Ugrás a tartalomhoz
okt. 01. 2014

Még élek

De számos ok miatt most nem vagyok olyan helyzetben, hogy hosszas blogposztokat kanyarítsak AS-témában.

  • Most ért be közel 10 év erőfeszítésének gyümölcse: új munkahelyem van, ahol bizonyítanom kell, és rengeteg az új feladat. Most ebbe teszem az összes energiámat kábé.
  • Mivel a szociális szorongásaim megszűntek, ezért kinyílt előttem a világ. Ugyan továbbra is ugyanaz a socially awkward aspi vagyok, ugyanúgy fejben oldom meg a társas helyzeteket (max. kicsit kifinomultabbak az algoritmusaim, mint korábban), és ugyanúgy hajlamos vagyok elefánt lenni a porcelánboltban, meg ajtóstul rontani a házba, mint mások, de nincs mellette az az őrületes szorongás, hogy úristen, most mindenki látja, hogy mennyire weird vagyok, és nem görcsölök azon, hogy mikor fogok megint elszúrni valamit. És ha mellé is nyúlok, akkor sem érzem úgy, hogy össze fog dőlni a világ, és soha többé nem akarok emberek közé menni. Ennek köszönhetően kinyílt előttem egy csomó szociális tér, csinálok egy csomó érdekes dolgot, új emberekkel találkozom, ismerkedem, együtt csinálunk mindenféle szuperérdekes közös projektet. Például, hogy mást ne mondjak, a munkahelyemen is megtaláltuk egymást a fiatal kollégákkal, és új kezdeményezéseken gondolkodunk. Korábban ez totál elképzelhetetlen lett volna, mert kábé csak túlélni próbáltam a munkahelyemen.
  • Vannak fontos kérdések az életemben, amikre válaszokat keresek, de egyelőre még annyira a sötétben tapogatódzom, hogy nincs módom erről a blogon írni. 

Paradigmaváltás

Sok AS-estől hallottam már életemben, hogy a 30. életévük körüli időszak egyfajta vízválasztó volt a számukra. Bár addig szorongva, elveszetten kóvályogtak egy – ab ovo ugyan nem ellenséges, a gyakorlatban azonban mégis barátságtalan, kellemetlen meglepetések sokaságát hordozó – világban, a negyedik ikszbe lépve azonban a sok-sok, látszólag össze nem függő információdarabka elérte a kritikus tömeget, és magasabb szintű, eddig sosem látott kapcsolatok létesültek közöttük.

Ennek hatására az egész világszemléletük „szintet lépett”. Elkezdték érzékelni (vagy hatékonyabban érzékelték) a többi ember non-verbális kommunikációját, hirtelen elkezdtek nekik szemet szúrni a társas viselkedés olyan íratlan szabályai, amik fölött korábban elsiklottak. Immár képesek voltak elhelyezni saját magukat a „szociális térképen”, látni, hogy a többi emberhez képest az egyes tulajdonságaikat tekintve hol helyezkednek el. Magabiztosabbá válnak – úgy a saját képességeiket, mint a többi emberhez való viszonyaikat tekintve.

Még jó pár éve ajánlották a figyelmembe Dabrowski pozitívdezintegráció-elméletét. Dabrowski a magas IQ-jú emberek gondolkodásának második szakaszát a következőképpen írja le:

A 2. szinten a primitív struktúra veszít merevségéből, összezavarva és bizonytalanságba taszítva az egyént. A belső konfliktusok alapjaiban rázzák meg a lelket, megteremtve a hátteret egy magasabb rendű pszichikus struktúra születéséhez és fejlődéséhez. Összezavarodottságuk miatt a fejlődés 2. szintjén állók kiszolgáltatottak: könnyen magukkal sodorják őket a náluk nagyobb magabiztosságot mutató, ám valójában a fejlettség alacsonyabb szintjén álló emberek. A vallott értékek és attitűdök sztereotip jellegűek, a környezetből készen átvettek, nem belülről fakadóak. Hiányzik mögülük az a belső értékhierarchia, aminek segítségével az egyén az egymással szemben álló, vonzó és taszító erőket helyesen tudná értékelni. Ennél fogva a sokféle út mind kényszerpályának tűnik.

Innét a 3. szintre vezet az út, amit Dabrowski a következőképp foglal össze:

A 3. szintre a magasabb és az alacsonyabb szintű motívumok közötti vertikális konfliktusok jellemzőek. Amint az egyén úgy találja, hogy a viselkedése ellentmond a belső ideáljának, bűnösnek érzi, szégyelli magát. Feszültséget él át amiatt, hogy „ami van” és „aminek lenni kellene” nem vág egybe. A belső konfliktus intenzívebbé válásával egyidejűleg az empátiára való hajlam és a kreativitás felerősödik, ami az emberi lét heroikus küzdelemének a megnyilvánulása. A 3. szint legfontosabb jellemzője a „pozitív alkalmazkodási zavar”: tiltakozás az egyén társas környezetének azon előírásai és attitűdjei ellen, amelyek nem illenek össze az egyre tudatosabban vallott magasabb értékekkel. Az egyén fő támasza az intelligencia lesz, ez segíti abban, hogy az életet a maga teljességében megértse.

Azt hiszem, hogy nálam a 30. életév körüli időszakra eső „szintlépés” a Dabrowski-féle szintváltással is összekapcsolódott. Egészen a közelmúltig elsősorban a társadalomba való beilleszkedés foglalkoztatott; az járt a fejemben, hogyan tudnék a leginkább megfelelni a környezetem elvárásainak, hogyan tudnék hatékonyabban kommunikálni, hogyan tudnám minél vonzóbb és csábítóbb nőként prezentálni saját magam. Önálló énképem nem igazán volt, mások tekintetében léteztem csak, és folyton mások perspektívájából próbáltam szemlélni saját magam. Általános közérzetemet a szorongás és a túlélésért való küzdelem jellemezte.

A szintlépés annak hatására következett be, hogy lehetőségem nyílt arra, hogy a munkahelyemmel hosszabb időre külföldre távozzam. Külföldön lehetőségem nyílt arra, hogy egy más nézőpontból tekintsek a saját életemre, és új perspektívák nyíltak előttem. Rengeteget gondolkodtam, de ezúttal a gondolkodásom már nem csak saját magammal volt kapcsolatos, hanem azokkal az erőviszonyokkal és hatalmi dinamikákkal, amik a világot irányítják. Ekkor nyílt fel a szemem arra a jelenségre, amit kyriarchátusnak szoktak nevezni. Először meglehetősen sokkoló élmény volt szembesülni ezekkel az igazságtalanságokkal, amelyek úton-útfélen szembejöttek, és úgy tűnt, a szeretteim életét és gondolkodásmódját is át-meg átszövik. (Heves reakciómat nem is rejtettem véka alá, amit viszont a környezetem nem értett. Én azt nem értettem, hogy ők hogy ülhetnek ebben a szarban, ők pedig engem láttak érthetetlenül izgágának.)

Ami igazán érdekes, hogy ennek hatására mennyire megváltoztak a prioritásaim. A szociális szorongásom a töredékére csökkent, azon meg így utólag teljesen érthetetlennek tűnik, hogy korábban mennyi energiámat lekötötte az agyalás például az olyan kérdéseken, hogy más emberek mennyire találnak szimpatikusnak, vagy hogy a férfiak – úgy a férfiak általában, mint egynémely konkrét férfiak – mennyire „áraznak be” mint nőt. A figyelmem egyre inkább bizonyos morális/értékrendbeli kérdésekre irányult. És ahogy egyre biztosabbá váltam kikristályosodó értékrendem helyességében, úgy a szociális félelmeim is egyre inkább csökkentek. A világ átstrukturálódott problémák és megoldások halmazává; ma már egyre inkább azt látom a feladatomnak, hogy az általam látott problémákra megoldást találjak, és ezért simán bevállalok annyi konfrontációt, ami az adott helyzetben ésszerűnek tűnik. Azzal is tisztában vagyok, hogy bizonyos felvetések vagy megoldási lehetőségek az emberek egy jelentős részénél ellenállásba ütköznek, akik ilyenkor felvetik az édesanyám felelősségét. Ezeket a durvaságokat viszont a helyükön tudom kezelni, mert tudom, hogy nem nekem mint személynek szólnak (bár megvallom, akkor sem foglalkoztatnának túl intenzíven, ha nekem szólnának).

 

Ti keresztülmentetek már hasonló nagyobb váltáson?

Ha igen, milyen volt? Mit éltetek át közben?

Hogyan (ne) neveljünk áldozatokat

Nemrég járta be a magyar internetét az ÉFOÉSZ értelmileg akadályozott nőknek készített Mi nők, igazán nők című tájékoztatója, ami meglehetősen sok erősen kifogásolható állítást tartalmazó. Ez a több szakértőt is megszólaltató HVG-cikk elég világosan leírja a kiadvánnyal kapcsolatos fő problémákat, én csupán egyetlen dolgot tennék hozzá.

Amit a tájékoztatóból a leginkább hiányolok, az az, hogy a szexuális felvilágosításnál csak a (cisznemű) nők hardveréről esik szó, a kapcsolódó szoftveres kérdésekről nem. Mint ahogy arra sem készíti fel olvasóit, hogy milyen veszélyek leselkednek az emberre a párkeresés során.

Ez azért jelentős mulasztás, mert mert mind a szexuális ragadozókra, mind a párkapcsolati bántalmazókra jellemző ugyanis, hogy olyan áldozatot keresnek, aki naiv, önbizalomhiányos és sebezhető, és ebből a szempontból mind az értelmileg akadályozott, mind az autista/Asperger-szindrómás fiatalok kiemelten veszélyeztetett csoportnak számítanak – nem utolsósorban azért, mert gyengébb kommunikációs készségeik miatt gyakran nehezebben tudnak kiállni magukért, nehezebben tudják megfogalmazni, mi történt velük, és ha mégis, még kisebb eséllyel hisznek nekik, mint egy neurotipikus fiatal nőnek.

Az, hogy a szülő/gondviselő odafigyel a lányára, nem megoldás, részben azért, mert nem lehet mellette minden percben, részben pedig azért, mert az esetek jelentős részében a bántalmazó olyasvalaki, akit az áldozat jól ismer, és akiben a szülők is megbíznak. Valódi eredményt csakis az hozhat, ha az ember a lányát vértezi föl azzal a képességgel, hogy meg tudja védeni saját magát.

Van viszont egy egyszerű ökölszabály, amivel az ember könnyedén ki tudja szűrni a potenciális ragadozókat/bántalmazókat, és meg is tudja védeni magát tőlük, ez pedig a következő:

AMI NEM, AZ NEM.

Vagyis:

Ha valamit nem akarsz, mondd meg azonnal, nyíltan és egyértelműen.

  • Ha valaki más közli veled, hogy nem akar valamit, akkor ne csináld meg /  hagyd abba, amit éppen csinálsz.

Ellentétben a közhiedelemmel, a fenti ökölszabály nemcsak a szexualitás és a párkapcsolatok világára vonatkozik, hanem az élet minden más területére is. A határok meghúzását és tartását a barátságokban, a munkahelyen és idegenekkel szemben is gyakorolni és alkalmazni kell. Aki az élet többi területén jól tartja a határait, az a párkapcsolat és a szexualitás terén is könnyebben meg tudja magát védeni az abuzív emberektől. És vice versa, aki a párkapcsolat és a szexualitás terén határtartási problémákkal küzd, annak nagy eséllyel az élet más területén is akadnak gondjai ezzel.

A fenti ökölszabállyal a szexuális ragadozókat és a potenciális bántalmazókat elég jól ki lehet szűrni, méghozzá a következő származtatott szabály betartásával: 

  • Aki a kimondott nemet nem tartja tiszteletben, azt kerüld el messziről.

A szexuális ragadozókra és a bántalmazó partnerekre egyaránt jellemző, hogy kezdettől fogva igyekeznek a kezükbe ragadni a kontrollt, és letörni az áldozat ellenállását. Már az elején azt tesztelgetik, hogy meddig mehetnek el, és igyekeznek ezeket a határokat erőszakosan mind kijjebb és kijjebb tolni. A kimondott nemeket nem hallják meg, a tiltakozást pedig megfélemlítéssel, bűntudatkeltéssel vagy a manipuláció egyéb formáival igyekeznek felszámolni. Minél kevésbé van tisztában a kiszemelt áldozat a saját határaival, és minél kevésbé képes arra, hogy azokat határozottan és következetesen érvényesítse, annál védtelenebb az abuzív emberekkel szemben.

Az általános tapasztalat azt mutatja, hogy aki a nyilvános, mások által ellenőrzött terekben terekben és/vagy az ismeretség elején is nem kívánt módon lépi át más emberek határait, az később és/vagy négyszemközti helyzetekben még inkább el fogja ragadtatni magát. Az ilyen embereket tehát érdemes már az elején felismerni és kerülni – és nemcsak párkapcsolati/a szexszel kapcsolatba hozható helyzetekben.

A legnagyobb gondom az ÉFOÉSZ tájékoztatóval az, hogy nem az áldozatok természetes önvédelmi mechanizmusának megerősítésére épít – hanem épp az ellenkező irányba hat. Ahelyett, hogy nyomatékossá tenné, hogy a szóbeli erőszak és a tettlegesség semmilyen körülmények között sem fogadható el, és hogy az olyan férfiakat, akik ilyen eszközökkel élnek, rendre kell utasítani (vagy ha erre nincs mód, el kell kerülni), általánosként, sőt, elfogadtatóként ábrázolja azokat a helyzeteket, amikor a férfiak a nőkkel szemben szóbeli vagy fizikai erőszakot alkalmaznak. Ahelyett tehát, hogy felhívnák az értelmileg akadályozott nők figyelmét azokra a jelzésekre, amik rossz szándékra és/vagy erőszakos viselkedésre utalnak, épphogy elaltatják a gyanakvásukat, megakadályozva azt, hogy idejében felismerjék és elkerüljék az ilyen alakokat, vagy hogy az első intő jelnél kilépjenek a kapcsolatból.  

Én szívesebben látnék egy olyan tájékoztatót, ami erősíteni, és nem gyengíteni próbálja a megerősíteni kívánt embercsoport természetes, veleszületett önvédelmi mechanizmusát. Például a következő információk átadásával: 

  • Figyelj oda a saját érzéseidre, tanuld meg értelmezni őket. Ne próbáld az érzéseidet elhessegetni, elnyomni, vagy meggyőzni magadat, hogy amit érzel, az tulajdonképpen nem is rossz. Azt se hagyd, hogy mások téged meggyőzzenek erről.
  • Ha úgy érzed, hogy amit a másik csinál, az neked kényelmetlen/rossz, ne hagyd annyiban.
  • Oké nyíltan közölni, hogy mit szeretnél / nem szeretnél.
  • Ha a nyílt közlés nem elég, oké kiabálni, agresszívnek lenni. Ha ez sem használ, oké elmenekülni a helyzetből.
  • A saját biztonságod legyen az elsődleges mindig, ne pedig az, hogy mások kedvére tegyél.
aug. 10. 2014
Címkék: intelligencia

6 dolog, amiért magas IQ-val nehezebb a beilleszkedés

1. Gyorsabb vagy, mint az átlag

Ha a benned ketyegő processzor órajele lényegesen magasabb, mint a környezetedé, az abból látszik a legjobban, hogy gyorsabb vagy. Gyorsabban földolgozod a bejövő infókat, gyorsabban kinyered belőle a számodra hasznos részeket, és gyorsabban is reagálsz rájuk.

Csoportban ez azt jelenti, hogy te már azelőtt kitalálod a megoldást, hogy a többiek egyáltalán észrevennék, hogy van valami probléma. Ezért gyakran sok időd megy el arra, hogy meggyőzd a többi embert arról, hogy a probléma egyáltalán létezik (és ha nem vagy kellően karizmatikus megjelenésű, hanem inkább fura ufónak nézel ki, akkor rendre le is söpörnek az asztalról). Ha túl gyakran és túl lendületesen állsz elő az észrevételeiddel, akkor egy idő után arrogánsnak fognak tartani, ezért megtanulsz csendben maradni, és csak néha ereszteni el egy-egy éleslátó megjegyzést.

2. Műveltebb vagy, mint az átlag

Ez akkor is így van, ha a formális végzettséged nem magas – egyszerűen azért, mert információfüggő vagy. Muszáj állandó jelleggel információkat fogyasztani, mert ha nem teszed, az idegsejtjeid éhenhalnak a fejedben. Emiatt és a fent részletezett „gyorsaságod” miatt több információt dolgozol föl egy nap, mint más emberek, s emiatt olyan dolgokról is tudomást szerzel, amikről a legtöbben nem. Ha jó a memóriád, könnyen elő is tudod őket hívni, és villanthatsz.

3. Nagyobb komplexitással látod át a dolgokat, mint az átlag

Gyors vagy, tájékozott és hatékonyan felismered a mintázatokat, ezért általában több lépéssel tudsz előre gondolkozni az élet sakktábláján, mint a legtöbb ember. Ennek persze megvannak a hátulütői is: lassabban, körülményesebben hozol döntéseket, és látsz hozzá mindenféle feladathoz, és persze jobban is szorongsz. Lassan döntesz, mert több tényezőt mérlegelsz, mint mások, magasabbra teszed a lécet a feladatoknál, mert eleve több szempontot veszel számításba. (És el sem tudod képzelni, hogy mások nem – s ráadásul mindig azt hiszed, hogy neked objektív mércével mérve kell nagyot alkotnod, holott többnyire elég csupán a veled versengőket legyőznöd).

A szorongás pedig… ha világosan átlátod, hogy milyen igazságtalan a világ, mennyire az erősebb és az erőszakosabb joga mozgat mindent, és az emberek mennyi gonoszságra képesek, azt nehezen tudod kiiktatni a világképedből. Ez a felismerés ugyanis óhatatlanul annak belátásával jár, hogy az egyes ember mennyire magányos, sérülékeny és kiszolgáltatott ebben a barátságtalan és ellenséges világban – ami annyira elemi erejű, hogy a léted alapjait fogja megingatni.

A kérdés az, hogy mit kezdesz ezzel az információval: hagyod, hogy maga alá temessen a depresszió, vagy találsz valamilyen adaptív megküzdési stratégiát?

4. Állandóan „fordításra” kényszerülsz

Ha a saját „anyanyelveden” beszélsz a többi emberrel, az értetlenség falaiba ütközöl. Gyorsaságodat a legtöbben nem tudják követni, azokat a könyveket, filmeket, programnyelveket, matematikai tételeket stb., amikre természetes módon utalgatsz, a többiek nem ismerik, a „sakktáblán” pedig nem tudnak követni, és nem is értik, hogy hogyan jutottál arra a következtetésre, amire. (Munkahelyi szituációban ez jelentheti azt, hogy amikor megfogalmazod a „jóslatodat”, akkor mindenki hülyének néz, és csak akkor ismerik el, hogy igazad volt, amikor már megtörtént a baj.) Jobb esetben csak értetlenséggel reagálnak, rosszabb esetben viszont a viselkedésedet az arrogancia jeleként értelmezik, és így is reagálnak rá.

Ezért a legfontosabb, amit egy magadfajta megtanul, az az, hogy hogyan mérje föl a másik ember intellektusát és műveltségét, és hogyan igazítsa a kommunikációját ehhez a szinthez. Az NT-k többnyire már gyerekként elsajátítják ezt, az aspik pedig sokszor csak a késő huszonéveikben kezdik el észrevenni ennek szükségességét. (A férjem pl. nem „fordít” semmilyen közegben, ő mindenhol ugyanazokat a sokrétegű kulturális referenciákkal tűzdelt mondatokat tolja, aztán vagy megértik az emberek, vagy nem. Többnyire persze nem.)

Ez különösen akkor okoz problémákat, ha nő vagy, mert egy nőnek még kevésbé megengedett, hogy nyíltan megmutassa az intelligenciáját. Ha ellentétes neművel gondolkozol kapcsolatokban, ez pláne problémákat fog okozni. (De olyan partnert kell keresni, aki nem azokra a nőkre pályázik, akikhez képest minden tekintetben fölényben lehet. Sőt, az sem zavarja, ha bizonyos dolgokban meg te vagy fölényben.)

5. Intelligencia nemegyenlő siker (legalábbis önmagában)

Arisztotelésszel szólva az átlag fölötti intelligencia csak a potencia, de nem az aktus. Aktus akkor lesz a dologból, hogyha olyan emberek vannak melletted, akiktől megkapod a kellő támogatást. Ha olyan tanáraid vannak az iskolában, akik felfedezik a tehetségedet, és támogatnak annak kibontakoztatásában. Például azáltal, hogy olyan feladatokat adnak, amik megfelelnek a szintednek, ugyanakkor kellő kihívást jelentenek, például oly módon, hogy átsegítenek a válságokkal teli időszakokon, amikor a szorongás miatt nem tudsz teljesíteni, vagy azáltal, hogy figyelembe veszik, hogy az átlagon felüli intellektusnak gyakori kísérője az is, hogy kevéssé tiszteled a tekintélyt, és nehezen tudsz hierarchikus szettingekben létezni. Akik elmondják neked azt, hogy a kiemelkedő iskolai teljesítménynek éppúgy feltétele a megfelelő időbeosztás, a feladatok helyes priorizálása és a hatékony tanulási stratégiák, mint a számítási teljesítmény maga, és segítenek abban is, hogy ezeket elsajátítsd.

Ha nincsenek ilyen tanáraid, akkor könnyen lehet, hogy úgy éled le az életed nagy részét, hogy nem is vagy tisztában a képességeiddel. Az persze átjön, hogy többnyire okosabb vagy azoknál az embereknél, akikkel találkozol, de mivel nem tapasztaltad ki, hogy mennyit „bírsz meg” valójában, ezért önbizalmad sincs, és az olyan feladatoknál, ahol nem elég a számítási teljesítmény, hanem akkor tudsz teljesíteni, ha hosszú távon is tudod motiválni magad, elvérzel, és azt látod, hogy a nálad szerényebb képességűek már rég teljesítették azt, amivel te még mindig kínlódsz.

Ha az önbizalmad alacsony marad, munkahelyi környezetben olyanokba is belefuthatsz, akik a náluk okosabbak munkájának a lenyúlására szakosodtak. Rávesznek, hogy elvégezd helyettük a munka dandárját, majd a munkádért járó elismerést ők teszik zsebre. Ezekre az emberekre jellemző, hogy tudatosan igyekeznek lenyomni az önbizalmadat, és elbizonytalanítani a képességeidben, azt a látszatot keltve, hogy amit te megcsinálsz, azt bárki meg tudja csinálni. Ha sok ilyen emberbe futsz bele, az komolyan hátráltatni tudja a karrieredet (és ennek is hatványozottan nagyobb az esélye, ha nő vagy).

6. Nagy a kísértés, hogy arroganciával kompenzálj

Ebben az egész helyzetben az a feneség, hogy nem amiatt vannak folyton nehézségeid az emberekkel való közlekedésben, mert valamiben gyengébb vagy a többieknél, hanem épp a kiemelkedő képességeid miatt. Persze az se igazságos, ha valami gyengeséged miatt bántanak, de azt az erőszak kultúrája miatt az ember mégis előbb helyre teszi saját magában (rendszerigazolás). Az átlagon felüli intelligencia miatti kirekesztettséget viszont az ember igazságtalanságnak éli meg – hiszen arról még senki sem hallott, hogy a nagy fizikai ereje miatt bántsanak valakit, meg olyat sem, hogy amiatt, hogy előnyös a külseje –, és ilyenkor könnyű beleesni abba a csapdába, hogy a fölényeskedésre fölényeskedéssel reagál: „hogy jöttök ti ahhoz, hogy ti, akik nemcsak ellenszevesek vagytok, de még segghülyék is egy csomó mindenhez, lenéztek engem, a zsenit? Ha van valaki ebben a szobában, akinek oka van arra, hogy lenézze a többieket, az én vagyok!”. Ebből az alapállásból aztán elég könnyű belecsúszni egy olyan világnézetbe, hogy „nekem mindig igazam van, és mindenki más hülye”. Ez a hozzáállás nemcsak azért káros, mert azok szemében is ellenszenvessé tesz, akikkel amúgy jól ki tudnál jönni, de azért is, mert így kevésbé ismered fel a viselkedésednek azokat a zavaró elemeit, amiket mások joggal kifogásolnak. Sok elemén pedig viszonylag kis energiabefektetéssel változtathatnál, és így azoknak a problémáknak egy jó része, amiért az arroganciát mint védekező mechanizmust kialakítottad, gyakorlatilag felszámolható.

Az erőszak kultúrája - képekben

eroszakkulturaja_1407155531.png_512x582

Ez a kép szépen bemutatja azt, amit a tegnapi posztban hosszasan fejtegettem.

1) Egy olyan embert, akinek a megjelenése/viselkedése megsért egy normát, de amúgy másra nézve ártalmatlan, bántanak.

2) Az ember, akit ártatlanul bántottak, rosszul érzi magát, és saját magát utálja.

3) Az emberek, ahelyett, hogy az elkövető ellen fordulnának, az áldozatot kezdik el hibáztatni a történtekért

4) Az áldozat emiatt még jobban utálja saját magát.

5) Azt a kérdést, hogy miért mászkálnak a világban erőszakos emberek, akik ártatlan és ártalmatlan emberekbe törlik bele a lábukat sem szórakozásból, nem teszi föl senki.

Válasz a kommentekre

NT felnőttek hibáztatása, miközben tolerancia elfogadás es kölcsönös tisztelet az elvárt eredmény

fogalmuk sincs rola, hogy magasan funkcionalo autista lesz a gyerek vagy sem, alapbol kerdes, hogy majd mennyire fogja befogadni a tarsadalom, vagy inkabb majd a csufolodasok es buta heccelesek celtablaja lesz. (Az en fiamnak is mondtak, hogy olje meg magat es akkor beveszik a jatekba, mire a gyerek este kerdezte, hogy hogyan halhat meg az ember...) Na ez is olyan "aztakurva, szetverek mindekit, felrobbantom a vilagot" erzes, mert ezt senki nem akarja ezt a gyerekenek. Meg akkor sem ha o maga is vegigszenvedte ezeket es meg felnottkoraban is tapasztalta es tulelte, mert ezeket hordozni fogja egy eleten at.

Széthullott az életem egy része miközben küzdöttem a fiam helyéért ebben a társadalomban, megjegyzem ugyanúgy mint a családom összes tagja tett anno,amikor én voltam egy kilógó es nagyon furcsa kislány. En nem fogok feladni. Az összes létező autista blogger megírhatott miért jo ha repked a gyerekem vagy harmadik személyben beszél önmagában, a fiam mar nem csinál ilyesmit, mert megtanítottam neki boldogulni anélkül is ha ő éppen feszült. Aspergeres édesapám mindig azt mondta: kétszer annyit kell dolgoznod, hogy félig olyan jo légy mint a többiek. Meg is dolgoztam, es kétszer olyan jo vagyok mint a többi ember. Most a fiamert küzdök, vele együtt maszom meg a hegyet ahelyett hogy alagutat vágjak neki (autista vagy, tőled csak ennyit várok el) es nem fogok ezért elnézést kérni.

 

Fontosnak tartom annak tisztázását, hogy én nem az embereket hibáztatom, hanem a rendszert magát. Egy elnyomó, erőszakalapú rendszerben élünk, amiben azt tanuljuk, hogy oké belerúgni a nálunk gyengébbe, illetve a saját céljainkat a gyengébben átgázolva, az ő hátukra ráállva, az ő munkájukat/érdemeiket lenyúlva megvalósítani.

Ha az ember egy ilyen rendszerben szocializálódik, akkor bizonyos mértékig ezeket az elveket óhatatlanul magába issza. Ha nem tesz ellene, akkor így is marad, és akkor is ez fogja a gondolkodását meghatározni, még akkor is, ha ő maga tevőlegesen nem bánt senkit. Aki internalizálta ezeket a normákat, és csak nagy nehézségek árán sikerül a rendszerben talpon maradnia, az óhatatlanul is saját magát hibáztatja a kudarcaiért: „azért vet ki magából a társadalom, azért nincsenek barátaim, azért nem vagyok anyagilag sikeres stb., mert lúzer vagyok.”

 

Ez az áldozathibáztatás tipikus esete: senkit se azért bántanak, mert „lúzer”, hanem azért bántanak, mert a világ tele van gátlástalan, agresszív barmokkal, akik mások rovására akarnak érvényesülni.

 

Amikor az autistákat érő elnyomásról beszélek, én nem embereket, nem konkrét személyeket hibáztatok, hanem a rendszert. A rendszert hibáztatom, aminek valamennyien építőkövei vagyunk, s amelynek elnyomó működését mi magunk termeljük újra óvatlanul, reflektálatlanul, oda nem figyelve kimondott szavainkkal és tetteinkkel.

 

A kommentekből tisztán kirajzolódnak az élettörténetek: adott az aspergeres nő, aki gyerekkorától kezdve meg nem értve, különféle elnyomó erőszakmegnyilvánulásoknak kitéve nő fel, és nemcsak segítséget nem kap, de megértést sem. A világ magára hagyja a problémáival, és mivel a rendszert magát nem látja át, s arról sincs fogalma, hogy más sorstársai is keresztülmennek mindezen, ezért azt hiszi, hogy ezek egyéni problémák, amik az ő egyéni defektjeiből származnak.

Idővel persze aztán megtalálja a helyét a világban, felépít egy egzisztenciát, nagy kínnal-bajjal kiépít egy aránylag pozitív reputációt az emberek körében. Szert tesz néhány barátra, akire számíthat. A nyugodtabb időszakokban időről időre még el is hiheti: megtalálta a helyét a világban, és maga mögött hagyta a problémáit. (Mindaddig, amíg be nem üt az újabb krízis, amitől aztán a nagy nehezen felépített biztonságérzet kártyavárként hullik szét.)

 

De a legtöbben úgy nőnek föl, hogy maguk sem tudatosítják önmagukban, hogy a kitaszítottságukat milyen tényezők idézték elő, és az ennek kapcsán elszenvedett traumáikat sem tudják eltenni a megfelelő „dobozba”. Ezek a történések ott maradnak lezáratlanul, feldolgozatlanul, elhelyezetlenül. (A kommentek indulatos hangvétele nekem egyértelműen személyes érintettséget sugall.)

 

De miért is lenne másképp? Hisz a társadalom magára hagyja az aspergeres egyént, érdemi támogatás, segítség, vagy legalább magyarázat nélkül. Teljesen érthető, ha ez történik, az lenne a meglepő – hogy a fenébe lenne ez másképp?

 

És akkor mindezek tetejében az aspergeres nőnek szintén érintett gyereke születik. És az AS-ből fakadó elnyomás mellé még a nyakába rakódik az az elnyomás, amit az ember kisgyerekes anyaként kénytelen átélni a társadalom részéről, meg az, ahogyan a társadalom az AS-es gyereket nevelő szülőket kirekeszti és magára hagyja. Újraéli kirekesztettségét, csak a négyzetre emelve, s az is tudható, hogy később alighanem a gyerekének is hasonlón kell keresztülmennie.

 

Az én célom nem a szülők hibáztatása, hanem az, hogy a bennünket körülvevő társadalmat közös erővel átformáljuk úgy, hogy a jövőben ezek a terhek már ne nyomják az emberek vállát.

 

És ennek az első lépése a tudatosítása annak, hogy a problémáink nem az AS-ünkből, hanem a rendszerből fakadnak. Pontosabban abból, ahogyan az AS-es ember és a neurotipikus emberekre optimalizált rendszer ütközik egymással. És mivel a rendszert nem ránk tervezték, ezért az ütközés folyamatos, és fájdalmat okoz, amiért magunkat hibáztatjuk, s ez alapjaiban  ássa alá az önbizalmunkat.

 

 

Az én célom egy kölcsönös szolidaritáson alapuló támogató közösség kialakítása, ami minden aspergeres embert befogad, s ahol egymást kölcsönösen megerősítve, tudatosítva tudunk segíteni abban egymásnak, hogy helytálljunk egy barátságtalan világban. Egy világban, ami nem ab ovo ellenséges ugyan, de mivel nem ránk szabták, ezért sokszor a mi nézőpontunkból mégis ellenségesnek látszik.

 

***

 

Ezért írtam fentebb, hogy ha egy gyászban lévő szülőnek azt akarod megmutatni, hogy hogyan ne gyászoljon, akkor arra vezesd rá, mi öröm lehet az életében, hogyan lehet boldog. Erre pl. jó példa nekem Mosolyka. Mosolyka után nem lehet már kétségbe esni hasonló problémákon, legalábbis azokon, amiket ő leírt és átélt és közel hozott, vagy nem illendő, hogy úgy mondjam.

 

Többször kértem segítséget sok fórumon, de mindig tobb utasítást kaptam arról mit nem szabad tennem: globálisan (ne tedd diszkrimináló megjegyzést NT testvére elott) vagy operációs szinten (ne kérd azt, hogy a szemedbe nézzen); es egyetlen egy építő tanácsot sem kaptam

Jogos és érthető az AS-es gyereket nevelő szülők igénye arra, hogy pozitív példákat lássanak maguk előtt, és hogy a gyakorlatban is hasznosítható tanácsokat kapjanak.

A felnőtt aspergereseknek azonban nem dolga az, hogy pozitív példákat nyújtsanak nekik, és hogy gyereknevelési tanácsokkal szolgáljanak. Megtehetik, ha van idejük / van hozzá kedvük, de kötelezni nem lehet őket rá, és elvárásként támasztani sem túl fair. Van, aki bevállalja ezt a pluszfeladatot, de van, akinek a puszta életben maradás is túl nagy teher, tele van görcsökkel és frusztrációval stb.

Ami Mosolykát illeti:

Azt a fajta aktivizmust, amit Mosolyka csinál, én nem tartom olyan eszköznek, ami alkalmas az akadályozott emberek egyenlőségének kivívására. Azt erősíti ugyanis az emberekben, hogy az akadályozott emberek csak akkor tarthatnak igényt a többségi társadalom elfogadására, ha mindig jókedvűek, vagyis úgy tesznek, mintha nem is lennének elnyomva, vagy ha igen, akkor nem mutatják ki, hogy emiatt rossz nekik.

Mosolyka tagadhatatlan érdeme, hogy megmutatja, milyen helyzetben vannak a testileg akadályozott emberek, milyen nehézségekkel kell napi szinten megküzdeniük. Abból a szempontból fontos, amit csinál, hogy napirenden tartja a témát, eljut emberekhez.

Azt viszont nem mutatja meg, hogy a testileg akadályozott emberek kiszolgáltatottsága, magára maradtsága, szociális izolációja és nehéz anyagi helyzete nem a testileg akadályozott emberek hibája, hanem a rendszer jellegéből fakad. Abból fakad, hogy a jelen rendszer a nem akadályozott emberek igényeire van szabva minden szempontból, és aki ebbe a keretbe nem fér bele, az a perifériára szorul. A problémának része vagyunk mindannyian – testileg nem akadályozott emberként magam is része vagyok, hiszen azáltal, hogy testileg nem vagyok akadályozott, eleve részesülök egy csomó olyan előnyben, amiért nem tettem az égvilágon semmit.

 

Ahhoz, hogy aspergeres aktivistaként megkedveljenek az emberek, és sok lájkot gyűjtsek össze a facebookon, két út vezet: a cuki auti és a szuperauti karaktere.

A cuki auti kedves, szeretnivaló lény, akivel a neurotipikusok úgy bánnak, mint egy nagyra nőtt gyerekkel, akit szeretni és gyámolítani lehet, a cuki képeit pedig meg lehet osztani a facebookon.

A szuperauti karaktere az, akit csodálni lehet. Aki túllépett az autizmusából fakadó korlátokon, akire fel lehet nézni, akire csodálni lehet. Akit nem lehet emberi mércével mérni, mert nem is ember ugyebár.

(Nőként egy harmadik karakter is elérhető lenne a számomra: a szextárgy-autié. Aki bár autista meg minden, de jól néz ki, képes aránylag NT-szerűen megjeleníteni saját magát, így ebből következően sokan szívesen megdugnák.)

 

Ezt én azért nem szeretném, mert ezek az önmegjelenítési módok azt az előítéletet erősítenék, hogy egy akadályozott ember csakis akkor elfogadható, hogyha valamit pluszban tesz azért, hogy elfogadható legyen. Ami mögött az az alapvető előítélet húzódik meg, hogy az akadályozott ember csak úgy önmagában nem fogadható el.

 

Én úgy gondolom, hogy az emberi bánásmód az akadályozott emberek alapjoga, nem pedig olyasmi, amit ki kell érdemelni. Az emberi jogok azokra az akadályozott emberekre is vonatkoznak, akik nem jókedvűek folyton, akik nem tudnak vagy nem akarnak megfelelni az uralkodó szépségideálnak (és akikről így előnyös fotókat lehet készíteni, amik jól mutatnak egy blogon vagy egy férfimagazin középső oldalán), akik nem mutatnak fel emberfeletti teljesítményt stb. Úgy gondolom, az emberhez méltó bánásmód minden embert megillet, kivétel nélkül, és nem korrekt dolog ezt bizonyos embercsoportok esetében különféle feltételekhez kötni.

 

Én elsősorban ember vagyok, azt szeretném, ha mindenekelőtt emberként tekintenének rám. Tartsák tiszteletben az én és a sorstársaim emberi jogait, cserébe én is tiszteletben tartom az övéiket.

Miért nem értik meg egymást az érintettek és az érintettek szülei?

Facebookon merült föl, hogy mi lehet az oka a felnőtt aspergeresek és az aspergeres gyerekek szülei közötti konfliktusoknak.

 A rövid válaszom: a nézőpontok különbsége.

 A hosszú válasz:

Amikor az aspergeres gyerek megkapja a diagnózist, azt a szakember az esetek túlnyomó részében úgy közli, mint egy rossz hírt. Az AS-t nem úgy láttatja, mint egy eltérő képességprofilt, aminek éppúgy megvannak az erősségei, mint a gyengeségei, hanem elsősorban a gyengeségeket domborítják ki, nem egyszer azzal a körítéssel, hogy a gyerekből sosem lesz a társadalom hasznos tagja, és egy életen át mások segítségére fog szorulni.

A szülők ezt a hírt általában úgy fogadják, mint egy sorscsapást. Valósággal porig sújtja őket a hír, hogy a gyerekük nem normális. Hiszen ők normális gyereket szerettek volna, aki olyan, mint a többiek, akire büszkék lehetnek, és aki később sikeres felnőtt lesz. (Ebben benne van az az implicit előítélet, hogyha a gyerekük nem neurotipikus, akkor minderre nem lesz lehetőségük.) Ehhez társulnak az AS-hez kapcsolódó félelmek, negatív előítéletek, amik jórészt abból származnak, hogy a szülőknek nincs elég információjuk erről az állapotról, és nem láttak még AS-es felnőttet.

Az aspergeres gyereket nevelő szülőnek az állapot elfogadásához egy gyászfolyamaton kell keresztülmennie. Ez is azt jelzi, hogy a legtöbben negatív állapotként tekintenek az AS-re, hiszen az ember a jó és a semleges híreket tipikusan nem szokta meggyászolni. A gyászfolyamat során a velük egy cipőben járó szülők társaságát keresik, akiktől érzelmi támogatást várnak. Ez, mint a krízishelyzetben lévő embereknél általában, gyakran egyfajta kollektív önsajnáltatásba csap át, ahol az emberek egymásra licitálnak abban, hogy kinek mennyire rossz éppen. (Tapasztalt nőjogi aktivista ismerőseim írták, hogy nem feltétlenül jó, ha azok az erőszaktúlélők, akik nem részesültek terápiában, megtalálják egymást, mert sokszor inkább csak mélyebbre húzzák egymást a mocsárba.)

Ehhez hozzájárul még az a mód, ahogyan a többségi társadalom, köztük a gyógypedagógusok és azok a szervezetek, amelyek elvileg az autisták jogait képviselik, az autistákról beszél. Egyrészt általában nem az aspergeresekhez szólnak, hanem az aspergesekről beszélnek, az ő részvételük nélkül. Gyakorlatilag a fejünk fölött beszélnek rólunk, anélkül, hogy megpróbálnának minket is bevonni a diskurzusba. Másrészt, ez a beszédmód jellemzően leereszkedő és kiskorúsító: úgy beszélnek hozzánk, felnőtt emberekhez, mintha gyerekek lennénk – gyerekek, akik cukik meg minden, de mindenki tudja, hogy nem lehet tőlük ugyanazt elvárni, mint a felnőttektől. És éppen ezért ugyanazok a jogaik sincsenek meg, mint a felnőtteknek, meg a véleményükre sem kíváncsi senki.

A szülők sok esetben átveszik ezt a fajta beszédmódot, és internalizálják a szakemberek, gyógypedagógusok, a szervezetek képviselői stb. véleményét: az autisták ilyenek, így szokás beszélni hozzájuk stb. És észre sem veszik, amikor csinálják.

És most nézzük az aspergeres felnőttek nézőpontját.

Azok az aspergeres felnőttek, akik ma Magyarországon érdekvédelmi tevékenységbe kezdenek, általában olyan emberek, akikben felnőttként tudatosul az, hogy az állapotuknak neve van, és felnőttként járnak utána a diagnózisnak. Kisebb részben gyerekkorban kaptak diagnózist, de a környezetük nem kiskorúsította őket, hanem támogatta őket abban, hogy a maximumot hozzák ki eltérő képességprofiljukból. Tehát ők nem abban nőttek föl, hogy ők alsóbbrendű emberek, akik valami szörnyű defekttel élnek.

Ezek az emberek nem sorscsapásként tekintenek az állapotukra, hanem életük ténye, mint a nemzetiségük vagy a testmagasságuk. Az állapotukat általában nem betegségként, defektként vagy katasztrófaként élik meg, ahogy sok esetben a környezetük sugallja, hanem egyfajta eltérő képességprofilként tekintenek rá, amihez az erősségek és a gyengeségek éppúgy hozzátartoznak. A többségnek az autizmusa egyben az identitása része is, és ezért sértőnek érzik már a gondolatát is annak, hogy bizonyos emberek rossz / kínos / szégyellnivaló dolognak tartják, ha a gyerekükről kiderül, hogy Asperger-szindrómás, vagy egyenesen meggyászolják azt. Ilyenkor úgy érzik, személyükben utasítják el őket.

Gyakran megtörténik velük az is, hogy a biztonságos tereikben olyan szülők keresik föl őket, akiknek nemrég diagnosztizálták a gyerekét. Ezek a szülők elsősorban érzelmi támogatást várnak az aspiktól, meg persze azt, hogy ők is segédkezzenek a „de rossz nekem, hogy aspergeres a gyerekem, sírjunk egymás vállán” játékban. Ez nem szokott összejönni, mert az aspik az ilyen ki nem mondott elvárásokat általában nem érzékelik, érzelmeket nehezen tudnak mutatni, sőt, sokszor meg is mondják, hogy sértőnek érzik azt, hogy valakik ennyire negatívan tekintenek arra az emberfajtára, amibe ők is tartoznak. Ezt a szülő általában elutasításként érzékeli, a kritikus hozzászólásokat pedig sértőnek, és feldúltan távozik.

Az is elég jellemző, hogy a szülők internalizálják azt a fajta szemléletet, ami a szakembereket, gyógypedagógusokat, autiszervezeteket stb. jellemzi, és ők maguk is ebben  a hangnemben kezdenek el beszélni az érintettekkel (The Special Voice). Az aspergeres felnőtt érintettek többsége ahhoz van szokva, hogy úgy bánnak vele, mint egy felnőtt emberhez, és ezt el is várja – ha pedig valaki úgy kezeli, mint egy gyereket, az felháborítja és dühíti. Ez a bánásmód egyébként magukat a szülőket is dühítené, ha velük beszélnének így – aki nem hiszi, próbálja ki nyugodtan a benzinkutassal vagy a főnökével. Persze velük ezt nem fogják megtenni, mert őket teljes értékű felnőttként érzékelik, nem úgy, mint a felnőtt aspergereseket. (Csak a legtöbben ennek a különbségnek nincsenek is a tudatában.)

 Az elfajuló konfliktusok a tapasztalataim szerint általában abból szoktak származni, hogy

  • Az érintettek a neurodiverzitás talaján állnak, a szülők többsége pedig az AS-t alapból negatív, csökkentértékű állapotnak tartják. Ezek a szemléletbeli különbségek és azok inkompatibilitása ki szokott derülni, és konfliktust szokott eredményezni.
  • A szülők ösztönösen másképp kezdenek bánni azokkal a felnőttekkel, akikről megtudják, hogy aspergeresek. Ezt a felnőttek észreveszik, és szóvá teszik, gyakran keresetlen szavakkal, mire a szülő megsértődik, mert nincs is tudatában, hogy mit csinál, és akkor se akarja fel- és elismerni, hogyha külön felhívják rá a figyelmét. Különben is, ő csak jót akart.
  • Az érintettek kritizálják valamelyik NT-k által alapított autista-érdekvédő szervezet működését. Válaszul azok a szülők, akik internalizálták azt az autistaképet, amit a szervezet közvetít, felháborodnak, hogy miért nem értékeljük eléggé a jó szándékukat
júl. 20. 2014

Speciális érdeklődési területek

„a 17. századi hitviták, az árkádia-pör és a népi-urbánus vita jelentőségükben kocsmai verekedések voltak a régi indóház magazin levelezőrovatához képest, amiben olyan kérdésekről folyt igen intenzív és néhol személyeskedésbe hajló diskurzus, mint hogy teszem azt, épüljön-e a realisztikusnak szánt terepasztalokon kupleráj a vasútállomás szomszédságába”

(hivatalosnyilatkozatok.tumblr.com)

 

Az Asperger-szindrómáról szóló szakirodalomban sokat olvashatunk arról, milyen speciális érdeklődési területei lehetnek egy aspergeres kisgyereknek, és hogyan is nyilvánul meg az irántuk való szenvedélyes érdeklődés a gyakorlatban. De mi a helyzet a felnőttekkel?

1) Rengeteg időt fordít rá

A felnőtt aspi, amikor csak teheti, a speciális érdeklődési területeivel foglalkozik. A foglalkozás elsősorban információgyűjtést jelent, de nemcsak azt. Jelentheti a témában való blogolást, a témával összefüggő ábrándozást, esetleg történetek kitalálását, netán az adott témához kapcsolódó közösségek látogatását.

Az introvertált aspik általában egyedül perszeverálják speciális érdeklődési területüket, és elsősorban az információ összegyűjtése és rendezgetése dominál náluk, az extrovertált aspik viszont szeretik másokkal megosztani érdeklődésük tárgyát, és olyan emberek társaságát keresik, akikkel társaloghatnak kedvenc témájukról, vagy együtt művelhetik az adott témával kapcsolatos tevékenységeket. Az extrovertált aspikra jellemző az is, hogy „aktivista” típusú SI-ket választanak, például egy politikai mozgalomhoz csatlakoznak.

Egy biztos: a felnőtt aspik rengeteg időt töltenek SI-jük tanulmányozásával, ami gyakran az egész szabadidejüket kitölti. Ha extrovertált típusúak, akkor általában a baráti körük is az SI-hez kapcsolódó emberek közül kerül ki. Az SI-vel való foglalatoskodás azonban korántsem öncélú: a feltöltődés egyik legjobb, legproduktívabb módjáról van szó, a

2) Pénzt költ rá

Ha a férjemnek új SI-je lesz, azt abból lehet észrevenni, hogy felmegy az amazon.com-ra, és megvásárol 5-6 könyvet a témában. Aztán a következő hónapban megint ugyanennyit, és így tovább. Amikor a sakk érdekelte, akkor nemcsak könyveket vásárolt, de szoftvereket és sakktáblákat is, így legalább 8-9 sakktábla van a lakásunk különböző pontjain. Időről időre beleszerelmesedik egy idegen nyelvbe, ilyenkor nyelvkönyvekkel, nyelvoktató CD-kkel telik meg a lakás, és persze a tabletre is letöltődik egy-egy ingyenes nyelvoktató program. Nekem a spórolás is az SI-jeim egyike, ezért alaposan megnézem, hogy mire adok ki pénzt, de én is hajlandó vagyok akár mélyebben is a zsebembe nyúlni, ha olyasmire bukkanok, ami az érdeklődési területembe vág.

3) Ismeretet terjeszt

A legutóbbi nagy social eventen az egyik legfontosabb téma a zsidó vallás különféle rutinjai és rituáléi voltak. Két vallásos zsidó is van a társaságban, akik virtigli pilpult folytattak a legszebb talmudista hagyományok szellemében, és az álláspontjukat természetesen pontos szöveghelyekkel is megtámogatták. A disputa órákon keresztül folyt, a többi jelenlévő legnagyobb örömére. De hasonló diskurzus szokott kialakulni bármilyen más témáról is, hogyha kellő számú érdeklődő gyűlik össze, lett légyen a speciális érdeklődés tárgya a tömegközlekedés, a mozdonyok, a transzhumanizmus, a románok, a funkcionális programozás, a hurrikánok vagy a nőjogi aktivizmus. (Ezek mind létező SI-k, amik ténylegesen előfordulnak a közösségünkben.) A találkozók általában úgy szoktak zajlani, hogy ezen témák egyikéről beszélgetünk, ami remek dolog, mert ilyenkor egy csomó érdekes dolgot lehet tanulni. Persze ez csak akkor izgalmas, ha a téma iránt érdeklődők a) megtanultuk úgy beszélni érdeklődésük tárgyáról, hogy az azok számára is befogadható legyen, akik még nem mélyedtek el a témában olyan szinten, mint ők, és b) képesek észrevenni, ha a társaság többi tagja már elunta a témájukat.

Az információk megosztásának igénye persze magával hozza azt a problémát, hogy sok aspi olyankor is hajlamos „megosztani”, ha a környezetében per pillanat semmi fogadókészség nincs a Wordpress keretrendszer biztonsági réseinek hosszas és aprólékos taglalására. Az is problémákat szülhet, ha az aspi olyan NT-vel akad össze, aki bátorítja arra, hogy beszéljen az SI-jéről: gyakori jelenség ilyenkor, hogy az aspi az érdeklődő kérdéseken felbátorodva kiráz egy másfél órás kiselőadást a kabátujjából, és mire feleszmél, az NT-k fele már alszik, a másik felük pedig laposakat pislogva próbál ébren maradni a söre felett. A darázsfészekbe viszont úgy a legkönnyebb belenyúlni, ha az aspi egy olyan témára kattan rá, ami valamilyen okból „érzékeny”. A feminizmus pontosan ebbe a kategóriába esik: azok az emberek, akik nem látják át a patriarchátus működését, hajlamosak zsigerből – és meglehetősen érzékenyen – reagálni egy-egy bátrabb feminista felvetésre.

4) Új lehetőségek

A szakirodalomban gyakran úgy írnak az autisztikus emberek érdeklődésmintázatáról, mint egy kóros és egészségtelen jelenségről, amelynek során az érintett személy rengeteg időt és pénzt pazarol el, és mindent összevetve csak gondot okoz – saját magának és a környezetének egyaránt. Úgy látom, hogy sok szülő is hasonlóképp tekint aspergeres gyereke „mániáira”.

Én ezt érintettként épp ellenkezőleg látom.

Amellett, hogy a speciális érdeklődési területekkel való foglalatoskodás a kikapcsolódás és lazítás leghatékonyabb formája, ami egyszersmind nagyon örömteli és lelkesítő is (főleg akkor, ha az ember másokkal is megoszthatja érdeklődése tárgyát), az autisztikus emberek villámgyorsan és nagyon hatékonyan képesek tanulni így.

Nekem egyébként is jó a memóriám, de ha a téma SI-be vág, úgy szívja föl az agyam az infókat, mint a szivacs, és villámgyorsan elő is tudom hívni őket. Rengeteg hasznos információra tettem szert ily módon, és ezeket az információkat a legkülönbözőbb területeken tudtam hasznosítani (például a munkámban is, aminek pedig az aktuális SI-jeimhez alapból nem sok köze van).

Mivel én extrovertált aspi vagyok, az SI-jeimnek köszönhetően rengeteg új ismeretséget is kötöttem ill. kötök. Azokban a közegekben, amik az SI-m köré épültek, rokonszenvvel fogadták a téma iránt érdeklődő, lelkes fiatalokat, akik ráadásul elmélyült ismeretekkel is rendelkeznek. Egyből kíváncsiak lesznek, hogy kicsoda az új arc, mit akar, és azok, akik rokonszenvesnek találják, valamilyen együttműködést is kezdeményeznek -- s ebből egész karrierek bontakozhatnak ki. A közös érdeklődés nemcsak a barátkozást könnyítette meg, hanem az ismerkedést is, a közös platform az aspoid szociális készségekből fakadó (máskülönben elég komoly) hátrányokat is segített áthidalni.

júl. 18. 2014

Elkészült a Neurodiverzitás szócikk a magyar Wikipedián

Az asperger.hu érdekvédelmi csapata ismét nagyot dobott: lefordítottuk és wikisítettük az angol nyelvű Wikipedia Neurodiversity szócikkét. Így már a magyar internet is megtudhatja, mi fán terem a neurodiverzitás.

A fordítás Tara munkája, a lektorálást IG, AC, Wisp, Locke és semota végezte, a cikk wikisítése pedig Tara érdeme.

Terjesszétek ismerőseitek között.

júl. 14. 2014

Mi az autizmus-spektrum?

Sokan azt hiszik, az autizmus-spektrum valahogy így néz ki:

spektrum1.png

Valójában azonban inkább erre hasonlít:

spektrum2.jpg

Minden autista-ember más-más "színű", hiszen egytől egyig különbözőek vagyunk. A különböző színek az egyes autista emberek eltérő képességprofiljait jelképezik. 

Az egyes "színek" egytől egyig "alapszínekből" állnak össze, amelyek mindenkinél más-más arányban keverednek:

colour_picker.jpg

Az egyes "alapszínek" azokat a képességeinket jelképezik, amiből az egyéni képességprofilunk összeáll. Ide tartoznak a társas készségek, a speciális érdeklődési területek, az intellektuális profil (például a nyelvhasználat jellege és típusa), az érzelemkezelés sajátosságai, az eltérő tanulási profilok (diszlexia, diszkalkulia...), az érzékszervek érzékenységének mértéke, a depresszióra, szorongásra való hajlam stb.

tl; dr: Az autizmus nem sorscsapás, hanem erősségek és gyengeségek összessége. Ezek mindenkinél más-más arányban keverednek. Ezért autista más és más -- és ha találkoztál már az egyikükkel, akkor csak az egyikükkel találkoztál.

Ötlet & képek: http://graphicexplanations.info/2013/09/13/understanding-the-spectrum-in-autistic-spectrum/

Azok a fránya érzelmek

A szociális helyzetek általában komplexek, és ha jól akarom csinálni (márpedig jól akarom), akkor keményen megdolgoztatják az agyamat. Nemcsak azt kell figyelnem, amit a másik ember mond, hanem figyelem a szemét, arcát, testbeszédét is. Próbálom kitalálni, hogy mi jár a fejében, mit érezhet. Plusz mindezek mellett figyelemmel kell lennem a kontextusra is – a helyre, ahol épp vagyunk, a többi emberre, akivel a beszélgetőpartnerem interakcióba lép stb.

Egy átlagos társas helyzetben rendszerint annyi információt kell feldolgoznom – nem ösztönösen, mint ahogy a neurotipikusok teszik, hanem tudatos odafigyeléssel, kőkemény intellektuális erőfeszítéssel –, hogy azt a helyszínen általában nem is szoktam győzni. Sokszor – afféle lépcsőházi bölcsként – csak utólag, órákkal, vagy akár napokkal az esemény után áll össze a fejemben, hogy mi is történt az adott eseményen valójában. Ezért ha döntést kell hozni, vagy „lépnem” kell valamilyen ügyben, azt nem is valós időben, hanem néhány nap ráhagyással szoktam megtenni. Így van idő minden tényezőt mérlegelni, és kisakkozni azt a megoldást, ami számomra optimális.

 

Az érzelmek – legyen szó mások vagy a saját érzelmeimről – tovább bonyolítják a helyzetet.

 

Egyrészt, az Asperger-szindróma egyik legfontosabb velejárója az alexitímia. Ez azt jelenti, hogy képtelen vagyok felismerni a saját érzelmeimet. Gyakran csak azt érzem, hogy valami nem oké, és külön gondolkodnom kell rajta, hogy a „nem oké” az ebben a kontextusban pontosan mit jelent. Dühös vagyok? Frusztrált vagyok? Elszomorított valami?

Az azonosítás sem egyszerű, sokszor ugyanis az érzelmeimet nem tudom helyesen azonosítani. A saját érzelmeim, pláne, ha erősek, ugyanis szorongást, sőt, sok esetben félelmet váltanak ki belőlem, még akkor is, hogyha egyébként pozitív érzelmekről van szó. Az ilyen típusú sokkok elkerülésére az agyam időről időre „letompítja” magát, s lényegében disszociálok a saját érzelmeimtől. Ha például szerelmes vagyok valakibe, olyankor simán megtörténik velem, hogy miután napokig a felhők fölött lebegtem, egy reggel úgy kelek föl, hogy tulajdonképpen nem is érzek semmit – ami régen igencsak megzavart, amíg nem tudatosítottam magamban, hogy én bizony így működöm.

Másrészt, a közelmúltban jöttem rá arra is, hogy más emberek érzelmei gyakran félelmet váltanak ki belőlem. A síró emberektől már gyerekkoromtól fogva kellemetlen érzésem volt. Ha megláttam, hogy egy másik gyerek sír, befogtam a fülem, hogy ne kelljen hallanom, és becsuktam a szemem, hogy ne lássam a fájdalomtól eltorzult arcát. De gyakran történt velem olyasmi is, hogy készületlenül ért, ha a másik emberen észrevettem, hogy vonzódik hozzám. (És itt nem a „majd felfal a tekintetével” kategóriájú dolgokról beszélek, hanem kifejezetten érzelmi vonzódásról. És nem durva, tolakodó nyomulásról, hanem olyan jelzésekről, amit más abszolút nem találna intruzívnak.) S ha ennek alapján okosan levontátok a következtetést, hogy ez az ismerkedést nyilván nem könnyíti meg a számomra, a válaszom csak ennyi: boker tov, Elijáhu. De akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha az ismerkedési fázis lecsengett, mert a házasságban is elő-előfordulnak érzelmek, illetve azok kinyilvánítása.

 

Ami azonban az igazi gondot okozza, az a megkésett érzelemfeldolgozás (delayed emotion processing). Mivel a társas helyzetekben mással vagyok elfoglalva, ezért gyakran nem tudok energiát fordítani arra, hogy a saját érzéseimet figyeljem, és értelmezzem. Vagy az agyam teljességgel kiblokkol mindenféle érzelmet, mert ha az adott pillanatban még érzelmeket is át kellene élnem, az végképp totálisan megborítana, és alkalmatlanná tenne arra, hogy funkcionáljak.

Az adott helyzetben tehát gyakran fel sem ismerem, hogy a történtek milyen érzéseket váltanak ki belőlem, s így esélyem sincs valós időben reagálni. Többnyire órák, vagy akár napok kérdése, mire összeáll a fejemben az, hogy mi történt velem, és hogyan is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. S ha úgy döntök, hogy reagálok, a reakcióm meglehetősen erőteljes és intenzív lesz.

S mivel nem akkor reagálok, amikor a nekem fájdalmat okozó dolog történt, és a reakcióm meglehetősen intenzív (az érzelmeim erősek, azok kifejezése nemkülönben, ami gyakran összezavarja az embereket), ezért a reakcióim gyakran meglepik az embereket. Ilyenkor szoktam megkapni, hogy érzelemvezérelt vagyok, és túl fekete-fehéren látom a dolgokat. Pedig nem vagyok érzelemvezéreltebb, mint bárki más, csak az érzelmeim másképp fejeződnek ki.

 

Az érzelemfeldolgozás nehézségei egyébként sem könnyítik meg az életet, igazi zűröket azonban csak akkor okoznak, ha a folyamat minden egyes résztvevője aspi. Az NT-knél van egy bizonyos fokú rugalmasság, és az a funkció is működik, amit Tony Attwood „repairing emotions”-nek nevez. Vagyis, a legtöbb NT képesk arra, hogy különféle eljárásokkal csillapítsa a kedélyeket, ily módon elkerülve-megelőzve azt, hogy a konfliktusok a végletekig kiéleződjenek, s ily módon a kapcsolat megromlása irányába hassanak.

Ha azonban mindegyik oldalon aspi áll, akkor olyan emberek állnak szemben egymással, akik egyrészt nem azonnal reagálnak a sérelmekre, s a reakciójuk nemcsak megkésett, hanem gyakran kontrollálatlanul robban ki belőlük. A feléjük irányuló indulatosabb/keményebb hangú megnyilvánulásokra ugyanakkor hiperérzékenyen reagálnak, ami egyrészt újabb feszültségeket generál, másrészt pedig nagyon megnehezíti azt, hogy túllépjünk bármilyen problémán, mert a sértett a sérelmeit jó eséllyel „eltárolja”, s később újra és újra felhánytorgatja azokat.

A konfliktusok eszkalálódásához az a jellegzetesen aspoid tulajdonság is hozzájárul, amivel én rendelkezem. Én, ha tisztában vagyok vele, hogy igazam van, nem tudok diplomatikusan hallgatni, hanem muszáj beleszállnom a vitába. Következetesen tudok érvelni, éles logikával, amivel hamar a sarokba szorítom a vitapartneremet. És furcsa módon az emberek akkor neheztelnek meg igazán, ha a saját pályájukon verem meg őket, vagyis ha nem hangerővel vagy a fizikai fölényemmel (ha-ha) győzedelmeskedem, hanem észérvekkel szorítom őket a sarokba. Ha valakivel vitába szállok ily módon, azt furcsa módon nagyon sokan veszik személyes támadásnak, annak ellenére is, hogy tudatosan kerülöm a személyeskedésnek és a fölényeskedésnek még a látszatát is, és azt is igyekszem egyértelművé tenni, hogy az álláspontot támadom, és nem azt, aki megfogalmazza.

 

Ami segít, az a tudatosság, a folyamatos önmonitorozás. Az, ha az ember figyel az érzelmeire, és igyekszik alaposan feltérképezni, hogy mi az, ami aktuálisan benne van, és mi az, ami okozhatta. És ha énüzeneteket küldve tudja feltárni azt, ami benne van, még azelőtt, hogy túl magasra habzanának az indulatok, és agresszívvá válna.

júl. 10. 2014

Szórólap az Asperger-szindrómáról

Ezúttal egy szórólapot osztok meg veletek, amit a fórum köréhez tartozó emberek csoportmunkában készítettek*, azzal a céllal, hogy pontos és tömör információkat nyújtsunk az Asperger-szindrómáról -- elsősorban a nem érintett nagyközönség számára. 

Előnye, hogy röviden megtalálható rajta minden, így könnyen, gyorsan át lehet adni a kívánt infókat általa azoknak az embereknek, akiknek szüksége lehet rá, legyenek azok tanárok, barátok, ismerősök, vagy akár a nagyszülők.

A szórólapra a Creative Commons licenc vonatkozik (Nevezd meg a forrást! Ne add el! Így add tovább!). Használjátok egészséggel, teljesen ingyenes, csak ha valahol megosztjátok, akkor változatlan formában tegyétek, és jelöljétek meg a forrást.

*Nem titok, hogy nekem is benne van a kezem, de Huttyogány, Tara, MegaBrutal, ahha, AC, sophia és IG spektrumtársam legalább annyit dolgozott vele.

júl. 04. 2014

Budapest Pride 2014

Hét éve hagyomány, hogy a Pride közeledtével végigvesszük az Asperger-szindróma és az LMBTQ lét közötti párhuzamokat és kapcsolódási pontokat – ezzel is erősítve az erre fogékonyakban azt a hitet, hogy azért van tele a blog LMBTQ- és Pride-referenciákkal, mert a semota nyilván leszbikus, és ha még nem bújt elő, akkor a közeljövőben megteszi. (Nem is töröm magam különösebben, hogy mindeme hiteket eloszlassam, mert nem gondolom, hogy az LMBTQ lét egy jottányival is alacsonyabb rendű vagy kevésbé kívánatos lenne, mint a heteroszexuális lét. Aki sértőnek gondolja, hogyha valaki leszbikusnak nevezi, annak elsősorban a saját rejtett előítéleteit kell feltérképeznie.)

Évről évre elő is kerülnek az ilyenkor szokásos gumicsontok – címszavakban: buzipropaganda, provokálnak, csináljákanégyfalközött, azellenkezőjérikelvele.

 

Ez alkalommal viszont egy másik közelítést ajánlok. Ez a blogposzt voltaképpen egy bővítmény a jelenlegi elmeteóriádhoz, ami megkönnyíti a számodra, hogy beleképzeld magad az LMBTQ emberek helyzetébe.

Tehát, kedves olvasóm, képzeld el a következőt. Te mindezidáig heterónak gondoltad magad – s okkal, mert kizárólag az ellenkező nemű embereket nézted meg az utcán, velük flörtöltél, velük jártál, beléjük voltál szerelmes. Egy napon azonban találkozol egy azonos neművel, és becsap a villám. Instant szimpátia első pillantásra, és az is teljesen világos, hogy érzéseid nem pusztán barátiak. Tegyük fel azt is, hogy történetesen egyedülálló vagy, és nincs egyetlen ellenkező nemű se a láthatáron, akivel alakulhatna valami – tehát semmi akadálya annak, hogy akcióba lépj.

Az első felmerülő kérdés az, hogy felvállalod-e az érzéseidet saját magad előtt. Ha erősen heteronormatív és homofób környezetben nőttél föl, akkor első körben hárítasz. Bagatellizálod, mással magyarázod, bekommentelsz a Facebook-profiljára egy olyat – már ha nő vagy –, hogy „hú, ha pasi lennék…” (Persze egyértelművé téve, hogy no homo.) Ha azonban elég erősek az érzelmeid, ez nem opció. A homofób környezetben felnőtteknél ilyenkor jön a szégyen, az öngyűlölet, az érzések érvényességének megkérdőjelezése – s ez a folyamat akár évekig, sőt, évtizedekig is eltarthat, mire az illető eljut oda, hogy legalább önmaga előtt felvállalja a preferenciáit. (Ha nem erősen heteronormatív környezetben élnénk, és nem jönne minden csatornán a homofób gyűlölködés, akkor ezt nem lenne olyan nehéz elfogadni.)

A másik felmerülő kérdés az, hogy lépsz-e valamit az azonos nemű illető irányába. Ha ellenkező neműnél kezdeményezel, akkor a legrosszabb lehetséges kimenetel az, hogy az illető durván visszautasít, és emiatt nyilvánosan megszégyenít. Ha azonos neműnél próbálkozol be, nemcsak a visszautasítást kockáztatod, hanem a homofób agressziót is. A jobbik eset az, hogy az illető felháborodottan kikéri magának, hogy „én nem vagyok oooolyan”, a rosszabb esetek pedig… az, hogy a fizikai agresszió legszélsőségesebb formáira számíthatsz.

De tegyük fel, hogy a szimpátiád kölcsönös – a másik jelzi neked, hogy igen, ő is. Ez esetben jön a harmadik kérdés: hol és hogyan tedd meg az első lépéseket. Heteró ismerkedésnél a képlet viszonylag egyszerű: beültök egy kávézóba, rendeltek egy gyümölcsteát, vagy kimentek sétálni a Margitszigetre, és amikor úgy érzed, hogy eljött az alkalmas pillanat, megfogod a kezét. (Az Asperger-szindróma persze az „alkalmas pillanat” meghatározását nem könnyíti meg, na de cicák.) Ha azonos neművel kívánsz közelebbi kapcsolatba kerülni, ez nem opció, mert nem tudhatod, hogy a Margitszigeten sétáló többi ember között nem lesz-e olyan, aki tűrhetetlen provokációnak fogja fel, ha két srác történetesen kézen fogva sétál, vagy érzelmes pillantásokat vált egymással, és beszól valamit, vagy akár tettleg is nektek támad.

Ha megfogtad a kezét, és a másiknak nem volt ellenére, sőt, az első csók is megtörtént, felmerül a következő probléma: hol és hogyan tudtok találkozni. Az ellenkező nemű párok mehetnek moziba, koncertre, művészeti galériába stb., úgy, hogy közben fogják egymás kezét, csókolóznak, kifejezik érzelmeiket egymás iránt. (Te is biztosan csináltad már – csak bele se gondoltál, mert annyira természetes és magától értetődő volt az egész.) Az azonos neműek is mehetnek – mínusz az érzelemkifejezés. Tehát úgy mentek egymás mellett, mint két barát. Ha azt szeretnétek, hogy a találkozón valamilyen érzelemkifejezés is jelen lehessen, akkor bújkálni kell. Ha valamelyikőtöknek van saját lakása, akkor ott – ha nincs, akkor hazudozva, konspirálva.

Ha mindezen nehezítő tényezők ellenére a kapcsolat elindul, akkor ott a következő probléma: hogyan vállalod föl a párodat a környezeted előtt?

Ha szerencsétek van, akkor mindkettőtök liberális családban nőtt fel, akik akkor is elfogadóak a gyermekeik iránt, ha azok történetesen egy azonos nemű illetőben találták meg a párjukat – de a mai Magyarországon korántsem ez az alapértelmezett forgatókönyv. A legtöbb magyar ember homofób, méghozzá nyíltan az. Akinek „semmi baja a melegekkel”, az is általában csak „távolról szereti” őket – ha az ő gyerekéről derül ki, hogy az LMBTQ közösség tagja, az már egész másképp érinti. És igen, magukat liberálisnak valló emberek esetében is előfordul, hogy a saját gyereküket eltaszítják magukról, ha az felvállalja előttük szexuális orientációját.  A barátokkal már viszonylag egyszerűbb a helyzet, hiszen azokat – a szülőkkel ellentétben – az ember saját maga választja meg. De a puding próbája ez esetben is az evés: addig nem tudhatod, hogy a magukat nyitottnak és elfogadónak valló barátaid mennyire azok valójában, amíg nem bújtál nekik elő, és nem mutattad be a párodat.

Ha a szüleid és a barátaid kiállták a próbát, ott van a munkahely, és a további társas események. A heteró emberek számára természetes az, hogy a párjuk elkíséri őket a szalagavatóra, a diplomaosztóra, a doktori védésre, esküvőkre és temetésekre. De mi a helyzet akkor, ha a párod azonos nemű? Felvállalhatod-e őt mint a párodat, vagy úgy kísér el, mint a legjobb barátod/barátnőd? És mi a helyzet a munkahelyeden? Ha heteró vagy, simán elmondhatod, hogy a pároddal töltötted a hétvégét – de mi a helyzet, ha a párod azonos nemű?

Amennyire én látom, kevés az az LMBTQ pár, aki mindig, mindenki előtt felvállalhatja a kapcsolatát. A legtöbben – legalábbis időről időre – rákényszerülnek arra, hogy hazudjanak, titkolózzanak, vagy legalábbis kozmetikázzák a valóságot. És ez nem az ő hibájuk, hanem a homofób és heteronormatív légkör folyománya, ami ma Magyarországon körülveszi őket – és ami generál egy csomó olyan problémát, amivel egyébként nem létezne. Egy heteró párkapcsolatban sem könnyű megőrizni a harmóniát, de egy LMBTQ párnál erre rárakódik egy csomó mikro- és makrofeszültség, ami szép lassan felőrli az embert, és a kapcsolatot magát is erodálja. Persze ettől még azonos neműeknek is lehet hosszú távú harmonikus párkapcsolata, csak ezt a már felsorolt okok miatt sokkal nehezebb elérni.*

A Budapest Pride épp az LMBTQ emberek jogfosztottságára hívja fel a figyelmet, és az elsődleges törekvése az, hogy a fentiekben részletezett egyensúlytalanság megszűnjön. A Budapest Pride célja az, hogy a leszbikus, meleg, biszexuális és queer orientációt a heteroszexuális orientációval egyenértékű irányultságként ismertesse el, és elérje, hogy az ilyen párkapcsolatok a heteró párkapcsolatokkal egyenlő elfogadhatósággal és társadalmi presztízzsel rendelkezzenek. A Budapest Pride ezért a láthatóság erejével küzd – hiszen ha egy társadalmi csoport tagjai megjelennek, lehet látni, hogy kicsodák és mifélék, akkor már nehezebben lehet őket bántó sztereotípiák tömegére redukálni.

És mindaddig vonulni kell, minden egyes évben, amíg a fent részletezett problémák fennállnak. 

 

A neurodiverzitás-mozgalom és a Budapest Pride céljai -- ismét hangsúlyoznám -- sok szempontból megegyeznek. Mi, autista és Asperger-szindrómás felnőttek is azt szeretnénk, hogyha a többségi társadalom a mi idegrendszeri drótozottságunkat nem kóros állapotként bélyegezné meg, hanem a sajátjáéval egyenértékűként fogadná el, és nem kényszerítene rá bennünket arra, hogy a sajátunkétól idegen normákat és konvenciókat sajátítsunk el, és nem dolgoztatna bennünket fölöslegesen azért, hogy elleplezzük a neurotipikus sztenderdtől való eltérésünket.

A láthatóság növelését a neurodiverzitás-mozgalom is alapvető fontosságúnak tartja. Ha a felnőttként diagnosztizált Asperger-szindrómások kilépnek a nyilvánosság elé – ha máshol nem, legalább az interneten –, akkor máris könnyebb eloszlatni az olyan tévhiteket, amiket nem egyszer épp azok a szakemberek ültetnek el a fejekben, akik a diagnózist kiosztják. Az olyan tévhiteket, hogy egy Asperger-szindrómás gyermek sohasem élhet teljes életet, nem lesznek barátai, partnere, gyerekei, nem végzi el az egyetemet, nem tud majd a saját lábára állni anyagilag – és nagy valószínűséggel egy életen át mások gondoskodására fog szorulni. Közösségünk tagjainak példája bizonyítja, hogy ez egyszerűen nem igaz. Ha az embereknek pontos képe lenne arról, hogy hogy néz ki és mire képes egy Asperger-szindrómás felnőtt, akkor a szülőknek nem kellene meggyászolniuk gyermekük diagnózisát, és könnyebben túlléphetnének azokon az előítéleteken, amik megakadályozzák azt, hogy kibontakoztassák gyermekük képességeinek teljességét.

 

A Budapest Pride aktivistái emellett egy nyitottabb Magyarországért küzdenek. Mi, Asperger-szindrómás felnőttek is egy olyan országban szeretnénk élni, ahol a sokszínűség nemcsak az EU-s pénzek lehívására szolgáló pályázatok visszatérő varázsszava, hanem komolyan gondolt érték – és ahol a másság nem hátrányt, hanem a sokféleség egy érvényes megnyilvánulását jelenti. Olyan Magyarországon szeretnénk élni, ahol a kisebbségekhez tartozás nem stigma – legyen az etnikai, vallási, szexuális  vagy neurális kisebbség.

 És végül – mi, Asperger-szindrómások olyan Magyarországon szeretnénk élni, ahol mindenki vállalhatja önmagát, és ahol az olyan különbözőségek miatt, amik önmagukban senkire nézve sem ártalmasak, nem bélyegeznek meg, és nem üldöznek senkit. Függetlenül attól, hogy ezek a különbségek a társas készségeket, az érdeklődésmintázatot vagy a szexuális orientációt érintik-e.

Jelenleg ez a jövőkép igencsak távolinak tűnik, de hiszem és remélem, hogy összefogva, közös erővel megvalósíthatjuk.

 

*Van persze egy csomó olyan dolog, amire ebben a blogposztban nem térhettem ki – és nem is tudhatok róla, hiszen még sosem volt párkapcsolatom azonos neművel. Nem is akarnék olyan fényben feltűnni, mint aki jobban tudja, milyen azonos neművel párkapcsolatban lenni, mint azok az emberek, akik számára ez a napi valóság – az ő tapasztalataikat pedig pláne nem szeretném eltörölni. Éppen ezért arra biztatnám LMBTQ (aspi vagy NT) olvasóimat, hogy egészítsék ki a posztomat a saját tapasztalataikkal. Mutassátok meg a saját nézőpontotokat, és javítsatok ki, ha valami hülyeséget írtam volna.

jún. 30. 2014

Néhány további megjegyzés az Elliot Rodger-ügy margójára

Megjegyzéseim aktualitását az adja, hogy az Elliot Rodger-ügyről szóló posztom alatt a minap megjelent egy nőgyűlölő kommentelő. A kommentfolyamban szépen kirajzolódik, miként, milyen stációkon keresztül válik egy bántalmazott Asperger-szindrómás gyerekből dühös, gyűlölködő felnőtt, aki egy teljes társadalmi csoportban – jelen esetben a nőkben – találja meg a felelőst valamennyi problémájáért. Megkapják a magukét a feministák is persze, akik, miként megtudhattuk, többek között a Szex és New York című sorozaton keresztül fejtik ki családromboló tevékenységüket.

 Ennek kapcsán jutott eszembe az, hogy a stresszel való megküzdésnek vannak adaptív és kevésbé adaptív módjai. Az például egy kevéssé adaptív, ugyanakkor széles körben támogatott megküzdési mechanizmus, hogyha az embert olyasvalaki bántalmazza nap mint nap, akivel nem tud vagy nem célszerű szembeszállni, akkor inkább olyasvalakibe rúg bele, aki nem tud visszaütni. Ez társadalmi szinten úgy jelenik meg, hogy vannak bizonyos elfogadható célpontok, akikre az ember gyakorlatilag büntetlenül ráirányíthatja a gyűlöletét: ilyenek például a zsidók, a romák, az LMBTQ emberek vagy a nők. A frusztrált, sokat bántott embereknek azt a hányadát, amelyik kevésbé tájékozott és önreflexív, ugyanakkor hajlamos az agresszióját kifelé irányítani, nagy eséllyel szippantja be valamilyen gyűlöletalapú csoportosulás, mint a különféle rendű és rangú szélsőjobboldali szervezetek vagy a férfijogi mozgalom, ami a nőgyűlölet mint eszme köré szerveződik. Vagy az is lehet, hogy nem sorakozik föl semmilyen eszme mögé, hanem „csak” a saját partnerét és/vagy gyerekeit bántalmazza. A lényeg ugyanez: találni egy bűnbakot, amin a frusztrációk, a düh és a gyűlölet többé-kevésbé büntetlenül leverhetők.

Az Asperger-szindrómásoknak, legyenek diagnosztizáltak vagy diagnosztizálatlanok, különösen sok bántalmazást kell lenyelniük gyerekkoruktól fogva. És köztünk is akadnak olyan emberek, akik a felgyülemlett frusztrációjukkal nem tudnak (vagy inkább: nem akarnak) adaptív módon megküzdeni, és azt egy másik marginalizált csoport felé irányítják.

 

A másik oka annak, hogy az Asperger-szindrómás bántalmazók láthatóbbak, mint a nem Asperger-szindrómások, alighanem az, hogy ahhoz, hogy az ember a bántalmazó viselkedést büntetlenül megússza, a hatalom mellett megfelelő mérlegelési képesség is szükségeltetik. A mérlegelési képesség pedig nem kis részben a szociális kompetenciák függvénye. A bántalmazónak fel kell tudni mérnie, hogy mik azok a bántalmazási módszerek, amik titokban maradnak ill. kimagyarázhatók, másrészt pedig be kell tudnia lőni, hogy kik azok az emberek, akikkel büntetlenül ujjat húzhat. Ha az ember kevésbé képes látni mások perspektíváját, és kevésbé képes a saját és mások cselekedeteit kontextusban értelmezni, illetve az emberismerete is kevésbé működik, akkor kisebb eséllyel tudja megúszni az elszámoltatást a tetteiért. Elsősorban azért, mert már a bántalmazás általa választott módja is olyasmi lesz, ami láthatóbb.

 

A gyűlölködő/bántalmazó viselkedésről azonban – ismét hangsúlyoznám, immár sokadszorra – nem az Asperger-szindróma tehet, hanem az a fajta közgondolkodás, ami mintegy megágyaz annak, hogy 1) az ember a sérelmeit a nála gyengébbeken verje le 2) elfogadható célpontokat jelöl ki ebből a célból, akiknek a bántalmazása nemcsak tűrt, de sok esetben támogatott is. Ugyanennek a programozásnak enged sok-sok nem Asperger-szindrómás ember is, csak ők a fenti okok miatt kevésbé látható elkövetési módokat választanak és/vagy a jobb szociális képességeik miatt könnyebben megússzák, mint az Asperger-szindrómás elkövetők. Ráadásul a sajtónak is egyszerűbb az Asperger-szindrómára kenni a dolgokat, mint szembesíteni a közvéleményt azzal, hogy a nőgyűlölet általános probléma, ami az egész társadalmat áthatja.

Hangsúlyoznám továbbá azt is, amit a NANE képzésein mindig elmondanak: hogy az agresszív viselkedés mindig döntés. Mint ahogy az is, hogy az ember az agresszióját ki ellen irányítja, és az is, hogy vállal-e közösséget gyűlöletalapú eszmékkel. Az Asperger-szindrómások soraiban számos olyan ember is akad, aki nap mint nap úgy dönt, hogy betartja a törvényeket, az ordas eszméktől elhatárolódik, és nem bántja a nála is gyengébbet és kiszolgáltatottat pusztán azért, mert megteheti.

jún. 28. 2014

Mitől függ?

Az egyik leggyakoribb kérdés az, amit a nekem író szülőktől kapok, hogy milyen perspektívák állnak egy Asperger-szindrómával diagnosztizált kisgyerek előtt, és mitől függ az, hogy az illető kihozza-e magából a maximumot.

 

Egyre inkább igazat adok a szakirodalomnak abban, hogy a legfontosabb tényező az intelligenciahányados. Bár a magas IQ legalább annyira átok is, mint áldás – hiszen nemcsak felemel, de egyben el is távolít a többi embertől –, az aspi ezt az erőforrását képes a leghatékonyabban használni arra, hogy kipótolja szociális készségeit. Ami nem megy ösztönből, azt kompenzálja a „számítási teljesítményével”, méghozzá – ezt nálam idősebb aspiknál látom, akiknek több ideje volt felépíteni a „szociális szótárukat” – meglehetősen hatékonyan, sőt, hatékonyabban sok-sok NT-nél. A magas IQ-jú emberek műveltségüket, gyors eszüket és a kiemelkedő intelligenciával együttjáró humorérzéküket is képesek úgy használni, hogy ezek segítségével megkedveltessék saját magukat másokkal, s rokonszenvet keltsenek önmaguk iránt.

A másik fontos tényező a kitartás. A magas IQ-jú ember is akkor tud igazán boldogulni, ha megvan benne a kellő szívósság, és képes motiválni saját magát arra, hogy újra és újra felálljon a padlóról. De a hihetetlen szívósság és kitartás akkor is lehetővé teszi, hogy az illető kompenzálja a szociális fejlődés terén mutatkozó eltéréseit, hogyha az IQ-ja az átlagos tartományba esik.

 

Én úgy látom, hogy rengeteg múlik a hátországon. Azon, hogy az ember aspiként hová születik, hová jár iskolába, és mennyire akadnak az útjába olyan emberek, akik látnak benne fantáziát, és támogatják.

Az első szűrő a szülők. A legnagyobb szerencse, ha a szülők maguk is jól integrálódott aspergeresek, vagy legalábbis nyitott NT-k, akik értékelik a gyerekük egyéni mintázatát, és még ha nem is értenek belőle mindent, támogatják abban, hogy kibontakozzék. A kevésbé nyitott NT-k viszont nemcsak döbbenten állnak autisztikus gyerekük – sokszor önmagában ártalmatlan – furcsaságai előtt, de nem egyszer nyíltan ki is mondjkák, hogy mennyire furcsának/szerencsétlennek/lúzernek/életidegennek/önálló életre képtelen biohulladéknak tartják, és a gyerek ezeket a hiteket internalizálja is – s nem egyszer felnőttként sem képes megszabadulni tőlük.

Sokszor ráadásul az aspigyerek olyan családba születik, ahol a szülőket agyonnyomják a saját problémái – és aki magát nem tudja megerősíteni, az a gyerekét miért tudná? Nem egy olyan aspit ismerek ráadásul, akit a szülei még felnőttként is csúnyán kihasználnak, és ennek az illető sokszor nincs is tudatában. Például a világ legtermészetesebb dolgának veszik, hogy a felmenőik a nyakukba varrnak egy csomó ingyenmunkát – úgy gondolják, tartoznak ennyivel a családjuknak, holott a rájuk lőcsölt feladatok a saját (amúgy is szűkös) életenergiáikat emésztik fel, azokat, amiket egyébként a saját feltöltődésükre, szakmai és emberi épülésükre használhatnának.

A másik szűrő az iskola. Az aspergeres képességprofil nem könnyíti meg, hogy az ember végigcsinálja az iskolát – akadnak szerencsés aspik persze, akiknek a képességeik úgy oszlanak el, ami egy szigorú elitgimnázium falai közt is gyors előrehaladást és jó eredményeket tesz lehetővé (az enyémek is többé-kevésbé ilyenek voltak), de a legtöbb esetben ez nem így van. Az AS-hez gyakran különféle tanulási nehézségeket csomagolnak, a magas IQ-hoz is társulnak olyan személyiségvonások, amik nem segítik, hanem épphogy nehezítik a tekintélyelvű magyar iskolarendszerben való érvényesülést, és sokszor az AS-sel együttjáró társas nehézségek is az iskolai érvényesülés rovására mennek. Az AS-es gyermek szempontjából nagyon nem mindegy az, hogy milyen tanárokkal találkoznak iskolai pályafutásuk során – olyanokkal-e, akik felismerik a fura kisgyerekben rejlő potenciált, és arra bátorítják, hogy kibontakoztassa azt, vagy olyanokkal, akik úgy próbálják a sorból kilógót a helyes útra terelni, hogy megszégyenítik az egész osztály előtt. Egy jó középiskolai tanár, aki felkarolja az AS-es gyereket, és irányt mutat neki, nemcsak sikeres karriereket indíthat el, de a gyerek szociális státusát is kedvezően befolyásolhatja, mert ha egy AS-es gyereknek a közösségen belül funkciót adunk, s lehetővé tesszük, hogy eredményeket mutasson fel, az a közösségben betöltött szerepére is hatással van.

A harmadik szűrő a munkahely. A megfelelő pálya megválasztása minden aspinál döntő jelentőséggel bír – egy olyan pályán, ami kompatibilis az aspi alapvető képességkészletével, és a szociális nehézségek nem akadályozzák az előbbrejutást, az aspi megalapozhatja társadalmi státusát. A megfelelő embereknek ilyenkor is alapvető jelentősége van. Egy bölcs főnök, aki jó emberismerő, világosan látja azt, hogy az aspoid emberek, azzal együtt, hogy nem ők lesznek azok, akik életet visznek a partiba, eszüknek, szorgalmuknak és egyéni képességprofiljuknak köszönhetően három ember munkáját képesek elvégezni. A jó munkahely és a munkahelyen belüli elismertség pedig az ember közösségi státusát is megalapozza; ha pedig az ember stabil státussal, funkcióval bír, akkor a barátkozás és a pártalálás is könnyebb.

 

A felnőtt aspik pályáját elnézve úgy látom, hogy azok viszik igazán sokra, akik képesek megfelelő szociális hálót kialakítani. Akiket konstruktív és jóindulatú emberek vesznek körül, akik szeretik, segítik, támogatják, akik figyelmeztetik arra, hogyha valami elkerülte a figyelmét, vagy éppen fejjel készül menni a falnak – és akik olyankor is elkapják, hogyha valamiért kicsúszik a lába alól a talaj.

 

Minden aspi különc, és különc is marad. Akármilyen tökélyre is fejleszti az NT álcát, akármennyit is tanul a társas kapcsolatokról, az emberek mindig látni fogják rajta, hogy más mint a többiek – s ez a másság egyben támadási felületet is ad.

De más különcnek lenni úgy, hogyha az ember a közösség elismert tagja, netán vezetője. Akit a többiek tisztelnek azért, amit letett az asztalra (ami alighanem épp az egyedi képességprofiljának volt köszönhető). Hát még akkor, ha van egy szerető házastársa, netán gyerekei, és egy baráti kör, ami figyel rá, vigyáz rá.

És nagyon más úgy, hogyha az illető a közössége margóján leledzik, magányosan, baráttalanul, vagy éppen egy baráti társaság perifériáján, ahol megtűrik – azért cserébe, hogy a többi tag durva tréfákkal ugrathassa, és rajta köszörülhesse a nyelvét. És az illetőben sokszor nem is tudatosul, hogy milyen a helyzete, mert világéletében így bántak vele.

 

A különcséget az emberek mindkét esetben észreveszik, csak míg az egyikben szerető elnézéssel viszonyulnak hozzá, vagy netán egyenesen bájosnak és/vagy a géniusz egyértelmű bizonyítékának tartják, a másik esetben az illető a különcsége miatt élő céltáblává válik, s minden apró sorból kilógása miatt kíméletlenül kigúnyolják, vagy akár fizikailag is bántalmazzák.

S ebből látszik az is, hogy az, hogy kivel hogy bánnak, és kinek mit és mennyit engednek meg, nem elsősorban a viselkedéstől függ, hanem egyes egyedül attól, hogy az illető mennyire „védett”. Vagyis hogy mennyire képes érvényesíteni az érdekeit másokkal szemben, és mit engedhetnek meg vele szemben a többiek büntetlenül. (Ez is azt mutatja, hogy a „támadási felület” kifejezés pontatlan – az embert nem azért bántják, mert támadási felületet ad, a támadási felület pusztán ürügy az agresszió kiélésére, amit egyrészt a közösség eleve meglévő hatalmi viszonyai tesznek lehetővé, másrészt pedig az a gyakorlat, hogy a frusztrációinkat bevett és elfogadott dolog a nálunk gyengébbeken leverni.)

 

Nekem sikerült kiépítenem azt a szociális hálót, ami védelmet biztosít, de ebben a szerencsének is rengeteg szerepe volt. Szerencsém van a képességprofilommal, ami autisztikus ugyan, de az NT iskolákban is megkönnyíti a helytállást. Szerencsém van az egyéb adottságaimmal, többek közt a külsőmmel, ami miatt felületes ismeretség esetén is jó benyomást tudok kelteni, legalábbis így felnőttként. És végül, szerencsém van azzal, hogy jó családba kerültem, utamba került néhány jó tanár, és úgy általában, több ízben is jókor voltam jó helyen. A sikereimet persze saját magamnak, a szorgalmamnak és befektetett munkának tulajdonítom, meg annak, hogy igyekszem minden helyzetben meglátni a lehetőséget, és azt, hogy hogyan tudom az adott felállást valamilyen módon a saját javamra fordítani. De az, hogy egyáltalán van lehetőségem önmegvalósítani, egy sor egyéb tényezőnek köszönhető, amikbe rendszerint bele se gondolok, mert a privilégiumok meglétét nem szokás végiggondolni, csak azok hiányát.

Mindenesetre – s ez nem kis részben épp a feminizmusnak köszönhető – a közelmúltban kezdtem el meglátni azt, hogy az emberek rohadtul nem egyenlőek. Hogy baromira nem ugyanarról a rajtkockáról indulunk. Én a nulláról indulok, mások meg a mínusz hatvanról, s eközben hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy másoknak már ahhoz rengeteg energiát be kell fektetni, hogy eljussanak oda, ahol számomra a nulla van.

Ami engem illet, a saját privilégiumaimat igyekszem úgy használni, hogy azoknak az előbbre jutását is meg tudjam könnyíteni, akik az enyémnél kevésbé szerencsés rajtkockáról indultak.

Kérdés, hogy mit tesznek ezért maguknak az érintett gyerekeknek a szülei.

Ismerkedés 101: Az ismerkedés mint többlépcsős folyamat

Az NT kiskamaszok többsége azt hiszi, hogy az ismerkedési folyamat valahogy így néz ki:

 aspoid.png

Az aspik közül viszont sokszor a felnőttek is úgy gondolják, hogy az ismerkedésben mindössze egy döntési pont van: az, amikor megkérdezzük a másikat arról, hogy szeretne-e közelebbi kapcsolatot velünk. Ha a másik igennel válaszol, akkor zöld utat kaptunk (=szabad az út a körbe befele, és korlátlanul hatolhatunk előre), ha pedig nemmel, akkor vissza lettünk utasítva – s ezt az alacsony önértékelésűek úgy gondolják tovább, hogy nyilván ennek az egyedüli oka az, hogy értéktelenek vagyunk, szerethetetlenek, és nem vagyunk méltók az általunk preferált nem vagy nemek figyelmére.

Azok az emberek, akik felnőttként is így ismerkednek, gyakran kapnak visszautasítást – egyszerűen azért, mert az emberek nem szeretik, ha döntési helyzetek elé állítják őket. A többség csak akkor mond igent élből, hogyha tutibiztos a dolgában (például ha már első pillantásra erős fizikai vonzalmat érez a másik iránt), minden más esetben viszont inkább elmenekülnek, sokszor még akkor is, ha egyébként szimpatizálnak / további ismeretség esetén szimpatizálnának az ismerkedni akaróval.

A valóságban az ismerkedési folyamat sokkal inkább így néz ki:

 koncentrikus.png

Tehát minden embert egy-egy koncentrikus körként kell elképzelni, ahol az ismerkedés kívülről befelé haladva történik. Ha az ismerkedés élőben történik, akkor a non-verbális jelzéseknek a kör legkülső rétegénél van szerepe: az ismerkedni akaró akkor megy oda a célponthoz, ha a célpont viszonozza a tekintetét, és mosolyog. De ha az ember nem tudja a non-verbális jelzéseket olvasni, a köszönés ilyenkor is jó indikátor: aki a köszöntést mosolyogva fogadja, azzal el lehet kezdeni a small talkot. A small talknak az NT kommunikációban egyfajta tapogatódzási szerepe van: ilyen módon lehet tesztelni, hogy a másik ember mennyire nyitott a velünk való kommunikációra, és ha igen, akkor milyen témák mentén érdemes elindulni.

Ha a másik ember a small talkunkra proaktívan, de legalábbis nem elzárkózóan reagál (mosolygás, nyílt, vagy legfeljebb némi félénkséget tükröző testtartás), akkor lehet továbbhaladni általánosabb témák felé, amik mindkét fél érdeklődésére számot tartanak. Ha az ismerkedés olyan közegben történik, ahol adott a közös téma, akkor a beszélgetés jó eséllyel erre fog kanyarodni. Ezt akár facilitálni is lehet oly módon, ha az ember az öltözékén is megjeleníti azokat a témákat, amik az érdeklődés tárgyát képezik; az ismerkedni akaró emberek általában maguk is megértik a célzást, és szóba fogják hozni a témát.

Innentől lehet haladni tovább, a beljebb fekvő körök irányába. Itt sincs egyetlen döntési pont, hanem sok kicsi döntési pont van; az egyik fél tesz egy lépést, a másik fél pedig valamilyen módon (szóban vagy non-verbális módon, pl. mosollyal, bólogatással, nyitott testtartással) "leokézza" azt. Aztán megtörténik a következő lépés, azt is leokézzák, és így tovább -- így halad az ismerkedés az egyre beljebb fekvő régiók irányába: barátok, család, párkapcsolatok, és legfőképpen a célpont saját maga.

A kezdeményező félnek elsősorban kérdeznie érdemes, hiszen a további közeledést a másik válaszaira lehet építeni. Arra kell törekedni, hogy a másik embert saját magáról és a számára fontos értékekről beszéltessük. Mi is válthatunk témát, de fontos, hogy a téma az aktuális "körön" belül legyen. A beljebb fekvő körök felé való továbbhaladást a kiválasztott célpont kezdeményezze. Hagyjuk, hogy ő beszéljen magáról, ő kérdezzen, és a kérdéseit röviden, pár mondatban válaszoljuk meg. Ha az ismerkedés férfi és nő között történik, a nő az, akinek több lehetősége van előreszaladni az ismerkedési folyamatban, és ugrálni a kategóriák között – de persze ha a férfi elég nyitottságot és bizalmat lát, akkor ő is veheti a lépésközt kisebbre.

Aki romantikus/szexuális céllal ismerkedik, az általában már az ismerkedési folyamat elején beangolnázza szándékait, pl. célozgat arra, hogy egyedülálló és/vagy az aktuális párkapcsolatával nincs megelégedve, felhozza a szexet vagy a párkapcsolatot témaként, érzelemmel telített vagy szexuális töltetű jelzőket használ (pl. elmeséli egy álmát, amiben "érzékien megcsókolt" egy nőt). Elég gyakori az is, hogy szexuális töltetű poénkodást kezdeményez -- ha a másik fél egy hasonló poénnal vág vissza, azt zöld jelzésként értelmezik. Fontos, hogy az ilyen témák fölvetése gyakran nem az érintett felek vonatkozásában történik, hanem látszólag teljesen érintőlegesen, más témák kapcsán, pontosan azért, hogy könnyebb legyen kihátrálni belőle, hogyha a másikról kiderül, hogy nem vevő a közeledésünkre. Ezt egy önbizalomhiányos aspinak nem mindig könnyű észrevenni, mert sokan közülünk szexuális tárgyként nem tartják magukat túl sokra, és ezért fel se merül bennünk, hogy a másik fél közeledése ilyen céllal történik. Viszont éppen ezért fontos odafigyelni az ilyen jelzésekre, mert ha ez a fajta közeledés rossz érzéseket kelt bennünk, akkor ebben a fázisban könnyebb leállítani.

Alapvetően itt is érvényes az NT kommunikáció fő szabálya: mindennek az értékét a kontextus határozza meg. Az a gesztus, ami az egyik kontextusban helyénvaló, egy másik kontextusban durva hibának, vagy akár zaklatásnak is értelmezhető. Ha például egy ismerkedési szituációban a férfi megérinti a nőt kézfejét, az lehet helyénvaló akkor, ha előtte közösen végigmentek a különféle "hagymahéjakon", és a nő mindvégig nyitottnak bizonyult; ha viszont a férfi korábban már megérintette a nőt, és a nő élesen elzárkózott ez elől, mi több, egyértelművé tette, hogy nem szeretne a férfitól ilyen jellegű érintéseket, már a zaklatás kategóriájába esik. Ha mi vagyunk a kezdeményező fél, még a látszatát is kerüljük a zaklató viselkedésnek, ha pedig nálunk kezdeményeznek, kerüljük el messziről a zaklatókat, mert ha valaki az igényeinket már az ismerkedési fázis elején sem veszi figyelembe, akkor később, amikor nem lesznek tanúk, sokkal durvább határsértésekre számíthatunk.

 

jún. 08. 2014

Találkozók, találkozások

Tegnap tartottunk egy találkozót, amire szabadtéri piknik formájában került sor. Délután kettőkor ültünk ott, délután 3-kor elmentünk, és vettünk egy csomó sört és radlert. Este nyolckor, a park bezárásakor indultunk haza, addigra a sör és a radler túlnyomó része elfogyott. (Persze aki nem akart, az nem fogyasztott, és nem presszionáltuk őket semmilyen módon, hogy tegyék azt. És odafigyeltünk a hidratálásra is :) ) Utána beültünk egy étterembe, ahol az egész csapat jól bevacsorázott. Este 10 volt, mire végeztünk, és jó hangulatban, a szervezett aspergeres érdekérvényesítés módjait és lehetőségeit latolgatva indultunk haza.

Az egész SE nagyon derűs és felszabadító volt. Talán azért is, mert ezúttal volt egy kötött téma, ami köré az egész társalgás szerveződött, de nem ragaszkodtunk hozzá olyan mereven – mindenki elmondhatta, amit szeretett volna. Mégis, a kötött téma és szabályok adtak egyfajta struktúrát az egésznek, így azok is könnyebben meg tudtak szólalni, akik amúgy csoportban nehezebben szólalnak meg. Szóba került mindenféle téma, és a társaság mindenki felé egyforma nyitottsággal fordult oda, így mindenki be tudott kapcsolódni, és energiát tudott meríteni az eszmecseréből és a közös együttlétből.

Az is hatalmas dolog – és sajnos egyáltalán nem tipikus –, hogy ebben a közösségben a női nézőpont a férfi nézőpontéval egyenrangúan jelenik meg, és olyan érzékeny témák is elhangzanak a közösségi térben, mint az aspergeres lányokat sújtó genderelvárások, illetve az anorexia és az AS közötti összefüggések. Az egészen rendkívüli, és nagyfokú bizalomra utal, hogy ez egy vegyes nemi összetételű közösségben megjelenik témaként – korábban ilyesmivel csakis kizárólagos női terekben találkoztam.

 

A legjobb az, hogy mára a fórumon egy valóban empowering közösség alakult ki, ahol a tagok kölcsönösen segítik és támogatják egymást. És a támogatás nem lenyomó okoskodást és arrogáns, önigazoló kioktatást jelent, hanem finom, pozitív megerősítő üzeneteket, hasznos információk megosztását és konstruktív vitát. És baromi jó látni azt, ahogy az emberek napról napra erősödnek meg, válnak magabiztosabbá. Persze a barátságtalan NT világot nem tudjuk lecserélni, de az, hogy van egy elfogadó és támogató közösség, ahol az NT normától való eltérés a norma a legtöbb aspi számára az egész világot jelenti – és ideális alap arra, hogy kialakítsanak egy egészséges önértékelést.

Ehhez képest szinte már csak lábjegyzet az, hogy a közösség azt is lehetővé tette, hogy én is megalapozzam az önbizalmamat, és reális, valós alapokra épülő énképet alakítsak ki. Ezt az könnyítette meg nagyon, hogy a közösségbe különféle emberek érkeztek, akiknek a különféle vonásaiban, mint afféle tükörben, megláttam saját magam. És persze itt tanultam meg azt is, hogyan lehet nagyon különböző személyiségű emberekkel bánni, hogy hogyan érhetem el, hogy feloldódjanak, és kellemesen érezzék magukat a környezetemben. Az is nagy feladat volt, hogy megtanuljam, hogyan lehet olyan közösséget működtetni, ahol a tagok egyenlő félként kommunikálnak egymással, és nincsenek kedvezőtlen csoportfolyamatok. Illetve azon is dolgoznom kellett, hogy hogyan irtsam ki a kommunikációmból, viselkedésemből a lenyomó, leuraló mintázatokat (nem mintha külön törekedtem volna a lenyomásra, de mivel leuraló emberek vesznek körül bennünket, ezért óhatatlanul ragad ránk ez-az menetközben).

 

A legnagyobb dolog mindesetre az, hogy nemcsak jól vagyok önmagammal, de az emberek is jól vannak körülöttem – jól, oldottan, empowered módon érzik magukat körülöttem, és jó hatással tudok lenni a környező emberek életére.

máj. 30. 2014

Hát autista barátaid vannak-e?

Ma reggel került az utamba egy olyan cikk, ami amellett érvel, hogy az aspergeres gyerekeket nevelő szülők akkor tudnak a legtöbbet segíteni gyerekeiknek, hogyha sürgősen beszereznek néhány nem neurotipikus barátot.

 

Egy aspergeres gyerekből akkor lesz magabiztos, kompetens felnőtt, hogyha gyerekként, kamaszként azt az üzenetet kapja, hogy nem kell neurotipikussá válnunk ahhoz, hogy sikeres pályát fussunk be, sok barátunk és pasink/csajunk legyen, és úgy általában is jól érezzük magunkat a bőrünkben, és megtaláljuk a helyünket a világban.

 

Egy autisztikus barát nemcsak belső értékei miatt remek társaság, hanem azért is, mert a gyereked számára is szerepmodellként szolgálhat. Ha a gyereked kiskorától fogva olyan embereket lát maga körül, akik az eltérő neurológiai drótozottságukkal együtt (vagy éppen amiatt!) megtalálták a helyüket a világban, rengeteget fog jelenteni a számára.

Egyrészt, az ilyen találkozások sokat dobnak az önismereten: ha a gyerek látja, hogy egy aspergeres felnőttnek milyen potenciáljai vannak, milyen erősségei és milyen nehézségei vannak, úgy a saját lehetőségeit is reálisan fogja látni.

Másrészt, ott lesz előtte a minta, hogy az ember olyan képességprofillal is lehet sikeres, találhat barátokat, társat, és elfogadó közeget, ami nem teljesen standard, és amit (éppen emiatt) a többségi társadalom nem fogad el teljes értékűnek. Ez a tapasztalás pedig sokat segít abban, hogy az ember átvészelje azokat az időszakokat, amikor épp a negatív impulzusok vannak többségben.

 

Ehhez a gyerekben először is annak kell tudatosodnia, hogy ő elfogadható, szerethető – és nem annak ellenére, hogy aspergeres, hanem éppen azért. Az pedig, hogy a gyerek saját magát elfogadhatónak és szerethetőnek fogja-e látni, elsősorban a szülőtől függ.

 

Tedd föl magadnak a kérdést, kedves aspergeres/autista gyereket nevelő neurotipikus olvasóm, hogy te a magánéletben hogyan viszonyulsz a “kockákhoz”, a különcökhöz, a számmágusokhoz, a sorból kilógó alakokhoz.

 

Vannak ilyen barátaid?

Netán a párod is ilyen?

Vagy ha nem, el tudnál képzelni egy ilyen embert partnerként/házastársként?

 

Vagy idegenkedsz tőlük, s te is azoknak a táborát gyarapítod, akik az ilyen emberekre megjegyzéseket tesznek a hátuk mögött? (Esetleg szemtől szemben is?)

 

Neadjisten szemtől szemben is?

 

 

Még nem késő – itt az ideje, hogy beszerezz pár jóféle aspibarátot. Javaslom, a tájékozódást a fórumunkon.

máj. 25. 2014

Az írástudók felelőssége

Most, hogy egy újabb nőgyűlölő tömeggyilkos esete járja be a médiát, újfent arra kényszerülök, hogy leírjam, hogy nem kéne minden adandó alkalommal kihangsúlyozni, hogy az illetőt Asperger-szindrómával diagnosztizálták. Vagy ha már muszáj beleírni minden egyes hírbe, riportba és tudósításba, akkor már írják bele azt is, hogy "nem, nem azért tömeggyilkolt, mert Asperger-szindrómás, továbbá az Asperger-szindróma önmagában még nem okoz tömeggyilkos hajlamokat".

Így, hogy fogalmatlanul bedobják az "Asperger-szindróma" kifejezést, annyit érnek el, hogy az utca embere fejében elválaszthatatlanul összekapcsolódjék az AS és a tömeggyilkosság fogalma. Továbbá az AS-é és a nőgyűlöleté, mert az egy másik gyakorta leírt és újra és újra megerősített sztereotípia, hogy az aspergeresek forever alone fiatal férfiak, akik másokat (de főleg a nőket mint embercsoportot) hibáztatják amiatt, hogy sehogy sem sikerül barátnőt szerezniük.

Ezzel nem könnyítik meg azoknak az AS-es embereknek a dolgát, akik szeretnék a nyilvánosság előtt is felvállalni az érintettségüket.

Provokálunk, provokálunk?!

Adott egy ember, aki egy feltűnő, de a önmagában nézve jelentéktelen normasértést követ el, amivel egyetlen más embernek sem árt.

Az emberek valamiért mégis gyomorból reagálnak. Ujjal mutogatnak, hogy az illető "undorító", "dögöljön meg", "régen az ilyet ledobták a Taigetoszról". A toleránsabbak annyit mondanak, hogy "nem bánom, lehet ilyen, csak ne mások előtt csinálja, mert nem szép látvány", sőt, "botrányos viselkedésével provokálja az embereket".

berni4.jpg

Ez a poszt az Asperger-szindrómás emberekről szólt. Az ő életükben ugyanis ezerszámra fordulnak elő ilyen esetek -- az ilyen jellegű normasértések is, és a normasértésre adott eltúlzott és szélsőséges gyűlöletet tükröző reakciók egyaránt.

Miért, te mit hittél?

Empowerment

Hosszan lehetne írni arról, hogy mi a baj ezzel az interjúval – kezdve a „szőkéző”, „győzikéző” kiszólásokkal és az egész interjún vörös fonálként végighúzódó arcbamászó szexizmussal. A blog témája szempontjából mégis ez a bekezdés a legaggályosabb:

Ha valaki szimpatikus, nem elemezgetem, hogy mitől az. Azt hiszem el elsőre, amit látok. A legfontosabb a pozitív arckifejezés. Ha valaki nem is szélesen mosolyog, legalább ne egy bánatos lepukkantság áradjon belőle. Senki sem kíváncsi arra, hogy mi bajunk van. A beejtett váll önmagában negatív külsőt kölcsönöz. Egyenes derék, megemelt váll, mosolygós arc, és máris megnyerte az első csatát. Kommunikációs alapelv: az tud engem meggyőzni, akit előtte érzelmileg elfogadok. Ha valakiből árad a világfájdalom, mit csináljak vele? Legfeljebb adok neki egy gyógyszert, aztán otthagyom. Az emberiség egyik fele nem tudja állandóan a másikat dajkálni.

Túl azon, hogy a bekezdés szembetűnően empátiahiányos, a megközelítése teljességgel elhibázott.

Az addig világos, hogy az ember lelkiállapota a non-verbális kommunikációjára is rányomja a bélyegét. Ha valaki depresszív és önbizalomhiányos, annak ez a testtartásában, gesztusaiban stb. is le fog képeződni. Ha a belülről fakadó gesztusnyelvét akarattal írja felül, az nem sokat jelent, mert ezzel csak azt éri el, hogy a gesztusai természetellenesek lesznek, ami – miként Görög Ibolya a cikk többi részében maga is kifejti –szintén rossz benyomást kelt. Valódi megoldást csak az hozhat, ha az ember az alapvető okokat kezeli, vagyis ha a depressziót és az önbizalomhiányt próbálja megszüntetni.

Görög Ibolya e problémára egyáltalán nem reflektál. Ehelyett szakmai autoritása és egyetemi katedrája magasából alaposan kioktatja azokat, akik ilyen problémákkal küzdenek. Fölényes, negatív színezetű jelzőkkel illeti azokat, akik rosszul teljesítenek párválasztási helyzetben és az állásinterjúkon, s közli velük, hogyha ennyire szerencsétlen, búvalbélelt alakok, akkor ne is csodálkozzanak, hogyha nem veszik föl őket semmilyen állásba, és randizni sem fog majd velük a kutya sem. Kioktató monológját végül azzal az épületes tanáccsal tanáccsal zárja, hogy „ne legyetek ilyenek, és akkor majd sikeresek lesztek”.

 

Az ilyesfajta monológokkal az a gond, hogy azok, akikhez ezt intézik valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy nehézségeik vannak, s azzal is, hogy az ok az önbizalomhiányos/depresszív kisugárzásuk. Azzal viszont, hogy Görög Ibolya mindezt arrogánsan az arcukba vágja, megtetézve azzal, hogy ők maguk tehetnek a problémáikról, tovább fokozza a szorongásukat, a kisebbségi komplexusukat és az önutálatukat, végső soron tehát azokat az alapvető okokat mélyítve el, amelyek az illetőknél a társas működés zavarait eleve okozzák.

 

Az alapvető probléma ismét az elmeteória hiánya – Görög Ibolyának szemlátomást nehézséget okoz az, hogy beleképzelje magát olyan emberek helyzetébe, akik az övétől eltérő problémákkal küzdenek.

 

Görög Ibolya szemlátomást olyan ember, akinek sosem okozott problémát az, hogy a meglévő kvalifikációi ellenére sem tudja eladni magát. Nem ismer ilyen embereket közelről, akiknek pedig történetesen tud a létezéséről, azok iránt minimális együttérzéssel sem viseltetik. Élek a gyanúperrel, hogy a „tanácsait” sem azért mondja el, hogy segítsen ezeknek az embereknek kijönni a depresszió és az önbizalomhiány állapotából, és megtanulni érvényesülni, hanem az, hogy a saját sikerességét és rátermettségét demonstrálja. Sokan ezt úgy teszik, hogy másokba rúgnak bele, s persze rugdosódni is úgy a legkönnyebb, ha a másik ember már a padlón van.

Tapasztalataim szerint azoknak az embereknek, akiknek a társas működés terén vannak nehézségeik, úgy tudunk a leghatékonyabban segíteni, ha a kompetenciaérzetüket erősítjük. Az újonnan tanult szociális viselkedések alkalmazásának alapfeltétele ugyanis az, hogy az embernek legyen egy alapvető önbizalma, vagy legalábbis legyen nyugodt annyira, hogy nem köti teljességgel gúzsba a szorongás debilizáló formája. Lehet a tanácsunk akármilyen hasznos, hogyha minősítgetéssel és fölényes, ledorongoló hangnemmel párosul, azzal nem segítjük, hanem hátráltatjuk az illetőt, mert felnyomjuk a szorongását az egekbe, megakadályozva azt, hogy az általunk javasolt szociális trükköket alkalmazza is.

Ha én valakinek a kompetenciaérzetét akarom megerősíteni, akkor pozitív visszajelzéseket küldök – nem az illető tulajdonságaira vonatkozóan, hanem arra vonatkozóan, amit csinált. Ha tehát a kislányom egy iskolai projekten dolgozna, nem azzal próbálnám növelni az önbizalmát, hogy azt mondom neki, „milyen okos vagy”, hanem inkább egyes konkrét ötleteire vonatkozóan adnék pozitív visszajelzéseket, illetve a szorgalmát és a kitartását dicsérném meg, kiemelve, mennyire fontosnak tartom, hogy ilyen sok munkát fektetett be a projekt végrehajtásába, és milyen nagy teljesítménynek tartom, hogy ilyen hosszú időn át képes volt megőrizni a lelkesedését. Arra is ügyelnék, hogy a pozitív visszajelzéseim ne üres általánosságok legyenek, hanem sok konkrétumot tartalmazzanak. A kompetenciaérzet különösen oly módon növelhető hatékonyan, hogyha olyan dolgokat dicsérek, amikről tudom, hogy az illetőnek sokat jelentenek, és bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy jól csinálja-e.

Ha teszek azért, hogy a környezetemben lévő önbizalomhiányos emberek kompetenciaérzete erősebb legyen, azzal a társas működésüket is javítom, mert a megerősítő üzeneteim az általános önbizalomra is pozitívan hatnak vissza, s így az illető társas működése is hatékonyabb lesz.

 

A fenti cikkel a legnagyobb baj tehát az, mint azoknak a tanároknak, pszichológusoknak, önsegítő könyveknek stb. a többségével, amik eleddig az utamba kerültek. Vagyis hogy nem empowering. Nem az a célja, hogy belülről megerősítsen, fokozva a kompetenciaérzetemet, és önbizalmat adva ahhoz, hogy legközelebb jobban teljesítsek, hanem hogy gyengítsen, kritizáljon, lehúzzon, és így emelje magasabbra saját magát.

Ezzel pedig épp a szándékolt hatás ellenkezőjét érik el.

ápr. 28. 2014

Miért ismerkednek nehezen az aspik NT-kkel (és az NT-k aspikkal)?

A leszbikus szexet is kipróbáltam. Egy hirdetésre jelentkeztem. Választottam profi balett-táncos volt, aki nemrég hagyta abba a táncot, s ezt megünneplendő megcsináltatta a mellét. S ott voltam én, a profi strandröplabda ígéretes tehetsége.

Egész este arról beszéltem, milyen okos vagyok, milyen erős vagyok, mennyi könyvet olvastam.

Egész este azt ecseteltem, hogy ő mennyire jó nő.

Arra már nem jöttem rá, hogy ez azt jelenti, hogy nekem kell kezdeményeznem a szexet is.

Egyszer csak azt mondtam: „Na, csókolózunk? Nem beszélhetjük végig az egész randit, valamikor csókolóznunk is kell!”

Erre ő azt mondta: „Először el kell csábítanod.”

Erre én: „Mi van, most hülyéskedsz? Csak vedd le a ruhád! Hogy a fenébe fogunk így szexelni, ha folyton halogatjuk?”

Ő azt mondta: „Nana, ez nem így működik! Ez olyan, mint egy játék.”

Erre én: „Rendben, akkor játsszunk. Mi a következő lépés?”

Erre elhúzta a száját. Akkor még nem tudtam, hogy ez is a játék része volt.

Azt mondtam neki, így nem sokra fogunk menni együtt, és kéne egy pasi, aki megteszi helyettünk az első lépéseket. Végül erre nem került sor. Még az első lépést sem tettük meg.

Forrás: http://blog.penelopetrunk.com/2010/11/18/what-its-like-to-have-sex-with-someone-with-aspergers/

  

Ez a történet elég jól mutatja, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdenie az aspiknak, ha NT-kkel akarnak együttműködni, és hogy min szokott félremenni az NT-kkel való kommunikáció.

Az aspik általában csak annyi üzenetet akarnak átvinni, amit a mondataik szó szerint jelentenek; az NT-k kommunikációjában viszont a mondatok szó szerinti jelentése csupán a jéghegy csúcsa. És itt nemcsak a hanglejtés és a non-verbális kommunikáció közvetítette többletjelentésre gondolok, hanem arra, hogy vannak olyan kommunikációs gesztusok, amik egy nagyobb perspektívában értelmezendők, abban nyerik el valódi jelentésüket.

Ilyen kommunikációs gesztus a fenti történetben az, amikor az aspilány intellektuális témákat vetett fel, s a könyvek iránti érdeklődéséről beszélt. Ezzel pontosan annyit akart közölni, amennyit ott és akkor kimondott – azt, hogy ő egy intellektuális lény, aki szeret olvasni –, annak pedig korántsem volt tudatában, hogy az, amit mondott, a tágabb kontextusban más jelentést kap. A történet neurotipikus szereplője persze az aspilány gesztusát már a big picture részeként értelmezte – vagyis jelzésnek vette, s utána elvárta, hogy az aspilány ennek a jelzésnek megfelelően is viselkedjen.

Az aspiként való létezés egyik legnagyobb kihívása ezeknek a magasabb szinten értelmezendő kommunikációs jelzéseknek a kezelése. NT-k között létezve hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy folyamatosan ilyen jelzések jönnek-mennek körülöttünk, s nemcsak az okozhat problémát, ha más emberek implicite közölt jelzéseiről lemaradunk, de az is folyton megtörténik, hogy a mi (kizárólag szó szerint értelmezendő) szavainkat veszik jelzésnek, vagy olyan hátsó szándékot vélnek mögé, aminek a létezéséről nekünk tudomásunk sincs. S mindezek után elvárják, hogy mi az általunk leadott állítólagos jelzéseknek megfelelően viselkedjünk, illetve az általuk odavélt hátsó szándékaink alapján ítélnek meg bennünket. A legrosszabb az, amikor a jelzéseinket beleegyezésnek veszik olyasmibe, amit valójában egyáltalán nem akarunk.

Persze ezek a félreértések különböző emberekkel más-más mélységűek lehetnek, mert nemcsak az autizmus képez spektrumot, hanem a neurotipikusság is, tehát minden NT más-más mértékben érintett. Vannak olyan neurotipikusok, akik meglehetősen nyíltan, rejtett napirend és sorok között küldött üzenetek nélkül kommunikálnak, velük az aspik többsége is jól kijön. (És persze, tegyük hozzá, az aspik között is akadnak olyan emberek, akiktől a szárnyashajónk tele lesz angolnákkal.)

 

A legtöbb kommunikációs helyzetben „ki lehet ugratni a nyulat a bokorból”. Ha az emberek azzal szembesülnek, hogy nem vagyunk hajlandók a sorok között olvasni, akkor előbb-utóbb hozzászoknak ahhoz, hogy nyíltan közöljék, hogy mit várnak tőlünk. Mi pedig megtanuljuk felismerni, hogy mik azok a kommunikációs lépések, amik az NT-k világában jelzésértékűek és/vagy hátsó szándékot tulajdonítanak nekik.

Az ismerkedés világában azonban erre általában nincs lehetőség. Az ismerkedés a kommunikáció azon terrénuma, ahol nemhogy előnyben részesített, de egyenesen elvárt az, hogy a felek csak burkoltan jelezzék a szándékaikat, és a másik ember burkolt jelzéseire válaszoljanak. E téren az aspi és az NT preferenciák nemcsak eltérnek, de homlokegyenest ellenkeznek is. Az aspinak az nyújt biztonságot, hogyha a másik fél nyíltan és egyértelműen közli, hogy „figyelj, tetszel, és azt szeretném, ha lefeküdnénk egymással” – minden más, ami ennél kevésbé nyílt, érthetetlen a számára, és szorongással tölti el. Egy NT azonban sosem fog ennyire nyílt jelzést küldeni, mert kerüli a kockázatot, s mert ő maga alighanem egy fele ilyen nyílt közléstől is világgá szaladna. Ezért aztán az aspik és az NT-k szépen el is kommunikálnak egymás mellett, mert az NT burkolt jelzéseit az aspi nem veszi észre, az NT-k többsége viszont úgy reagál az aspik közeledési kísérleteire, mint a fenti történet balett-táncosa.

 

Az aspik – legyenek nők vagy férfiak – a fenti bináris felosztásban is nehezen tudják elhelyezni saját magukat. A passzív szerepben azért nem érzik jól magukat, mert nem az ő kezükben van a kontroll, nem ők diktálják a tempót, és fennáll a veszély, hogy a jelzéseiket másképp értelmezik. A nemierőszak-kultúra világában ugyanis sokan a visszajelzés hiányát beleegyezésnek veszik, amiből a legjobb esetben is kellemetlen helyzetek származnak. Ahhoz viszont, hogy az aktív szerepet játsszák, nem elég ügyesek. Azt a „játékot”, amit a genderhelyesre kondicionált NT nők többsége vár – miként a fenti történet is mutatja – nem vagy csak nagyon döcögősen tudják eljátszani, az NT férfiaknak egy jó része pedig nem veszi túl jó néven, ha egy nő nyíltan kezdeményez. Persze egy aspi is el tudja sajátítani az NT koreográfiának megfelelő ismerkedést – a kérdés, hogy akarja-e.

Az NT-k többsége persze egyáltalán nem reflektál a privilégiumaira. A legtöbben nincsenek is tudatában annak, hogy az az ismerkedési koreográfia, amit ők elvárnak, korántsem tekinthető alapértelmezettnek, és vannak olyanok is, akik azért nem tudják követni, mert nem rendelkeznek a kellő szociális ismeretekkel / neurális drótozással. Az ilyen emberek kötelező elvárásként jelölik meg az NT ismerkedési koreográfia követését, és ha a másik fél „rosszul lép”, egyből beírják a fekete pontot. Ha pedig túl sok fekete pont gyűlik össze az ellenőrzőben, elküldik az igazgatóhoz kukázzák az illetőt. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy tudatos következtetési láncolatot, hanem egyszerűen csak alábbhagy a vonzalom és/vagy elkönyvelik az ügyet bukottnak, és inkább olyan emberekbe fektetik az energiájukat, akik számukra értelmezhető módon kommunikálnak.

A végeredmény ugyanaz, mint az élet összes többi területén: az NT-k rákényszerítik az aspikra a saját szabályaikat, s ezzel az aspikat dolgoztatják. Ez gyakran olyankor is így van, ha tisztában vannak vele, hogy a másik fél aspi. Alapvető tapasztalat, hogy az NT-k túlnyomó része (az érzékenyített keveseket leszámítva) minden kommunikációs helyzetben a saját szabályait veszi alapnak, más szabályokat el sem tud képzelni, s az ettől való eltérést személyes sértésnek veszik -- s még olyankor sem tekint ki a saját perspektívájákból, ha nem kerülne neki semmibe, és konkrét útmutatást kap rá konkrét emberektől.

Mit gondoltok, miért lehet ez?

Csak nem az elmeteóriájuk sérült?

Asperger-szindrómás a férjem

Ahogy az Asperger-szindróma egyre ismertebbé válik, nemcsak a diagnosztizáltak száma növekszik, de egyre több az olyan ember is, aki a párkapcsolatában fennálló problémákat párja feltételezett Asperger-szindrómájával magyarázza. Tele van az internet olyan történetekkel, amelyek az Asperger-szindrómás házastárssal való együttélés – gyakran meglehetősen elborzasztó – nehézségeiről szólnak. A témára hamar lecsaptak a pszichológusok, párterapeuták és egyéb szakemberek is, akik szakmai, vagy legalábbis annak látszó érvekkel támasztották alá, hogy az ilyen párkapcsolatokban felmerülő valamennyi probléma az Asperger-szindrómás képességprofil valamelyik jellemzőjére vezethető vissza.

Minél több ilyen történetet olvastam, annál erősebb lett a gyanúm, hogy ez a megközelítés sok olyan dolgot mos össze, és kezel az Asperger-szindróma jellemzőjeként, amik valójában más tőről fakadnak, és nem vagy nem csak az Asperger-szindróma számlájára írhatók. Elsősorban az szúrt szemet, hogy az ilyen történeteket mindig nők írják, az Asperger-szindrómás fél pedig mindig férfi. Ha valóban az Asperger-szindróma okozza a problémákat, akkor hol vannak a Cassandra-szindrómás férfiak?

Ez az asszimetria azonban csak akkor tűnt elém teljes teljességében, amikor a kezembe akadt a Living and Loving with Asperger’s Syndrome című könyv, amit egy Asperger-szindrómás férfi felesége írt. A következőkben rövid idézeteket fogok bemutatni ebből a könyvből, amik jól leleplezik, mik is a legproblémásabb pontjai a témáról folyó közbeszédnek:

Házasságunk első éveink során csupán a megszokott konfliktushelyzetek merültek fel, vagy én legalábbis azt hittem. A legkisebb különbségek küzdelmet és rendkívüli frusztrációt eredményeztek. De hát nem így van ez minden fiatal házaspárnál? Csak jobban meg kell egymást ismernünk Péterrel, nem? És a „szerelem” érzése segített abban, hogy figyelmen kívül hagyjam a saját zavarodottságomat. Ám ahogy telt-múlt az idő, a köztünk lévő különbségek egyre nőttek, s így egyre nőtt a zavarodottságom is. Talán bennem van a hiba? Úgy láttam, hogy ezt a hatalmas feszültséget az én tetteim váltják ki. Ha nem megfelelő szavakat használtam, ha általánosítottam, ha meggondolatlanul tettem éles megjegyzéseket, ha nem volt „ehető” étel a házban, vagy ha elkéstem, az őrjöngésig fel tudta idegesíteni magát. Ha arra kértem, hogy próbáljon engem megérteni, a feszültsége már-már a bénultság állapotáig fokozódott. Lefeküdt, eltakarta a szemét, teljesen mozdulatlanná és csendessé vált. Mi történt? Nem értettem.

A viselkedés, amit Kata kifogásol, valóban rendkívül zavaró, és semmi köze az Asperger-szindrómához. Ha egy ember egy rosszul megválasztott szóra, vagy arra, hogy nincs „ehető” étel a házban, őrjöngéssel reagál, az elfogadhatatlan, a harmonikus párkapcsolatot és családi életet ellehetetlenítő viselkedés, aminek véget kell vetni – függetlenül annak okától.

Való igaz, hogy az aspergeresek sok dologra érzékenyebben reagálnak, mint mások. Az viszont egy egészen más kérdés, hogy ez a reakció hogyan nyilvánul meg kifelé, hiszen ez már az illető személy kontrollja alatt áll. Az Asperger-szindrómások tudatos, önkontrollra képes emberek, akik tisztában vannak tetteik következményeivel, és ha kellően motiváltak, akkor változtatni is tudnak viselkedésükön és attitűdjeiken. Aki erre nem képes, az el se jut odáig, hogy huszonévesen a saját lábára álljon, és önálló, kenyérkereső felnőttként élje az életét – következésképpen az „azért nem alkalmazkodik, mert nem tud” kártyát nem ér kijátszani.

Gyakran keresnek meg a problémájukkal olyan nők is, akik azt nehezményezik, hogy a párjuk nem fejezi ki elég gyakran az érzelmeit, nem viselkedik empatikusan, és nem tölt elég időt a társaságukban, hanem szívesen merül bele akár napokra is hobbijába. Ezeket a problémákat előszeretettel írják az Asperger-szindróma számlájára. Ezeknek a nőknek mindig el szoktam mondani, hogy a fórumunk tele van olyan többgyerekes anyákkal, akik nemcsak hogy megtanulták kifejezni az érzelmeiket, és empatikusan viselkedni, de az sem jellemző rájuk, hogy napokig olvasgatnak fémhalogénekről és kisvasutakról, miközben sorsukra hagyják a gyerekeiket. A probléma tehát nem pusztán az Asperger-szindróma, hanem az, hogy az Asperger-szindrómás fiúgyerekeknek sok olyan dolgot nem tanítanak meg, amibe az Asperger-szindrómás lányokat nagyon keményen, sokszor akaratuk ellenére is beletörik. A mulasztásokat be lehet pótolni, akár felnőttként sem késő – persze ehhez kell egy feleség is, aki nyíltan, egyértelműen és folyamatosan képviseli az igényeit a férje irányába. Aki nem hiszi, azt szívesen bemutatom a férjemnek, aki szerelme ezernyi jelével áraszt el nap mint nap, legyen az kedves szó, érintés, apró meglepetések vagy közös időtöltések.

Adott tehát egy probléma, ami zavarja a feleséget – méghozzá teljes joggal. Mivel Kata tehetetlennek érzi magát a kialakult helyzetben, párterapeuta segítségét kéri. Azt várnánk, hogy a szakember támogatni fogja Katát abban, hogy kiálljon a saját – teljességgel jogos – igényei mellett, és eszközöket fog adni a kezébe annak érdekében, hogy ezt minél eredményesebben megtehesse. Mégsem ez történik:

Konfliktusaim okát keresve párterapeutához fordultam. A stressz ártott a házasságunknak, és egyre távolabb vitt bennünket egymástól. Nekem úgy tűnt, Péter csupa apróságon borul ki, Péter azonban ezeket létfontosságú kérdéseknek látta. Hogyhogy nem láttam, mit teszek vele? Talán nem tiszteltem őt eléggé ahhoz, hogy változtassak stresszkeltő viselkedésemet? Beszéltünk az IQ-beli különbségekről. Elképzelhető, hogy ez a probléma? Biztos voltam abban, hogy Péter IQ-ja az átlagnál magasabb. Nem átlagos problémák foglalkoztatták, hanem csupa olyasmi, ami meghaladta a képességeimet. Szeretett mélyfilozófiai kérdésekről társalogni, de ha „normál társalgást” kezdeményeztem vele, abból csak további konfliktusok származtak. Az egyszerű dolgokat túlbonyolította, a bonyolultakat pedig leegyszerűsítette.

[…]

Az Asperger-szindróma diagnózisa új irányt adott a családunknak. Lehetővé tette a számunkra, hogy továbblépjünk. Elkezdtem Pétert másként látni.

 

A párterapeuta tehát, ahelyett, hogy kimondaná, hogy a férj viselkedése elfogadhatatlan, felmentést keres a számára. Kata ezt készségesen el is fogadja – maga is elhiszi azt a magyarázatot, hogy Péter magas IQ-ja az oka mindennek. Közkeletű tévhit, hogy az átlag fölötti intelligenciahányados beilleszkedési és párkapcsolati problémákat okoz, a diagnosztizálatlan AS-es gyerekeket nevelő szülők maguk is előszeretettel magyarázzák ezzel gyermekeik furcsaságait. A valóságban azonban a magas IQ önmagában nem okoz beilleszkedési problémákat, ellenkezőleg, épphogy megkönnyíti a problémák felismerését és orvoslását – felmentésként pedig végképp nem szolgálhat senki számára. Egy magas IQ-jú ember teljességgel birtokában van azon képességeknek, amelyek segítségével képes felmérni tettei szerteágazó következményeit, beleértve azt is, hogy mi történik akkor, ha megsérti mások személyes határait, következésképp joggal várható el tőlük, hogy a házasságukban is betartsanak bizonyos alapszabályokat.

A magas IQ-jú emberek társas nehézségeinek hátterében gyakran az Asperger-szindróma áll, amit Péternél is diagnosztizáltak. Bár az Asperger-szindróma valóban képes magyarázatot adni Péter zavaró viselkedésének egyes elemeire, mindent mégsem magyaráz meg. Ha Péter válogatós vagy érzékeny a ruha textúrájára, amit visel, az valóban fakadhat az AS-ből – az azonban, ha ordítozik a feleségével azért, mert „nincs otthon ehető étel”, vagy nincs otthon olyan textúrájú ruha, amit felvehet, már egészen más tőről fakad.

Akárhogy is van azonban, még az AS-diagnózis sem jogosítja fel Pétert arra, hogy a zavaró viselkedését normálisként fogadtassa el a környezetével, s a felesége rovására növelje a saját mozgásterét.

A terapeuta komoly hibát követ el. Ahelyett, hogy segítene Katának a határállításban, és megmutatná Péternek, milyen hatással van a viselkedése a feleségére és a családjára, a diagnózist arra használja, hogy normálisnak, elfogadhatónak tüntesse fel Péter zavaró viselkedését, és teljességgel Kata vállára helyezi annak terhét, hogy e zavaró viselkedés következményeit enyhítse, és ennek ellenére is viszonylag élhető életet biztosítson saját magának és a többi családtagja számára.

Lássuk, mit tett ezért Kata:

Ezek a ruhák rendkívül kényelmesek lesznek, bár nem feltétlenül lesznek esztétikusak. Egyformák lesznek és egyszínűek, hogy minden passzoljon mindenhez. Az Asperger-kollekcióban kétféle nadrág lesz, egy ünneplős és egy másik, fizikai munkához. Valamennyi ing hasonló stílusú lesz. Ez a márka sosem fog változni, mindig ugyanazokat a termékeket fogja használni. Ugyanazok lesznek a boltok, és ugyanazokon a helyeken fogják árulni a ruhákat, és sohasem fogynak majd ki a készletből. Unalmasnak hangzik? Ami azt illeti, egy Asperger-szindrómás férfi felesége számára éppen ez az ideális megoldás!

A könyv tehát azt az elvárást közvetíti, hogy a feleség dolga az, hogy teljességgel alárendelődjön a férj rutinjainak és rituáléinak, és az ő vállára teszi azt a terhet, hogy megteremtse azt a környezetet, ahol a férj funkcionálni tud. Normálisként tünteti fel azt az elvárást, hogy a feleség dolga az, hogy olyan ételt tegyen az asztalra, amit az Asperger-szindrómás férj meg tud enni, a feleség dolga az olyan ruhákat vásároljon, amiket az Asperger-szindrómás férj szívesen felvesz, és – miként a későbbi idézetekből látni fogjuk – az is a feleség dolga, hogy tompítsa az állandó konfliktusokat az Asperger-szindrómás férj és a környezete között.

Ezek az elvárások nemcsak rendkívül egyenlőtlenek, de épp annak a problémának az elmélyítéséhez járulnak hozzá, ami miatt Kata eleve a terapeutához fordult. Az alapvető probléma ugyanis nem Péter Asperger-szindrómája, hanem az, hogy Péter a saját igényeit és preferenciáit rákényszeríti a környezetére, és csak úgy képes velük együtt létezni, ha a környezete maximálisan alárendelődik ezen igények és preferenciák kielégítésének.

Arról is ejthetne a terapeuta néhány szót, hogy Péter akár saját maga is főzhetne, járhatna bevásárolni, illetve vásárolhatna magának ruhákat, így biztosan olyan étel kerülne az asztalra, és olyan ruha lenne a szekrényben, ami neki megfelel. Az pedig, hogy milyen a viszonya a családtagjaival és a tágabb környezetével, elsősorban Péter felelőssége. Péter maga is dolgozhat a szociális készségein, Katának pedig nem feladata az, hogy mentegesse a férjét mások előtt, ha az megsért valamilyen szociális szabályt. Valamiért mégis elfelejtik kihangsúlyozni, hogy AS ide vagy oda, Péter egy felnőtt ember, aki felelős a tetteiért, és nem szorul rá arra, hogy úgy szolgálják ki, mint egy hároméves gyereket.

A legaggasztóbb az egészben mégis az, ahogyan Péter a fiához, Márkhoz viszonyul – illetve az, ahogyan a kettejük viszonyát Kata kezelte:

Kamaszként nem könnyű elfogadni, hogy „apa valahogy más, mint a többiek”. A vele való beszélgetésekben azt hangsúlyoztam, hogy mindenki egy kicsit eltér a többiektől, és mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. Márk azonban okos gyerek, aki előbb kitapasztalja, hogy az egyes lépéseire hogyan reagál az apja. Gyorsan rájött arra, hogy az apjától kétféle viselkedésre számíthat. Ha Dr Jekyll gombjait nyomkodja, életfogytig tartó szobafogságra számíthat, Mr Hyde azonban csak nevet a pajkosságain. Rájött, hogy először ellenőriznie kell, az apja melyik arcával van dolga, mielőtt a határokat kezdené feszegetni.

Márk még mindig nem tanulta meg teljesen, hogy akkor jár a legjobban, ha egyenes és őszinte az apjával. Arra is rájött, hogy az apja már messziről látja negatív attitűdjeit, és le tudja olvasni a testbeszédét. Ha bajba kerül, én közvetítőként és pártfogóként lépek közbe, amire nagy-nagy szükség van. Márk időnként tőlem kérdezi, milyen passzban van az apja, és gyakran kéri a segítségemet vagy a tanácsomat arra vonatkozóan, hogyan is bánjon az apjával.

A „Dr Jekyll és Mr Hyde”-hasonlattal a bántalmazó férfiak viselkedését szokták jellemezni. A bántalmazók pontosan tudják, hogyan kell szociálisan elfogadható módon viselkedni, és azokban a helyzetekben, amikor ez áll érdekükben, így is tesznek. Emellett mikrogrammra pontosan tudják, hogy kinek a jelenlétében és mennyit engedhetnek ki „Dr Jekyllből”. A könyvfejezet egésze alapján úgy tűnt, hogy Péter alkalmazkodási nehézségei korántsem minden környezetben szembeötlők – a munkáját például remekül el tudja látni, s a tágabb közösségnek is köztiszteletben álló tagja. Ezek a problémák, amiket a fejezet leírt, csupán a feleségével és a gyerekeivel való együttélés során jönnek elő, ami elég világosan utal arra, hogy az igazi probléma nem Péter Asperger-szindrómája, hanem annak bántalmazó viselkedésmintái.

Márk magatartása a bántalmazott gyerekek viselkedésének számos tipikus jegyét mutatja. A bántalmazott gyerekek hamar megtanulják olvasni bántalmazójuk non-verbális jelzéseit, ki nem mondott gondolatait azért, hogy „elkerüljék a balhét”. Ahelyett azonban, hogy Kata elítélné Péter viselkedését, és kiszabadítaná Márkot ebből a romboló környezetből, inkább azt az üzenetet közvetíti felé, hogy az apja viselkedése normális, sőt, teljességgel elfogadható. Nem arra bátorítja Márkot, hogyan érvényesítse érdekeit az apjával szemben, hanem olyan önfeladó alkalmazkodásba kényszeríti bele, amibe egyetlen gyereket sem szabadna belekényszeríteni. Emiatt Márk nemcsak traumatizálódik, de egy olyan férfimintát sajátít el, amelyet később újratermelve a saját leendő felesége, gyerekei életét is tönkre fogja tenni. Senkinek sincs joga arra, hogy egy gyereket belekényszerítsen egy olyan élethelyzetbe, ami a gyerekének tartósan rossz, teljesen lényegtelen, hogy ezt az életminőség-romlást mi okozza.

Alapvető problémának tartom tehát, hogy az „AS-es férfi és neurotipikus nő együttélése” felállásból következő problémákat az önsegítő irodalom jellemzően úgy tárgyalja, hogy

  • Az Asperger-szindrómának tulajdonítanak olyan problémákat is, amik nem az Asperger-szindrómából fakadnak (a hétköznapi hímsovinizmus különféle megnyilvánulásait és a bántalmazók viselkedésének különféle jellemzőit).
  • Az Asperger-diagnózist arra használják, hogy a férj problémát okozó viselkedését normalizálják – tehát elfogadhatónak, sőt, elfogadandónak állítsák be azt.
  • Azt az üzenetet közvetítik, hogy a sikeres együttéléshez a feleségnek és a gyerekeknek fel kell adniuk saját igényeiket, és maradéktalanul alá kell rendelődniük a férfi igényeinek, preferenciáinak.

Ez az üzenet nemcsak téves információkat közvetít, és nem a problémák megoldásához, hanem azok elmélyítéséhez vezet. Szerencsésebbnek tartanám, ha a témával foglalkozó szakemberek inkább azt kommunikálnák, hogy:

  • A minőségi párkapcsolat az, ahol a két fél egyenrangú félként él együtt, akik kölcsönösen tiszteletben tartják egymás határait. A határállítás és a határtartás képessége tanulható.
  • Tény, hogy az Asperger-szindrómások nehezebben sajátítják el a társas együttélés szabályait, de képesek és hajlandók tanulni, hogyha világosan elmondják nekik, hogy mit várnak tőlük.
  • Tény, hogy az Asperger-szindrómások nehezen fejezik ki az érzelmeiket, és nehezen tudnak empatikus módon viselkedni, de ez is tanulható. Az aspergeres nők az erősebb szociális nyomás miatt ezt már kamaszként elsajátítják. Férfiak is meg tudják tanulni, akár felnőttként is, ha belátják ennek a fontosságát, és elmondják nekik, hogyan kell.
  • Nem kell eltűrnöd, hogy a másik ember a lábadon álljon, és jogod van megvédened magad, ha a másik ember a lábadra lép – függetlenül attól, hogy miért lép rá.
  • Ha a másik ember a zavaró viselkedésén akkor se változtat, ha azt többször és nyomatékosan jelzik neki, hanem kifogásokat keres és/vagy azt kommunikálja, hogy ő márpedig megteheti azt, hogy így viselkedjen, mert ő a férfi/a családfenntartó/nehéz gyerekkora volt/az Asperger-szindrómások ilyenek, ott valami más a probléma.

 

ápr. 25. 2014

Autista aktivizmus az Egyesült Államokban

Sokak szerint az autisták nem tudják eléggé "kifejezni magukat" (nem az én szavaim, ezért az idézőjelek) ahhoz, hogy elmondják az igényeiket, és nyilvánosan kiálljanak az ügyért, amit képviselnek. Úgy látszik, ezeknek az embereknek elfelejtettek szólni erről:

Balról jobbra: Semmit rólunk nélkülünk; Ki tudok állni magamért; Figyelj rám, autista vagyok; Emberek vagyunk, nem kirakósdarabkák; Ember vagyok, nem kirakósdarabka; Emberek, nem kirakósok; Elég a kizsákmányolásból, a gyűlöletbeszédből és az eugenikából.

Jobbra a szervezet logója: Autista Önérdek-képviseleti Hálózat

Balról jobbra: Emberek, nem kirakósdarabkák; Valahányszor egy autistán sajnálkozol, meghal egy kiscica

Balról jobbra: Az akadályozottak jogai emberi jogok; Az Auti$m $peak$ árt a autistáknak; Autista vagyok, nem válsághelyzet; Emberi jogokat, oktatást, munkahelyeket, egészségügyi szolgáltatásokat akarunk, nem gyógyítást!; Nulla autista vezető -- kinek a nevében beszél az Autism Speaks?; Lurie Center: Ha az Autism Speakset támogatod, az eugenikát támogatod

ápr. 25. 2014

Önvád

bullying_1398377682.jpg_500x647

Ez a kép szépen illusztrálja, hogyan internalizálják az iskolai erőszak túlélői a kortárscsoport róluk kialakított képét. A túlélők gyakran hosszú évek távlatából is az agresszorokkal azonosulnak, az ő szemszögükből nézik, értékelik külsejüket, belső tulajdonságaikat, cselekedeteiket és viselkedésüket.

Ha iskolai erőszak túlélője vagy, és hosszú évek múlva is saját magadat hibáztatod azért, ami az iskolában történt veled, a traumád még nincs feldolgozva.