttal, találkozás egy új könyvvel, cikkel vagy hobbival. Nálam a homeopátia is ilyen funkciót tölt be.
Gyakorlati képzés
Az elmélet mellett azonban legalább ilyen fontos a gyakorlat is. Honnan is tudnád, hogy hol húzódnak a határaid, ha nem teszed ki magad rendszeresen új kihívásoknak? Vállalj új feladatokat, találkozz új emberekkel, utazz el új helyekre. Csinálj olyasmiket, amiket eddig még nem csináltál. Találj ki saját, egyéni projekteket.
Beszélgess a sorstársaiddal
Igyekezz minél több sorstársat személyesen megismerni. Beszélgessetek eddigi életetekről, a legfontosabb kihívásaitokról. Én rengeteget tanultam ezáltal – nemcsak az emberekről általában, de saját magamról is.
Önismeret nélkül nincs önelfogadás
Hogy mit jelent saját magunkat elfogadni? Azt jelenti, hogy hiszed és tudod, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy, és hogy vállalhatod önmagad anélkül, hogy attól kellene tartanod, hogy mások nem fognak elfogadni olyannak, amilyen vagy. Azt jelenti, hogy amikor mész az utcán, nem rándulsz össze, ha nevetést hallasz, attól való félelmedben, hogy rajtad nevetnek. Vagy nem kerülöd ki a kamaszfiúkból álló csoportokat attól való félelmedben, hogy megjegyzéseket tesznek rád. Ahhoz azonban, hogy el tudd fogadni önmagad, tudnod kell, hogy pontosan mi is az a csomag, amit kaptál.
Önelfogadás nélkül nincs önbizalom
A sokat emlegetett önbizalmat sem lehet megszerezni úgy, hogy az ember ne fogadná el magát, és ne lenne tisztában azzal, hogy mit kapott adományként a sorstól, és milyen terhek rakódtak rá később.
A napokban számos komment taglalta az aspik élénk képzeletének, megszemélyesítési hajlamainak fontosságát. Nos, én a plüssállatokért különösebben nem rajongtam soha, sőt (bár a geekplüssállatok ma már megörvendeztetnek, pl. SuSE-kaméleon, diplomás kutyuska* [mortarboard a fején, szemüveg az orrán, diplomát jelképező tekercs a hóna alatt]), de kétségtelenül sok olyan figura volt, amit saját magam alkottam meg... még akkor is, ha ezek nem léteztek fizikailag tapintható formában.
Már kis koromtól fogva volt egy saját univerzumom, amit szabadidőmben szívesen építgettem. Ez a különös univerzum a Che Mont nevet viselte. Ez az univerzum egy felvonulási épületről kapta a nevét, ami a nagynénémék beépítendő hétvégi telkén állt. Ez a felvonulási épület egy hullámos alumíniumburkolattal borított falú bódé volt, ahol nagyon szerettem játszani. A bódé ajtaján a következő logó volt látható:
A bódé mellett egy cigánymeggy-fa nőtt, ahonnét mindig leszedtem a meggyet. Először azzal töltöttem az időmet, hogy a meggyet tálkákba szedtem, kimagoztam, összekevertem puffasztott rizzsel, és tejjel öntöttem le, majd az arra járó felnőtteknek kínálgattam. Ezután a bódét Che Mont meggyezőnek neveztem el, amit ki is írtam az ajtajára. A bódé és a köré kapcsolódó intézményrendszer azonban csakhamar egy egész birodalommá nőtte ki magát a fejemben. Ez a birodalom egy erősen hierarchikus szervezet volt, amelynek tagjai fehér díszegyenruhát viseltek, valamint hadviseléssel és informatikával foglalkoztak. Hogy ez a kettő hogy jön össze, ne kérdezzétek :D Az informatika iránt már kiskoromban nagy affinitást éreztem, és sokáig biztos voltam benne, hogy ha nagy leszek, programozó leszek.
Ennek a szervezetnek, amely egyfajta intellektuális arisztokráciát képviselt, az élén egy rendkívül tekintélyes és nagy tudású alak volt, aki a Mistress nevet viselte. (Igen, lol. Az a furcsa ebben, hogy akkor még fogalmam se volt róla, hogy mit jelent ez a szó, sőt arról sem, hogy egyáltalán létezik ilyen angol szó.) Mistress nő volt, ugyanakkor nő létére igen magas (úgy képzeltem, hogy olyan 2 méter körül van**), sovány, rövid hajú volt, és kevéssé felelt meg a konvencionális nőképnek. Az életkorát illetően nem tudtam döntésre jutni, a képzeletemben hol vastag szemüveget viselő idősebb asszonyként, hol pedig fiatal nőként jelent meg. Természetesen hiperintelligens volt, ám emellett rendkívül nagyhatalmú, tiszteletet parancsoló ember is.
Ami az érzelmei kifejezését illeti, Mistress rendkívül visszafogott volt, az érzelmeit nemigen árulta el másoknak, sírni soha senki nem látta, és mosolyogni se mosolygott. De félreértés ne essék, Mistress nem azért volt ilyen, mert ne fejezte volna ki az érzelmeit, hanem azért, mert én az érzelmek kifejezését végtelenül sokáig gyengeségnek tartottam, és megvetettem azokat az embereket, akik kifejezik az érzelmeit.
Fontos dolog az is, hogy Mistressnek nem voltak feljebbvalói, de még csak olyan emberek sem, akik vele egyenrangúak lettek volna. Valószínűleg azért, mert sokáig saját magammal kapcsolatban is így gondolkoztam. Nem azért, mert felsőbbrendűnek képzeltem volna magam a többieknél (ááá, dehogy :P ), hanem azért, mert nemigen akadtam olyan emberre, aki az angol peer szó értelmében*** lehetett volna társam. Egyébként ma sem sok ilyen ember van, talán Ojfci az egyetlen, akivel a legtöbb szempontból egy súlycsoportban vagyunk, de vele is elég sok mindenben különbözünk.
Mistress természetesen az én alteregóm volt; egyrészt hasonlított rám, másrészt sok mindenben különbözött tőlem. Ő volt az az ember, aki szerettem volna lenni, akinek azok a tulajdonságai voltak a hangsúlyosak, amiket szerettem magamban, és emellett számos olyan tulajdonsággal is rendelkezett, amivel én nem.
A Che Mont és vezetője, Mistress nagyjából 6 és 12 éves korom között uralta belső világomat. Ebbe a belső világba igen gyakran visszavonultam. Történeteket találtam ki, amelyek a Che Montban játszódtak, amelyeknek Mistress és alárendeltjei voltak a főszereplői. Szerettem volna papírra vetni ezeket a történeteket, de valahogy sohasem sikerült. Azt hiszem, leginkább azért, mert nem voltak elmesélhető narrációik. Inkább egyes képeknél vagy élményeknél szerettem elidőzni, újra és újra átélni őket (afféle mentális stimmelés formájában, ha úgy tetszik). Viszont gyakran és szívesen lerajzoltam ezeket a szereplőket, részletes chartot készítettem a szervezet hierarchiájáról, leírtam a rangjelzéseket, stb. Persze ez a struktúra nem volt olyan alaposan kidolgozva, mint a sokunk által ismert belső univerzum, a Möbojgó. (Elvileg link is van hozzá, csak meg kell keresni.) Nem is annyira a rendszer-jellege volt a fontos a számomra, hanem inkább a hozzá kapcsolódó, az itt átélt érzelmek, élmények. Mert a jó élményeket mindig beépítettem, valamilyen formában megismételtettem a Che Mont tagjaival is, a rossz élményeket pedig szintén, olyan értelemben, hogy pl. az ember, aki engem megszégyenített, annak Mistress jól szétrúgta a seggét... persze nem ennyire primitív módon, hanem rengetegszer, újra és újra visszajátszottam.
Ez a világ aztán a perszeverációim megváltozásával szépen-lassan átalakult. De a történet középpontjában mindig állt egy Mistress-szerű alak, aki lényegében az én alakmásom volt, aki egyszerre én is, meg nem is én. Valahogy az én meghosszabbított, továbbgondolt, mondhatni, eltúlzott változatom, aki mindig azokat az értékeket képviselte, amelyek az én számomra akkor éppen fontosak voltak. Volt olyan, hogy tudós volt, volt olyan, hogy forradalmár, volt olyan, hogy férfihódító szépasszony. Egy biztos, mindig az aktuális élethelyzetemet jelképezte, csak ez az illető sokkal jobban, sokkal potensebben és sokkal faszábban oldotta meg azokat a nehézségeket, amikkel én gyakran csak tehetetlenül kínlódtam.
Egy szó, mnt száz, rengeteg időt töltöttem a saját képzeletbeli világomban, és ez a mai napig így van. Ide vonulok vissza, ha kimegyek az utcára, ha zenét hallgatok, ha egyedül vagyok, ha főzőcskézek, szóval gyakorlatilag szinte mindig, ha éppen nem vagyok társaságban, vagy emberek között. Pár napja, bevásárlás közben, a mirelites pult előtt álldogálva döbbentem rá arra, hogy milyen sok időt is töltök álmodozással. Azt hiszem, hogy nagyrészt ez a tény okozta, és okozza jelenleg is, hogy az emberek furcsának tartottak, illetve tartanak. Gyerekkoromban nem egyszer néztek bolondnak azért, mert magamban énekelek, beszélek, vagy csak egyszerűen zavaros tekintettel mászkálok fel-alá. Nyilván ilyenkor én a külső szemlélő számára furcsán viselkedem, ill. nézek ki, és talán emiatt is merülnek föl problémák.
Ebben a dologban az volt talán a legveszélyesebb, hogy sokszor én is elhittem, hogy olyan vagyok, mint ez a képzeletbeli alakmásom. Csak azokat a tulajdonságaimat vettem észre, és használtam, amik ebben az alakmásban megvoltak, és azokat, amik nem voltam benne, elfelejtettem, figyelmen kívül hagytam. Történt még olyan is, hogy az alakmás alapján elkezdtem azt hinni, hogy olyan tulajdonságok is megvannak bennem, amik valójában nincsenek is. Volt már pár ebből fakadó necces helyzet az életemben, hogy a fantáziám teljesen átszínezte a valóságot, és nem vettem észre, hogy amit valóságnak véltem, az csak a wishful thinking minősített esete volt.
A másik nagy tévedés, amire az emberek ezzel kapcsolatban jutnak, rendszerint az, hogy ezt a fantáziát meg kell írni, és vers, novella vagy könyv formájában más emberek számára elérhetővé kell tenni. Nos, ez nem így van. Persze, ez a fantáziavilág megírható, de az esetek többségében annyira személyes, és annyira csak az egyén számára van mondanivalója, hogy mások nem is nagyon tudnak vele mit kezdeni. Sokáig én is meg voltam róla győződve, hogy Mistress kalandjai másokat is baromira fognak érdekelni -- 9 éves koromban írtam is egy regényt róla... bár igazából nem pontosan róla, hanem Borzassy Ágnesről, aki a Microsoftnál volt programozó :D , és akinek az alakja sok hasonlatosságot mutatott Mistressével... de sajnos az embereket inkább csak kuriózumként érdekelte, mint irodalmi értékként. Azóta rájöttem, hogy ha az ember irodalmi szempontból is értékelhető alkotást szeretne létrehozni, akkor annak valahogy, valamilyen módon kapcsolódnia kell a többi ember gondolataihoz, érzéseihez, világához, vagy éppen azokhoz az elméleti és gyakorlati problémákhoz, amik őket általában foglalkoztatják. Persze, ez fakadhat az ember saját bizarr képzeletvilágából, de hogyha nincsen kapcsolódási pontja a többi ember univerzumával, akkor sajnos az ember örökre bezáródik az üvegburába.
*Aki akar jönni a diplomaosztómra, annak kötelező jelleggel hoznia kell egy ilyen jószágot, különben be se mehet :P ;)
**Ennek az lehetett az oka, hogy én gyerekként kifejezetten magasnak számítottam, még 13 évesen is én voltam a legmagasabb az egész osztályban... aztán a többiek utolértek.
***Kb. egyenrangú, egy súlycsoportban lévő partner
2030-at írunk. Június 19-e van. Vasárnap reggel. Tegnap zajlott le az immár huszadik, hagyományos Autistic Pride demonstráció, amelyen büszke, boldog, sugárzó arcú, és a nagy tömeg miatt enyhén stimmelő autisták vonultak föl. Azért, hogy megmutassák, ők is a világon vannak, ők is ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint a többség, és nekik is megvan a helyük, a funkciójuk a magyar társadalomban. Sokan a gyerekeiket is kihozták, másoknak pedig a (neurotipikus) szülei vonultak föl, "Büszke vagyok a neurodivergens fiamra", "A lányom egy autista zseni" és hasonló táblákkal.
Másnap az egyik internetes portál vezércikkében a következő szöveg volt olvasható:
"Mondjuk ki egyszer s mindenkorra: az autizmus betegség. Aki beteg, legyen hálás, hogy a társadalom megtűri, elfogadja. Ahhoz azonban nincs joga, hogy a másságát a többség képébe tolja, hogy arcátlanul büszkélkedjen vele. Autista büszkeség? Mi a franc ez?! Hát most már a betegség, a génhiba, a torzszülöttség a "trendi"? Ha már tartom a szemkontaktust, nem is vagyok ember?"
Egy ismert konzervatív megmondóember így fogalmazott:
"A saját lakásán belül mindenki annyit stimmelhet, amennyit akar. De hadd ne kelljen már nekem folyamatosan mindenütt stimmelést és perszeverálást néznem!"
"Képzeljük csak el, hogy aznap délután normális anyukák is kiviszik sétálni a normális gyerekeiket, és megpillantják ezeket a torzszülötteket. Mi lesz akkor, ha az én gyerekem is meglátja ezeket az autistákat, és ő is elkezd úgy viselkedni, ahogy ő?"
Egy ismert blogger oldalán effélét olvashattunk.
Az még hagyján, de most már megjelentek a divatautisták. Egyre több blogger vallja magát autistának, nyilván azért, mert az olyan laza és trendi. (Most hadd ne mondjak neveket, de az egyik ilyen S-sel kezdődik.) Ezenkívül a médiából is csak az autizmus dicsőítése folyik. És az közismert tény, hogyha az ember meglátja Bill Gatest, máris megfertőződik. Ne felejtsük el, hogy kisgyerekek is nézhetik a műsort, akik még nem tudják megkülönböztetni a "normálist" a "nem normálistól".
[...]
Felháborító, hogy autistáknak is lehet gyerekük! Egyrészt, joggal merülhet föl a kérdés, hogy az ilyenek képesek lehetnek-e felnevelni egy gyereket úgy, hogy ne nyomorult, sérült emberek váljanak belőlük. És az örökbefogadás? Uuugyan, kérem. Képzeljük csak el, hogy "ezek" a normális, egészséges gyerekeinket is megfertőzik, és mire észbe kapunk, nagyban autókereket fognak pörgetni, ahelyett, hogy "játsszuk azt, hogy" játékokat játszanának, és empatizálnának.
Egy másik blogról is idéznénk. Ennek a szerzője nem frekventált, nagy olvasottságú megmondóember, hanem egy egyszerű egyetemista.
A normális ember már hülyét kap attól, hogy mindenhol ezeket az autistákat látja. Még hogy nem képesek kommunikálni! Én pontosan azt látom, hogy valóságos összeesküvést alkotnak ezek. Bemegyek az egyetemre, és mit látok?! Minden tanszéket megszállva tartanak ezek a génhibások, állandóan egymást nyomják be minden pozícióba, állítom, hogy most már normális embert nem is vesznek föl a matek szakra. Lassan már attól kell félnünk, hogy aki nem rokkol, azt föl se veszik az egyetemre. A múltkor is próbáltam fölszedni egy csajt az egyetemen, és mit ad Isten? Kiderült, hogy a csaj már foglalt: egy matematikussal jár a szomszéd kutatóéintézetből. Aki naná, hogy autista. Hát ilyenek ezek.
És végezetül kérném a tisztelt Olvasókat, hogy gondolkodjanak el az alábbi tényen:
Vajon az véletlen, hogy szinte mindegyik Nobel-díjas autista? Ugyanmár, emberek. Ne legyenek illúzióink. Ott vannak ezek mindenhol.
Egyébként pedig:
