Ugrás a tartalomhoz
júl. 20. 2014

Speciális érdeklődési területek

„a 17. századi hitviták, az árkádia-pör és a népi-urbánus vita jelentőségükben kocsmai verekedések voltak a régi indóház magazin levelezőrovatához képest, amiben olyan kérdésekről folyt igen intenzív és néhol személyeskedésbe hajló diskurzus, mint hogy teszem azt, épüljön-e a realisztikusnak szánt terepasztalokon kupleráj a vasútállomás szomszédságába”

(hivatalosnyilatkozatok.tumblr.com)

 

Az Asperger-szindrómáról szóló szakirodalomban sokat olvashatunk arról, milyen speciális érdeklődési területei lehetnek egy aspergeres kisgyereknek, és hogyan is nyilvánul meg az irántuk való szenvedélyes érdeklődés a gyakorlatban. De mi a helyzet a felnőttekkel?

1) Rengeteg időt fordít rá

A felnőtt aspi, amikor csak teheti, a speciális érdeklődési területeivel foglalkozik. A foglalkozás elsősorban információgyűjtést jelent, de nemcsak azt. Jelentheti a témában való blogolást, a témával összefüggő ábrándozást, esetleg történetek kitalálását, netán az adott témához kapcsolódó közösségek látogatását.

Az introvertált aspik általában egyedül perszeverálják speciális érdeklődési területüket, és elsősorban az információ összegyűjtése és rendezgetése dominál náluk, az extrovertált aspik viszont szeretik másokkal megosztani érdeklődésük tárgyát, és olyan emberek társaságát keresik, akikkel társaloghatnak kedvenc témájukról, vagy együtt művelhetik az adott témával kapcsolatos tevékenységeket. Az extrovertált aspikra jellemző az is, hogy „aktivista” típusú SI-ket választanak, például egy politikai mozgalomhoz csatlakoznak.

Egy biztos: a felnőtt aspik rengeteg időt töltenek SI-jük tanulmányozásával, ami gyakran az egész szabadidejüket kitölti. Ha extrovertált típusúak, akkor általában a baráti körük is az SI-hez kapcsolódó emberek közül kerül ki. Az SI-vel való foglalatoskodás azonban korántsem öncélú: a feltöltődés egyik legjobb, legproduktívabb módjáról van szó, a

2) Pénzt költ rá

Ha a férjemnek új SI-je lesz, azt abból lehet észrevenni, hogy felmegy az amazon.com-ra, és megvásárol 5-6 könyvet a témában. Aztán a következő hónapban megint ugyanennyit, és így tovább. Amikor a sakk érdekelte, akkor nemcsak könyveket vásárolt, de szoftvereket és sakktáblákat is, így legalább 8-9 sakktábla van a lakásunk különböző pontjain. Időről időre beleszerelmesedik egy idegen nyelvbe, ilyenkor nyelvkönyvekkel, nyelvoktató CD-kkel telik meg a lakás, és persze a tabletre is letöltődik egy-egy ingyenes nyelvoktató program. Nekem a spórolás is az SI-jeim egyike, ezért alaposan megnézem, hogy mire adok ki pénzt, de én is hajlandó vagyok akár mélyebben is a zsebembe nyúlni, ha olyasmire bukkanok, ami az érdeklődési területembe vág.

3) Ismeretet terjeszt

A legutóbbi nagy social eventen az egyik legfontosabb téma a zsidó vallás különféle rutinjai és rituáléi voltak. Két vallásos zsidó is van a társaságban, akik virtigli pilpult folytattak a legszebb talmudista hagyományok szellemében, és az álláspontjukat természetesen pontos szöveghelyekkel is megtámogatták. A disputa órákon keresztül folyt, a többi jelenlévő legnagyobb örömére. De hasonló diskurzus szokott kialakulni bármilyen más témáról is, hogyha kellő számú érdeklődő gyűlik össze, lett légyen a speciális érdeklődés tárgya a tömegközlekedés, a mozdonyok, a transzhumanizmus, a románok, a funkcionális programozás, a hurrikánok vagy a nőjogi aktivizmus. (Ezek mind létező SI-k, amik ténylegesen előfordulnak a közösségünkben.) A találkozók általában úgy szoktak zajlani, hogy ezen témák egyikéről beszélgetünk, ami remek dolog, mert ilyenkor egy csomó érdekes dolgot lehet tanulni. Persze ez csak akkor izgalmas, ha a téma iránt érdeklődők a) megtanultuk úgy beszélni érdeklődésük tárgyáról, hogy az azok számára is befogadható legyen, akik még nem mélyedtek el a témában olyan szinten, mint ők, és b) képesek észrevenni, ha a társaság többi tagja már elunta a témájukat.

Az információk megosztásának igénye persze magával hozza azt a problémát, hogy sok aspi olyankor is hajlamos „megosztani”, ha a környezetében per pillanat semmi fogadókészség nincs a Wordpress keretrendszer biztonsági réseinek hosszas és aprólékos taglalására. Az is problémákat szülhet, ha az aspi olyan NT-vel akad össze, aki bátorítja arra, hogy beszéljen az SI-jéről: gyakori jelenség ilyenkor, hogy az aspi az érdeklődő kérdéseken felbátorodva kiráz egy másfél órás kiselőadást a kabátujjából, és mire feleszmél, az NT-k fele már alszik, a másik felük pedig laposakat pislogva próbál ébren maradni a söre felett. A darázsfészekbe viszont úgy a legkönnyebb belenyúlni, ha az aspi egy olyan témára kattan rá, ami valamilyen okból „érzékeny”. A feminizmus pontosan ebbe a kategóriába esik: azok az emberek, akik nem látják át a patriarchátus működését, hajlamosak zsigerből – és meglehetősen érzékenyen – reagálni egy-egy bátrabb feminista felvetésre.

4) Új lehetőségek

A szakirodalomban gyakran úgy írnak az autisztikus emberek érdeklődésmintázatáról, mint egy kóros és egészségtelen jelenségről, amelynek során az érintett személy rengeteg időt és pénzt pazarol el, és mindent összevetve csak gondot okoz – saját magának és a környezetének egyaránt. Úgy látom, hogy sok szülő is hasonlóképp tekint aspergeres gyereke „mániáira”.

Én ezt érintettként épp ellenkezőleg látom.

Amellett, hogy a speciális érdeklődési területekkel való foglalatoskodás a kikapcsolódás és lazítás leghatékonyabb formája, ami egyszersmind nagyon örömteli és lelkesítő is (főleg akkor, ha az ember másokkal is megoszthatja érdeklődése tárgyát), az autisztikus emberek villámgyorsan és nagyon hatékonyan képesek tanulni így.

Nekem egyébként is jó a memóriám, de ha a téma SI-be vág, úgy szívja föl az agyam az infókat, mint a szivacs, és villámgyorsan elő is tudom hívni őket. Rengeteg hasznos információra tettem szert ily módon, és ezeket az információkat a legkülönbözőbb területeken tudtam hasznosítani (például a munkámban is, aminek pedig az aktuális SI-jeimhez alapból nem sok köze van).

Mivel én extrovertált aspi vagyok, az SI-jeimnek köszönhetően rengeteg új ismeretséget is kötöttem ill. kötök. Azokban a közegekben, amik az SI-m köré épültek, rokonszenvvel fogadták a téma iránt érdeklődő, lelkes fiatalokat, akik ráadásul elmélyült ismeretekkel is rendelkeznek. Egyből kíváncsiak lesznek, hogy kicsoda az új arc, mit akar, és azok, akik rokonszenvesnek találják, valamilyen együttműködést is kezdeményeznek -- s ebből egész karrierek bontakozhatnak ki. A közös érdeklődés nemcsak a barátkozást könnyítette meg, hanem az ismerkedést is, a közös platform az aspoid szociális készségekből fakadó (máskülönben elég komoly) hátrányokat is segített áthidalni.

júl. 18. 2014

Elkészült a Neurodiverzitás szócikk a magyar Wikipedián

Az asperger.hu érdekvédelmi csapata ismét nagyot dobott: lefordítottuk és wikisítettük az angol nyelvű Wikipedia Neurodiversity szócikkét. Így már a magyar internet is megtudhatja, mi fán terem a neurodiverzitás.

A fordítás Tara munkája, a lektorálást IG, AC, Wisp, Locke és semota végezte, a cikk wikisítése pedig Tara érdeme.

Terjesszétek ismerőseitek között.

júl. 14. 2014

Mi az autizmus-spektrum?

Sokan azt hiszik, az autizmus-spektrum valahogy így néz ki:

spektrum1.png

Valójában azonban inkább erre hasonlít:

spektrum2.jpg

Minden autista-ember más-más "színű", hiszen egytől egyig különbözőek vagyunk. A különböző színek az egyes autista emberek eltérő képességprofiljait jelképezik. 

Az egyes "színek" egytől egyig "alapszínekből" állnak össze, amelyek mindenkinél más-más arányban keverednek:

colour_picker.jpg

Az egyes "alapszínek" azokat a képességeinket jelképezik, amiből az egyéni képességprofilunk összeáll. Ide tartoznak a társas készségek, a speciális érdeklődési területek, az intellektuális profil (például a nyelvhasználat jellege és típusa), az érzelemkezelés sajátosságai, az eltérő tanulási profilok (diszlexia, diszkalkulia...), az érzékszervek érzékenységének mértéke, a depresszióra, szorongásra való hajlam stb.

tl; dr: Az autizmus nem sorscsapás, hanem erősségek és gyengeségek összessége. Ezek mindenkinél más-más arányban keverednek. Ezért autista más és más -- és ha találkoztál már az egyikükkel, akkor csak az egyikükkel találkoztál.

Ötlet & képek: http://graphicexplanations.info/2013/09/13/understanding-the-spectrum-in-autistic-spectrum/

Azok a fránya érzelmek

A szociális helyzetek általában komplexek, és ha jól akarom csinálni (márpedig jól akarom), akkor keményen megdolgoztatják az agyamat. Nemcsak azt kell figyelnem, amit a másik ember mond, hanem figyelem a szemét, arcát, testbeszédét is. Próbálom kitalálni, hogy mi jár a fejében, mit érezhet. Plusz mindezek mellett figyelemmel kell lennem a kontextusra is – a helyre, ahol épp vagyunk, a többi emberre, akivel a beszélgetőpartnerem interakcióba lép stb.

Egy átlagos társas helyzetben rendszerint annyi információt kell feldolgoznom – nem ösztönösen, mint ahogy a neurotipikusok teszik, hanem tudatos odafigyeléssel, kőkemény intellektuális erőfeszítéssel –, hogy azt a helyszínen általában nem is szoktam győzni. Sokszor – afféle lépcsőházi bölcsként – csak utólag, órákkal, vagy akár napokkal az esemény után áll össze a fejemben, hogy mi is történt az adott eseményen valójában. Ezért ha döntést kell hozni, vagy „lépnem” kell valamilyen ügyben, azt nem is valós időben, hanem néhány nap ráhagyással szoktam megtenni. Így van idő minden tényezőt mérlegelni, és kisakkozni azt a megoldást, ami számomra optimális.

 

Az érzelmek – legyen szó mások vagy a saját érzelmeimről – tovább bonyolítják a helyzetet.

 

Egyrészt, az Asperger-szindróma egyik legfontosabb velejárója az alexitímia. Ez azt jelenti, hogy képtelen vagyok felismerni a saját érzelmeimet. Gyakran csak azt érzem, hogy valami nem oké, és külön gondolkodnom kell rajta, hogy a „nem oké” az ebben a kontextusban pontosan mit jelent. Dühös vagyok? Frusztrált vagyok? Elszomorított valami?

Az azonosítás sem egyszerű, sokszor ugyanis az érzelmeimet nem tudom helyesen azonosítani. A saját érzelmeim, pláne, ha erősek, ugyanis szorongást, sőt, sok esetben félelmet váltanak ki belőlem, még akkor is, hogyha egyébként pozitív érzelmekről van szó. Az ilyen típusú sokkok elkerülésére az agyam időről időre „letompítja” magát, s lényegében disszociálok a saját érzelmeimtől. Ha például szerelmes vagyok valakibe, olyankor simán megtörténik velem, hogy miután napokig a felhők fölött lebegtem, egy reggel úgy kelek föl, hogy tulajdonképpen nem is érzek semmit – ami régen igencsak megzavart, amíg nem tudatosítottam magamban, hogy én bizony így működöm.

Másrészt, a közelmúltban jöttem rá arra is, hogy más emberek érzelmei gyakran félelmet váltanak ki belőlem. A síró emberektől már gyerekkoromtól fogva kellemetlen érzésem volt. Ha megláttam, hogy egy másik gyerek sír, befogtam a fülem, hogy ne kelljen hallanom, és becsuktam a szemem, hogy ne lássam a fájdalomtól eltorzult arcát. De gyakran történt velem olyasmi is, hogy készületlenül ért, ha a másik emberen észrevettem, hogy vonzódik hozzám. (És itt nem a „majd felfal a tekintetével” kategóriájú dolgokról beszélek, hanem kifejezetten érzelmi vonzódásról. És nem durva, tolakodó nyomulásról, hanem olyan jelzésekről, amit más abszolút nem találna intruzívnak.) S ha ennek alapján okosan levontátok a következtetést, hogy ez az ismerkedést nyilván nem könnyíti meg a számomra, a válaszom csak ennyi: boker tov, Elijáhu. De akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha az ismerkedési fázis lecsengett, mert a házasságban is elő-előfordulnak érzelmek, illetve azok kinyilvánítása.

 

Ami azonban az igazi gondot okozza, az a megkésett érzelemfeldolgozás (delayed emotion processing). Mivel a társas helyzetekben mással vagyok elfoglalva, ezért gyakran nem tudok energiát fordítani arra, hogy a saját érzéseimet figyeljem, és értelmezzem. Vagy az agyam teljességgel kiblokkol mindenféle érzelmet, mert ha az adott pillanatban még érzelmeket is át kellene élnem, az végképp totálisan megborítana, és alkalmatlanná tenne arra, hogy funkcionáljak.

Az adott helyzetben tehát gyakran fel sem ismerem, hogy a történtek milyen érzéseket váltanak ki belőlem, s így esélyem sincs valós időben reagálni. Többnyire órák, vagy akár napok kérdése, mire összeáll a fejemben az, hogy mi történt velem, és hogyan is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. S ha úgy döntök, hogy reagálok, a reakcióm meglehetősen erőteljes és intenzív lesz.

S mivel nem akkor reagálok, amikor a nekem fájdalmat okozó dolog történt, és a reakcióm meglehetősen intenzív (az érzelmeim erősek, azok kifejezése nemkülönben, ami gyakran összezavarja az embereket), ezért a reakcióim gyakran meglepik az embereket. Ilyenkor szoktam megkapni, hogy érzelemvezérelt vagyok, és túl fekete-fehéren látom a dolgokat. Pedig nem vagyok érzelemvezéreltebb, mint bárki más, csak az érzelmeim másképp fejeződnek ki.

 

Az érzelemfeldolgozás nehézségei egyébként sem könnyítik meg az életet, igazi zűröket azonban csak akkor okoznak, ha a folyamat minden egyes résztvevője aspi. Az NT-knél van egy bizonyos fokú rugalmasság, és az a funkció is működik, amit Tony Attwood „repairing emotions”-nek nevez. Vagyis, a legtöbb NT képesk arra, hogy különféle eljárásokkal csillapítsa a kedélyeket, ily módon elkerülve-megelőzve azt, hogy a konfliktusok a végletekig kiéleződjenek, s ily módon a kapcsolat megromlása irányába hassanak.

Ha azonban mindegyik oldalon aspi áll, akkor olyan emberek állnak szemben egymással, akik egyrészt nem azonnal reagálnak a sérelmekre, s a reakciójuk nemcsak megkésett, hanem gyakran kontrollálatlanul robban ki belőlük. A feléjük irányuló indulatosabb/keményebb hangú megnyilvánulásokra ugyanakkor hiperérzékenyen reagálnak, ami egyrészt újabb feszültségeket generál, másrészt pedig nagyon megnehezíti azt, hogy túllépjünk bármilyen problémán, mert a sértett a sérelmeit jó eséllyel „eltárolja”, s később újra és újra felhánytorgatja azokat.

A konfliktusok eszkalálódásához az a jellegzetesen aspoid tulajdonság is hozzájárul, amivel én rendelkezem. Én, ha tisztában vagyok vele, hogy igazam van, nem tudok diplomatikusan hallgatni, hanem muszáj beleszállnom a vitába. Következetesen tudok érvelni, éles logikával, amivel hamar a sarokba szorítom a vitapartneremet. És furcsa módon az emberek akkor neheztelnek meg igazán, ha a saját pályájukon verem meg őket, vagyis ha nem hangerővel vagy a fizikai fölényemmel (ha-ha) győzedelmeskedem, hanem észérvekkel szorítom őket a sarokba. Ha valakivel vitába szállok ily módon, azt furcsa módon nagyon sokan veszik személyes támadásnak, annak ellenére is, hogy tudatosan kerülöm a személyeskedésnek és a fölényeskedésnek még a látszatát is, és azt is igyekszem egyértelművé tenni, hogy az álláspontot támadom, és nem azt, aki megfogalmazza.

 

Ami segít, az a tudatosság, a folyamatos önmonitorozás. Az, ha az ember figyel az érzelmeire, és igyekszik alaposan feltérképezni, hogy mi az, ami aktuálisan benne van, és mi az, ami okozhatta. És ha énüzeneteket küldve tudja feltárni azt, ami benne van, még azelőtt, hogy túl magasra habzanának az indulatok, és agresszívvá válna.

júl. 10. 2014

Szórólap az Asperger-szindrómáról

Ezúttal egy szórólapot osztok meg veletek, amit a fórum köréhez tartozó emberek csoportmunkában készítettek*, azzal a céllal, hogy pontos és tömör információkat nyújtsunk az Asperger-szindrómáról -- elsősorban a nem érintett nagyközönség számára. 

Előnye, hogy röviden megtalálható rajta minden, így könnyen, gyorsan át lehet adni a kívánt infókat általa azoknak az embereknek, akiknek szüksége lehet rá, legyenek azok tanárok, barátok, ismerősök, vagy akár a nagyszülők.

A szórólapra a Creative Commons licenc vonatkozik (Nevezd meg a forrást! Ne add el! Így add tovább!). Használjátok egészséggel, teljesen ingyenes, csak ha valahol megosztjátok, akkor változatlan formában tegyétek, és jelöljétek meg a forrást.

*Nem titok, hogy nekem is benne van a kezem, de Huttyogány, Tara, MegaBrutal, ahha, AC, sophia és IG spektrumtársam legalább annyit dolgozott vele.

júl. 04. 2014

Budapest Pride 2014

Hét éve hagyomány, hogy a Pride közeledtével végigvesszük az Asperger-szindróma és az LMBTQ lét közötti párhuzamokat és kapcsolódási pontokat – ezzel is erősítve az erre fogékonyakban azt a hitet, hogy azért van tele a blog LMBTQ- és Pride-referenciákkal, mert a semota nyilván leszbikus, és ha még nem bújt elő, akkor a közeljövőben megteszi. (Nem is töröm magam különösebben, hogy mindeme hiteket eloszlassam, mert nem gondolom, hogy az LMBTQ lét egy jottányival is alacsonyabb rendű vagy kevésbé kívánatos lenne, mint a heteroszexuális lét. Aki sértőnek gondolja, hogyha valaki leszbikusnak nevezi, annak elsősorban a saját rejtett előítéleteit kell feltérképeznie.)

Évről évre elő is kerülnek az ilyenkor szokásos gumicsontok – címszavakban: buzipropaganda, provokálnak, csináljákanégyfalközött, azellenkezőjérikelvele.

 

Ez alkalommal viszont egy másik közelítést ajánlok. Ez a blogposzt voltaképpen egy bővítmény a jelenlegi elmeteóriádhoz, ami megkönnyíti a számodra, hogy beleképzeld magad az LMBTQ emberek helyzetébe.

Tehát, kedves olvasóm, képzeld el a következőt. Te mindezidáig heterónak gondoltad magad – s okkal, mert kizárólag az ellenkező nemű embereket nézted meg az utcán, velük flörtöltél, velük jártál, beléjük voltál szerelmes. Egy napon azonban találkozol egy azonos neművel, és becsap a villám. Instant szimpátia első pillantásra, és az is teljesen világos, hogy érzéseid nem pusztán barátiak. Tegyük fel azt is, hogy történetesen egyedülálló vagy, és nincs egyetlen ellenkező nemű se a láthatáron, akivel alakulhatna valami – tehát semmi akadálya annak, hogy akcióba lépj.

Az első felmerülő kérdés az, hogy felvállalod-e az érzéseidet saját magad előtt. Ha erősen heteronormatív és homofób környezetben nőttél föl, akkor első körben hárítasz. Bagatellizálod, mással magyarázod, bekommentelsz a Facebook-profiljára egy olyat – már ha nő vagy –, hogy „hú, ha pasi lennék…” (Persze egyértelművé téve, hogy no homo.) Ha azonban elég erősek az érzelmeid, ez nem opció. A homofób környezetben felnőtteknél ilyenkor jön a szégyen, az öngyűlölet, az érzések érvényességének megkérdőjelezése – s ez a folyamat akár évekig, sőt, évtizedekig is eltarthat, mire az illető eljut oda, hogy legalább önmaga előtt felvállalja a preferenciáit. (Ha nem erősen heteronormatív környezetben élnénk, és nem jönne minden csatornán a homofób gyűlölködés, akkor ezt nem lenne olyan nehéz elfogadni.)

A másik felmerülő kérdés az, hogy lépsz-e valamit az azonos nemű illető irányába. Ha ellenkező neműnél kezdeményezel, akkor a legrosszabb lehetséges kimenetel az, hogy az illető durván visszautasít, és emiatt nyilvánosan megszégyenít. Ha azonos neműnél próbálkozol be, nemcsak a visszautasítást kockáztatod, hanem a homofób agressziót is. A jobbik eset az, hogy az illető felháborodottan kikéri magának, hogy „én nem vagyok oooolyan”, a rosszabb esetek pedig… az, hogy a fizikai agresszió legszélsőségesebb formáira számíthatsz.

De tegyük fel, hogy a szimpátiád kölcsönös – a másik jelzi neked, hogy igen, ő is. Ez esetben jön a harmadik kérdés: hol és hogyan tedd meg az első lépéseket. Heteró ismerkedésnél a képlet viszonylag egyszerű: beültök egy kávézóba, rendeltek egy gyümölcsteát, vagy kimentek sétálni a Margitszigetre, és amikor úgy érzed, hogy eljött az alkalmas pillanat, megfogod a kezét. (Az Asperger-szindróma persze az „alkalmas pillanat” meghatározását nem könnyíti meg, na de cicák.) Ha azonos neművel kívánsz közelebbi kapcsolatba kerülni, ez nem opció, mert nem tudhatod, hogy a Margitszigeten sétáló többi ember között nem lesz-e olyan, aki tűrhetetlen provokációnak fogja fel, ha két srác történetesen kézen fogva sétál, vagy érzelmes pillantásokat vált egymással, és beszól valamit, vagy akár tettleg is nektek támad.

Ha megfogtad a kezét, és a másiknak nem volt ellenére, sőt, az első csók is megtörtént, felmerül a következő probléma: hol és hogyan tudtok találkozni. Az ellenkező nemű párok mehetnek moziba, koncertre, művészeti galériába stb., úgy, hogy közben fogják egymás kezét, csókolóznak, kifejezik érzelmeiket egymás iránt. (Te is biztosan csináltad már – csak bele se gondoltál, mert annyira természetes és magától értetődő volt az egész.) Az azonos neműek is mehetnek – mínusz az érzelemkifejezés. Tehát úgy mentek egymás mellett, mint két barát. Ha azt szeretnétek, hogy a találkozón valamilyen érzelemkifejezés is jelen lehessen, akkor bújkálni kell. Ha valamelyikőtöknek van saját lakása, akkor ott – ha nincs, akkor hazudozva, konspirálva.

Ha mindezen nehezítő tényezők ellenére a kapcsolat elindul, akkor ott a következő probléma: hogyan vállalod föl a párodat a környezeted előtt?

Ha szerencsétek van, akkor mindkettőtök liberális családban nőtt fel, akik akkor is elfogadóak a gyermekeik iránt, ha azok történetesen egy azonos nemű illetőben találták meg a párjukat – de a mai Magyarországon korántsem ez az alapértelmezett forgatókönyv. A legtöbb magyar ember homofób, méghozzá nyíltan az. Akinek „semmi baja a melegekkel”, az is általában csak „távolról szereti” őket – ha az ő gyerekéről derül ki, hogy az LMBTQ közösség tagja, az már egész másképp érinti. És igen, magukat liberálisnak valló emberek esetében is előfordul, hogy a saját gyereküket eltaszítják magukról, ha az felvállalja előttük szexuális orientációját.  A barátokkal már viszonylag egyszerűbb a helyzet, hiszen azokat – a szülőkkel ellentétben – az ember saját maga választja meg. De a puding próbája ez esetben is az evés: addig nem tudhatod, hogy a magukat nyitottnak és elfogadónak valló barátaid mennyire azok valójában, amíg nem bújtál nekik elő, és nem mutattad be a párodat.

Ha a szüleid és a barátaid kiállták a próbát, ott van a munkahely, és a további társas események. A heteró emberek számára természetes az, hogy a párjuk elkíséri őket a szalagavatóra, a diplomaosztóra, a doktori védésre, esküvőkre és temetésekre. De mi a helyzet akkor, ha a párod azonos nemű? Felvállalhatod-e őt mint a párodat, vagy úgy kísér el, mint a legjobb barátod/barátnőd? És mi a helyzet a munkahelyeden? Ha heteró vagy, simán elmondhatod, hogy a pároddal töltötted a hétvégét – de mi a helyzet, ha a párod azonos nemű?

Amennyire én látom, kevés az az LMBTQ pár, aki mindig, mindenki előtt felvállalhatja a kapcsolatát. A legtöbben – legalábbis időről időre – rákényszerülnek arra, hogy hazudjanak, titkolózzanak, vagy legalábbis kozmetikázzák a valóságot. És ez nem az ő hibájuk, hanem a homofób és heteronormatív légkör folyománya, ami ma Magyarországon körülveszi őket – és ami generál egy csomó olyan problémát, amivel egyébként nem létezne. Egy heteró párkapcsolatban sem könnyű megőrizni a harmóniát, de egy LMBTQ párnál erre rárakódik egy csomó mikro- és makrofeszültség, ami szép lassan felőrli az embert, és a kapcsolatot magát is erodálja. Persze ettől még azonos neműeknek is lehet hosszú távú harmonikus párkapcsolata, csak ezt a már felsorolt okok miatt sokkal nehezebb elérni.*

A Budapest Pride épp az LMBTQ emberek jogfosztottságára hívja fel a figyelmet, és az elsődleges törekvése az, hogy a fentiekben részletezett egyensúlytalanság megszűnjön. A Budapest Pride célja az, hogy a leszbikus, meleg, biszexuális és queer orientációt a heteroszexuális orientációval egyenértékű irányultságként ismertesse el, és elérje, hogy az ilyen párkapcsolatok a heteró párkapcsolatokkal egyenlő elfogadhatósággal és társadalmi presztízzsel rendelkezzenek. A Budapest Pride ezért a láthatóság erejével küzd – hiszen ha egy társadalmi csoport tagjai megjelennek, lehet látni, hogy kicsodák és mifélék, akkor már nehezebben lehet őket bántó sztereotípiák tömegére redukálni.

És mindaddig vonulni kell, minden egyes évben, amíg a fent részletezett problémák fennállnak. 

 

A neurodiverzitás-mozgalom és a Budapest Pride céljai -- ismét hangsúlyoznám -- sok szempontból megegyeznek. Mi, autista és Asperger-szindrómás felnőttek is azt szeretnénk, hogyha a többségi társadalom a mi idegrendszeri drótozottságunkat nem kóros állapotként bélyegezné meg, hanem a sajátjáéval egyenértékűként fogadná el, és nem kényszerítene rá bennünket arra, hogy a sajátunkétól idegen normákat és konvenciókat sajátítsunk el, és nem dolgoztatna bennünket fölöslegesen azért, hogy elleplezzük a neurotipikus sztenderdtől való eltérésünket.

A láthatóság növelését a neurodiverzitás-mozgalom is alapvető fontosságúnak tartja. Ha a felnőttként diagnosztizált Asperger-szindrómások kilépnek a nyilvánosság elé – ha máshol nem, legalább az interneten –, akkor máris könnyebb eloszlatni az olyan tévhiteket, amiket nem egyszer épp azok a szakemberek ültetnek el a fejekben, akik a diagnózist kiosztják. Az olyan tévhiteket, hogy egy Asperger-szindrómás gyermek sohasem élhet teljes életet, nem lesznek barátai, partnere, gyerekei, nem végzi el az egyetemet, nem tud majd a saját lábára állni anyagilag – és nagy valószínűséggel egy életen át mások gondoskodására fog szorulni. Közösségünk tagjainak példája bizonyítja, hogy ez egyszerűen nem igaz. Ha az embereknek pontos képe lenne arról, hogy hogy néz ki és mire képes egy Asperger-szindrómás felnőtt, akkor a szülőknek nem kellene meggyászolniuk gyermekük diagnózisát, és könnyebben túlléphetnének azokon az előítéleteken, amik megakadályozzák azt, hogy kibontakoztassák gyermekük képességeinek teljességét.

 

A Budapest Pride aktivistái emellett egy nyitottabb Magyarországért küzdenek. Mi, Asperger-szindrómás felnőttek is egy olyan országban szeretnénk élni, ahol a sokszínűség nemcsak az EU-s pénzek lehívására szolgáló pályázatok visszatérő varázsszava, hanem komolyan gondolt érték – és ahol a másság nem hátrányt, hanem a sokféleség egy érvényes megnyilvánulását jelenti. Olyan Magyarországon szeretnénk élni, ahol a kisebbségekhez tartozás nem stigma – legyen az etnikai, vallási, szexuális  vagy neurális kisebbség.

 És végül – mi, Asperger-szindrómások olyan Magyarországon szeretnénk élni, ahol mindenki vállalhatja önmagát, és ahol az olyan különbözőségek miatt, amik önmagukban senkire nézve sem ártalmasak, nem bélyegeznek meg, és nem üldöznek senkit. Függetlenül attól, hogy ezek a különbségek a társas készségeket, az érdeklődésmintázatot vagy a szexuális orientációt érintik-e.

Jelenleg ez a jövőkép igencsak távolinak tűnik, de hiszem és remélem, hogy összefogva, közös erővel megvalósíthatjuk.

 

*Van persze egy csomó olyan dolog, amire ebben a blogposztban nem térhettem ki – és nem is tudhatok róla, hiszen még sosem volt párkapcsolatom azonos neművel. Nem is akarnék olyan fényben feltűnni, mint aki jobban tudja, milyen azonos neművel párkapcsolatban lenni, mint azok az emberek, akik számára ez a napi valóság – az ő tapasztalataikat pedig pláne nem szeretném eltörölni. Éppen ezért arra biztatnám LMBTQ (aspi vagy NT) olvasóimat, hogy egészítsék ki a posztomat a saját tapasztalataikkal. Mutassátok meg a saját nézőpontotokat, és javítsatok ki, ha valami hülyeséget írtam volna.

jún. 30. 2014

Néhány további megjegyzés az Elliot Rodger-ügy margójára

Megjegyzéseim aktualitását az adja, hogy az Elliot Rodger-ügyről szóló posztom alatt a minap megjelent egy nőgyűlölő kommentelő. A kommentfolyamban szépen kirajzolódik, miként, milyen stációkon keresztül válik egy bántalmazott Asperger-szindrómás gyerekből dühös, gyűlölködő felnőtt, aki egy teljes társadalmi csoportban – jelen esetben a nőkben – találja meg a felelőst valamennyi problémájáért. Megkapják a magukét a feministák is persze, akik, miként megtudhattuk, többek között a Szex és New York című sorozaton keresztül fejtik ki családromboló tevékenységüket.

 Ennek kapcsán jutott eszembe az, hogy a stresszel való megküzdésnek vannak adaptív és kevésbé adaptív módjai. Az például egy kevéssé adaptív, ugyanakkor széles körben támogatott megküzdési mechanizmus, hogyha az embert olyasvalaki bántalmazza nap mint nap, akivel nem tud vagy nem célszerű szembeszállni, akkor inkább olyasvalakibe rúg bele, aki nem tud visszaütni. Ez társadalmi szinten úgy jelenik meg, hogy vannak bizonyos elfogadható célpontok, akikre az ember gyakorlatilag büntetlenül ráirányíthatja a gyűlöletét: ilyenek például a zsidók, a romák, az LMBTQ emberek vagy a nők. A frusztrált, sokat bántott embereknek azt a hányadát, amelyik kevésbé tájékozott és önreflexív, ugyanakkor hajlamos az agresszióját kifelé irányítani, nagy eséllyel szippantja be valamilyen gyűlöletalapú csoportosulás, mint a különféle rendű és rangú szélsőjobboldali szervezetek vagy a férfijogi mozgalom, ami a nőgyűlölet mint eszme köré szerveződik. Vagy az is lehet, hogy nem sorakozik föl semmilyen eszme mögé, hanem „csak” a saját partnerét és/vagy gyerekeit bántalmazza. A lényeg ugyanez: találni egy bűnbakot, amin a frusztrációk, a düh és a gyűlölet többé-kevésbé büntetlenül leverhetők.

Az Asperger-szindrómásoknak, legyenek diagnosztizáltak vagy diagnosztizálatlanok, különösen sok bántalmazást kell lenyelniük gyerekkoruktól fogva. És köztünk is akadnak olyan emberek, akik a felgyülemlett frusztrációjukkal nem tudnak (vagy inkább: nem akarnak) adaptív módon megküzdeni, és azt egy másik marginalizált csoport felé irányítják.

 

A másik oka annak, hogy az Asperger-szindrómás bántalmazók láthatóbbak, mint a nem Asperger-szindrómások, alighanem az, hogy ahhoz, hogy az ember a bántalmazó viselkedést büntetlenül megússza, a hatalom mellett megfelelő mérlegelési képesség is szükségeltetik. A mérlegelési képesség pedig nem kis részben a szociális kompetenciák függvénye. A bántalmazónak fel kell tudni mérnie, hogy mik azok a bántalmazási módszerek, amik titokban maradnak ill. kimagyarázhatók, másrészt pedig be kell tudnia lőni, hogy kik azok az emberek, akikkel büntetlenül ujjat húzhat. Ha az ember kevésbé képes látni mások perspektíváját, és kevésbé képes a saját és mások cselekedeteit kontextusban értelmezni, illetve az emberismerete is kevésbé működik, akkor kisebb eséllyel tudja megúszni az elszámoltatást a tetteiért. Elsősorban azért, mert már a bántalmazás általa választott módja is olyasmi lesz, ami láthatóbb.

 

A gyűlölködő/bántalmazó viselkedésről azonban – ismét hangsúlyoznám, immár sokadszorra – nem az Asperger-szindróma tehet, hanem az a fajta közgondolkodás, ami mintegy megágyaz annak, hogy 1) az ember a sérelmeit a nála gyengébbeken verje le 2) elfogadható célpontokat jelöl ki ebből a célból, akiknek a bántalmazása nemcsak tűrt, de sok esetben támogatott is. Ugyanennek a programozásnak enged sok-sok nem Asperger-szindrómás ember is, csak ők a fenti okok miatt kevésbé látható elkövetési módokat választanak és/vagy a jobb szociális képességeik miatt könnyebben megússzák, mint az Asperger-szindrómás elkövetők. Ráadásul a sajtónak is egyszerűbb az Asperger-szindrómára kenni a dolgokat, mint szembesíteni a közvéleményt azzal, hogy a nőgyűlölet általános probléma, ami az egész társadalmat áthatja.

Hangsúlyoznám továbbá azt is, amit a NANE képzésein mindig elmondanak: hogy az agresszív viselkedés mindig döntés. Mint ahogy az is, hogy az ember az agresszióját ki ellen irányítja, és az is, hogy vállal-e közösséget gyűlöletalapú eszmékkel. Az Asperger-szindrómások soraiban számos olyan ember is akad, aki nap mint nap úgy dönt, hogy betartja a törvényeket, az ordas eszméktől elhatárolódik, és nem bántja a nála is gyengébbet és kiszolgáltatottat pusztán azért, mert megteheti.

jún. 28. 2014

Mitől függ?

Az egyik leggyakoribb kérdés az, amit a nekem író szülőktől kapok, hogy milyen perspektívák állnak egy Asperger-szindrómával diagnosztizált kisgyerek előtt, és mitől függ az, hogy az illető kihozza-e magából a maximumot.

 

Egyre inkább igazat adok a szakirodalomnak abban, hogy a legfontosabb tényező az intelligenciahányados. Bár a magas IQ legalább annyira átok is, mint áldás – hiszen nemcsak felemel, de egyben el is távolít a többi embertől –, az aspi ezt az erőforrását képes a leghatékonyabban használni arra, hogy kipótolja szociális készségeit. Ami nem megy ösztönből, azt kompenzálja a „számítási teljesítményével”, méghozzá – ezt nálam idősebb aspiknál látom, akiknek több ideje volt felépíteni a „szociális szótárukat” – meglehetősen hatékonyan, sőt, hatékonyabban sok-sok NT-nél. A magas IQ-jú emberek műveltségüket, gyors eszüket és a kiemelkedő intelligenciával együttjáró humorérzéküket is képesek úgy használni, hogy ezek segítségével megkedveltessék saját magukat másokkal, s rokonszenvet keltsenek önmaguk iránt.

A másik fontos tényező a kitartás. A magas IQ-jú ember is akkor tud igazán boldogulni, ha megvan benne a kellő szívósság, és képes motiválni saját magát arra, hogy újra és újra felálljon a padlóról. De a hihetetlen szívósság és kitartás akkor is lehetővé teszi, hogy az illető kompenzálja a szociális fejlődés terén mutatkozó eltéréseit, hogyha az IQ-ja az átlagos tartományba esik.

 

Én úgy látom, hogy rengeteg múlik a hátországon. Azon, hogy az ember aspiként hová születik, hová jár iskolába, és mennyire akadnak az útjába olyan emberek, akik látnak benne fantáziát, és támogatják.

Az első szűrő a szülők. A legnagyobb szerencse, ha a szülők maguk is jól integrálódott aspergeresek, vagy legalábbis nyitott NT-k, akik értékelik a gyerekük egyéni mintázatát, és még ha nem is értenek belőle mindent, támogatják abban, hogy kibontakozzék. A kevésbé nyitott NT-k viszont nemcsak döbbenten állnak autisztikus gyerekük – sokszor önmagában ártalmatlan – furcsaságai előtt, de nem egyszer nyíltan ki is mondjkák, hogy mennyire furcsának/szerencsétlennek/lúzernek/életidegennek/önálló életre képtelen biohulladéknak tartják, és a gyerek ezeket a hiteket internalizálja is – s nem egyszer felnőttként sem képes megszabadulni tőlük.

Sokszor ráadásul az aspigyerek olyan családba születik, ahol a szülőket agyonnyomják a saját problémái – és aki magát nem tudja megerősíteni, az a gyerekét miért tudná? Nem egy olyan aspit ismerek ráadásul, akit a szülei még felnőttként is csúnyán kihasználnak, és ennek az illető sokszor nincs is tudatában. Például a világ legtermészetesebb dolgának veszik, hogy a felmenőik a nyakukba varrnak egy csomó ingyenmunkát – úgy gondolják, tartoznak ennyivel a családjuknak, holott a rájuk lőcsölt feladatok a saját (amúgy is szűkös) életenergiáikat emésztik fel, azokat, amiket egyébként a saját feltöltődésükre, szakmai és emberi épülésükre használhatnának.

A másik szűrő az iskola. Az aspergeres képességprofil nem könnyíti meg, hogy az ember végigcsinálja az iskolát – akadnak szerencsés aspik persze, akiknek a képességeik úgy oszlanak el, ami egy szigorú elitgimnázium falai közt is gyors előrehaladást és jó eredményeket tesz lehetővé (az enyémek is többé-kevésbé ilyenek voltak), de a legtöbb esetben ez nem így van. Az AS-hez gyakran különféle tanulási nehézségeket csomagolnak, a magas IQ-hoz is társulnak olyan személyiségvonások, amik nem segítik, hanem épphogy nehezítik a tekintélyelvű magyar iskolarendszerben való érvényesülést, és sokszor az AS-sel együttjáró társas nehézségek is az iskolai érvényesülés rovására mennek. Az AS-es gyermek szempontjából nagyon nem mindegy az, hogy milyen tanárokkal találkoznak iskolai pályafutásuk során – olyanokkal-e, akik felismerik a fura kisgyerekben rejlő potenciált, és arra bátorítják, hogy kibontakoztassa azt, vagy olyanokkal, akik úgy próbálják a sorból kilógót a helyes útra terelni, hogy megszégyenítik az egész osztály előtt. Egy jó középiskolai tanár, aki felkarolja az AS-es gyereket, és irányt mutat neki, nemcsak sikeres karriereket indíthat el, de a gyerek szociális státusát is kedvezően befolyásolhatja, mert ha egy AS-es gyereknek a közösségen belül funkciót adunk, s lehetővé tesszük, hogy eredményeket mutasson fel, az a közösségben betöltött szerepére is hatással van.

A harmadik szűrő a munkahely. A megfelelő pálya megválasztása minden aspinál döntő jelentőséggel bír – egy olyan pályán, ami kompatibilis az aspi alapvető képességkészletével, és a szociális nehézségek nem akadályozzák az előbbrejutást, az aspi megalapozhatja társadalmi státusát. A megfelelő embereknek ilyenkor is alapvető jelentősége van. Egy bölcs főnök, aki jó emberismerő, világosan látja azt, hogy az aspoid emberek, azzal együtt, hogy nem ők lesznek azok, akik életet visznek a partiba, eszüknek, szorgalmuknak és egyéni képességprofiljuknak köszönhetően három ember munkáját képesek elvégezni. A jó munkahely és a munkahelyen belüli elismertség pedig az ember közösségi státusát is megalapozza; ha pedig az ember stabil státussal, funkcióval bír, akkor a barátkozás és a pártalálás is könnyebb.

 

A felnőtt aspik pályáját elnézve úgy látom, hogy azok viszik igazán sokra, akik képesek megfelelő szociális hálót kialakítani. Akiket konstruktív és jóindulatú emberek vesznek körül, akik szeretik, segítik, támogatják, akik figyelmeztetik arra, hogyha valami elkerülte a figyelmét, vagy éppen fejjel készül menni a falnak – és akik olyankor is elkapják, hogyha valamiért kicsúszik a lába alól a talaj.

 

Minden aspi különc, és különc is marad. Akármilyen tökélyre is fejleszti az NT álcát, akármennyit is tanul a társas kapcsolatokról, az emberek mindig látni fogják rajta, hogy más mint a többiek – s ez a másság egyben támadási felületet is ad.

De más különcnek lenni úgy, hogyha az ember a közösség elismert tagja, netán vezetője. Akit a többiek tisztelnek azért, amit letett az asztalra (ami alighanem épp az egyedi képességprofiljának volt köszönhető). Hát még akkor, ha van egy szerető házastársa, netán gyerekei, és egy baráti kör, ami figyel rá, vigyáz rá.

És nagyon más úgy, hogyha az illető a közössége margóján leledzik, magányosan, baráttalanul, vagy éppen egy baráti társaság perifériáján, ahol megtűrik – azért cserébe, hogy a többi tag durva tréfákkal ugrathassa, és rajta köszörülhesse a nyelvét. És az illetőben sokszor nem is tudatosul, hogy milyen a helyzete, mert világéletében így bántak vele.

 

A különcséget az emberek mindkét esetben észreveszik, csak míg az egyikben szerető elnézéssel viszonyulnak hozzá, vagy netán egyenesen bájosnak és/vagy a géniusz egyértelmű bizonyítékának tartják, a másik esetben az illető a különcsége miatt élő céltáblává válik, s minden apró sorból kilógása miatt kíméletlenül kigúnyolják, vagy akár fizikailag is bántalmazzák.

S ebből látszik az is, hogy az, hogy kivel hogy bánnak, és kinek mit és mennyit engednek meg, nem elsősorban a viselkedéstől függ, hanem egyes egyedül attól, hogy az illető mennyire „védett”. Vagyis hogy mennyire képes érvényesíteni az érdekeit másokkal szemben, és mit engedhetnek meg vele szemben a többiek büntetlenül. (Ez is azt mutatja, hogy a „támadási felület” kifejezés pontatlan – az embert nem azért bántják, mert támadási felületet ad, a támadási felület pusztán ürügy az agresszió kiélésére, amit egyrészt a közösség eleve meglévő hatalmi viszonyai tesznek lehetővé, másrészt pedig az a gyakorlat, hogy a frusztrációinkat bevett és elfogadott dolog a nálunk gyengébbeken leverni.)

 

Nekem sikerült kiépítenem azt a szociális hálót, ami védelmet biztosít, de ebben a szerencsének is rengeteg szerepe volt. Szerencsém van a képességprofilommal, ami autisztikus ugyan, de az NT iskolákban is megkönnyíti a helytállást. Szerencsém van az egyéb adottságaimmal, többek közt a külsőmmel, ami miatt felületes ismeretség esetén is jó benyomást tudok kelteni, legalábbis így felnőttként. És végül, szerencsém van azzal, hogy jó családba kerültem, utamba került néhány jó tanár, és úgy általában, több ízben is jókor voltam jó helyen. A sikereimet persze saját magamnak, a szorgalmamnak és befektetett munkának tulajdonítom, meg annak, hogy igyekszem minden helyzetben meglátni a lehetőséget, és azt, hogy hogyan tudom az adott felállást valamilyen módon a saját javamra fordítani. De az, hogy egyáltalán van lehetőségem önmegvalósítani, egy sor egyéb tényezőnek köszönhető, amikbe rendszerint bele se gondolok, mert a privilégiumok meglétét nem szokás végiggondolni, csak azok hiányát.

Mindenesetre – s ez nem kis részben épp a feminizmusnak köszönhető – a közelmúltban kezdtem el meglátni azt, hogy az emberek rohadtul nem egyenlőek. Hogy baromira nem ugyanarról a rajtkockáról indulunk. Én a nulláról indulok, mások meg a mínusz hatvanról, s eközben hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy másoknak már ahhoz rengeteg energiát be kell fektetni, hogy eljussanak oda, ahol számomra a nulla van.

Ami engem illet, a saját privilégiumaimat igyekszem úgy használni, hogy azoknak az előbbre jutását is meg tudjam könnyíteni, akik az enyémnél kevésbé szerencsés rajtkockáról indultak.

Kérdés, hogy mit tesznek ezért maguknak az érintett gyerekeknek a szülei.

Ismerkedés 101: Az ismerkedés mint többlépcsős folyamat

Az NT kiskamaszok többsége azt hiszi, hogy az ismerkedési folyamat valahogy így néz ki:

 aspoid.png

Az aspik közül viszont sokszor a felnőttek is úgy gondolják, hogy az ismerkedésben mindössze egy döntési pont van: az, amikor megkérdezzük a másikat arról, hogy szeretne-e közelebbi kapcsolatot velünk. Ha a másik igennel válaszol, akkor zöld utat kaptunk (=szabad az út a körbe befele, és korlátlanul hatolhatunk előre), ha pedig nemmel, akkor vissza lettünk utasítva – s ezt az alacsony önértékelésűek úgy gondolják tovább, hogy nyilván ennek az egyedüli oka az, hogy értéktelenek vagyunk, szerethetetlenek, és nem vagyunk méltók az általunk preferált nem vagy nemek figyelmére.

Azok az emberek, akik felnőttként is így ismerkednek, gyakran kapnak visszautasítást – egyszerűen azért, mert az emberek nem szeretik, ha döntési helyzetek elé állítják őket. A többség csak akkor mond igent élből, hogyha tutibiztos a dolgában (például ha már első pillantásra erős fizikai vonzalmat érez a másik iránt), minden más esetben viszont inkább elmenekülnek, sokszor még akkor is, ha egyébként szimpatizálnak / további ismeretség esetén szimpatizálnának az ismerkedni akaróval.

A valóságban az ismerkedési folyamat sokkal inkább így néz ki:

 koncentrikus.png

Tehát minden embert egy-egy koncentrikus körként kell elképzelni, ahol az ismerkedés kívülről befelé haladva történik. Ha az ismerkedés élőben történik, akkor a non-verbális jelzéseknek a kör legkülső rétegénél van szerepe: az ismerkedni akaró akkor megy oda a célponthoz, ha a célpont viszonozza a tekintetét, és mosolyog. De ha az ember nem tudja a non-verbális jelzéseket olvasni, a köszönés ilyenkor is jó indikátor: aki a köszöntést mosolyogva fogadja, azzal el lehet kezdeni a small talkot. A small talknak az NT kommunikációban egyfajta tapogatódzási szerepe van: ilyen módon lehet tesztelni, hogy a másik ember mennyire nyitott a velünk való kommunikációra, és ha igen, akkor milyen témák mentén érdemes elindulni.

Ha a másik ember a small talkunkra proaktívan, de legalábbis nem elzárkózóan reagál (mosolygás, nyílt, vagy legfeljebb némi félénkséget tükröző testtartás), akkor lehet továbbhaladni általánosabb témák felé, amik mindkét fél érdeklődésére számot tartanak. Ha az ismerkedés olyan közegben történik, ahol adott a közös téma, akkor a beszélgetés jó eséllyel erre fog kanyarodni. Ezt akár facilitálni is lehet oly módon, ha az ember az öltözékén is megjeleníti azokat a témákat, amik az érdeklődés tárgyát képezik; az ismerkedni akaró emberek általában maguk is megértik a célzást, és szóba fogják hozni a témát.

Innentől lehet haladni tovább, a beljebb fekvő körök irányába. Itt sincs egyetlen döntési pont, hanem sok kicsi döntési pont van; az egyik fél tesz egy lépést, a másik fél pedig valamilyen módon (szóban vagy non-verbális módon, pl. mosollyal, bólogatással, nyitott testtartással) "leokézza" azt. Aztán megtörténik a következő lépés, azt is leokézzák, és így tovább -- így halad az ismerkedés az egyre beljebb fekvő régiók irányába: barátok, család, párkapcsolatok, és legfőképpen a célpont saját maga.

A kezdeményező félnek elsősorban kérdeznie érdemes, hiszen a további közeledést a másik válaszaira lehet építeni. Arra kell törekedni, hogy a másik embert saját magáról és a számára fontos értékekről beszéltessük. Mi is válthatunk témát, de fontos, hogy a téma az aktuális "körön" belül legyen. A beljebb fekvő körök felé való továbbhaladást a kiválasztott célpont kezdeményezze. Hagyjuk, hogy ő beszéljen magáról, ő kérdezzen, és a kérdéseit röviden, pár mondatban válaszoljuk meg. Ha az ismerkedés férfi és nő között történik, a nő az, akinek több lehetősége van előreszaladni az ismerkedési folyamatban, és ugrálni a kategóriák között – de persze ha a férfi elég nyitottságot és bizalmat lát, akkor ő is veheti a lépésközt kisebbre.

Aki romantikus/szexuális céllal ismerkedik, az általában már az ismerkedési folyamat elején beangolnázza szándékait, pl. célozgat arra, hogy egyedülálló és/vagy az aktuális párkapcsolatával nincs megelégedve, felhozza a szexet vagy a párkapcsolatot témaként, érzelemmel telített vagy szexuális töltetű jelzőket használ (pl. elmeséli egy álmát, amiben "érzékien megcsókolt" egy nőt). Elég gyakori az is, hogy szexuális töltetű poénkodást kezdeményez -- ha a másik fél egy hasonló poénnal vág vissza, azt zöld jelzésként értelmezik. Fontos, hogy az ilyen témák fölvetése gyakran nem az érintett felek vonatkozásában történik, hanem látszólag teljesen érintőlegesen, más témák kapcsán, pontosan azért, hogy könnyebb legyen kihátrálni belőle, hogyha a másikról kiderül, hogy nem vevő a közeledésünkre. Ezt egy önbizalomhiányos aspinak nem mindig könnyű észrevenni, mert sokan közülünk szexuális tárgyként nem tartják magukat túl sokra, és ezért fel se merül bennünk, hogy a másik fél közeledése ilyen céllal történik. Viszont éppen ezért fontos odafigyelni az ilyen jelzésekre, mert ha ez a fajta közeledés rossz érzéseket kelt bennünk, akkor ebben a fázisban könnyebb leállítani.

Alapvetően itt is érvényes az NT kommunikáció fő szabálya: mindennek az értékét a kontextus határozza meg. Az a gesztus, ami az egyik kontextusban helyénvaló, egy másik kontextusban durva hibának, vagy akár zaklatásnak is értelmezhető. Ha például egy ismerkedési szituációban a férfi megérinti a nőt kézfejét, az lehet helyénvaló akkor, ha előtte közösen végigmentek a különféle "hagymahéjakon", és a nő mindvégig nyitottnak bizonyult; ha viszont a férfi korábban már megérintette a nőt, és a nő élesen elzárkózott ez elől, mi több, egyértelművé tette, hogy nem szeretne a férfitól ilyen jellegű érintéseket, már a zaklatás kategóriájába esik. Ha mi vagyunk a kezdeményező fél, még a látszatát is kerüljük a zaklató viselkedésnek, ha pedig nálunk kezdeményeznek, kerüljük el messziről a zaklatókat, mert ha valaki az igényeinket már az ismerkedési fázis elején sem veszi figyelembe, akkor később, amikor nem lesznek tanúk, sokkal durvább határsértésekre számíthatunk.

 

jún. 08. 2014

Találkozók, találkozások

Tegnap tartottunk egy találkozót, amire szabadtéri piknik formájában került sor. Délután kettőkor ültünk ott, délután 3-kor elmentünk, és vettünk egy csomó sört és radlert. Este nyolckor, a park bezárásakor indultunk haza, addigra a sör és a radler túlnyomó része elfogyott. (Persze aki nem akart, az nem fogyasztott, és nem presszionáltuk őket semmilyen módon, hogy tegyék azt. És odafigyeltünk a hidratálásra is :) ) Utána beültünk egy étterembe, ahol az egész csapat jól bevacsorázott. Este 10 volt, mire végeztünk, és jó hangulatban, a szervezett aspergeres érdekérvényesítés módjait és lehetőségeit latolgatva indultunk haza.

Az egész SE nagyon derűs és felszabadító volt. Talán azért is, mert ezúttal volt egy kötött téma, ami köré az egész társalgás szerveződött, de nem ragaszkodtunk hozzá olyan mereven – mindenki elmondhatta, amit szeretett volna. Mégis, a kötött téma és szabályok adtak egyfajta struktúrát az egésznek, így azok is könnyebben meg tudtak szólalni, akik amúgy csoportban nehezebben szólalnak meg. Szóba került mindenféle téma, és a társaság mindenki felé egyforma nyitottsággal fordult oda, így mindenki be tudott kapcsolódni, és energiát tudott meríteni az eszmecseréből és a közös együttlétből.

Az is hatalmas dolog – és sajnos egyáltalán nem tipikus –, hogy ebben a közösségben a női nézőpont a férfi nézőpontéval egyenrangúan jelenik meg, és olyan érzékeny témák is elhangzanak a közösségi térben, mint az aspergeres lányokat sújtó genderelvárások, illetve az anorexia és az AS közötti összefüggések. Az egészen rendkívüli, és nagyfokú bizalomra utal, hogy ez egy vegyes nemi összetételű közösségben megjelenik témaként – korábban ilyesmivel csakis kizárólagos női terekben találkoztam.

 

A legjobb az, hogy mára a fórumon egy valóban empowering közösség alakult ki, ahol a tagok kölcsönösen segítik és támogatják egymást. És a támogatás nem lenyomó okoskodást és arrogáns, önigazoló kioktatást jelent, hanem finom, pozitív megerősítő üzeneteket, hasznos információk megosztását és konstruktív vitát. És baromi jó látni azt, ahogy az emberek napról napra erősödnek meg, válnak magabiztosabbá. Persze a barátságtalan NT világot nem tudjuk lecserélni, de az, hogy van egy elfogadó és támogató közösség, ahol az NT normától való eltérés a norma a legtöbb aspi számára az egész világot jelenti – és ideális alap arra, hogy kialakítsanak egy egészséges önértékelést.

Ehhez képest szinte már csak lábjegyzet az, hogy a közösség azt is lehetővé tette, hogy én is megalapozzam az önbizalmamat, és reális, valós alapokra épülő énképet alakítsak ki. Ezt az könnyítette meg nagyon, hogy a közösségbe különféle emberek érkeztek, akiknek a különféle vonásaiban, mint afféle tükörben, megláttam saját magam. És persze itt tanultam meg azt is, hogyan lehet nagyon különböző személyiségű emberekkel bánni, hogy hogyan érhetem el, hogy feloldódjanak, és kellemesen érezzék magukat a környezetemben. Az is nagy feladat volt, hogy megtanuljam, hogyan lehet olyan közösséget működtetni, ahol a tagok egyenlő félként kommunikálnak egymással, és nincsenek kedvezőtlen csoportfolyamatok. Illetve azon is dolgoznom kellett, hogy hogyan irtsam ki a kommunikációmból, viselkedésemből a lenyomó, leuraló mintázatokat (nem mintha külön törekedtem volna a lenyomásra, de mivel leuraló emberek vesznek körül bennünket, ezért óhatatlanul ragad ránk ez-az menetközben).

 

A legnagyobb dolog mindesetre az, hogy nemcsak jól vagyok önmagammal, de az emberek is jól vannak körülöttem – jól, oldottan, empowered módon érzik magukat körülöttem, és jó hatással tudok lenni a környező emberek életére.

máj. 30. 2014

Hát autista barátaid vannak-e?

Ma reggel került az utamba egy olyan cikk, ami amellett érvel, hogy az aspergeres gyerekeket nevelő szülők akkor tudnak a legtöbbet segíteni gyerekeiknek, hogyha sürgősen beszereznek néhány nem neurotipikus barátot.

 

Egy aspergeres gyerekből akkor lesz magabiztos, kompetens felnőtt, hogyha gyerekként, kamaszként azt az üzenetet kapja, hogy nem kell neurotipikussá válnunk ahhoz, hogy sikeres pályát fussunk be, sok barátunk és pasink/csajunk legyen, és úgy általában is jól érezzük magunkat a bőrünkben, és megtaláljuk a helyünket a világban.

 

Egy autisztikus barát nemcsak belső értékei miatt remek társaság, hanem azért is, mert a gyereked számára is szerepmodellként szolgálhat. Ha a gyereked kiskorától fogva olyan embereket lát maga körül, akik az eltérő neurológiai drótozottságukkal együtt (vagy éppen amiatt!) megtalálták a helyüket a világban, rengeteget fog jelenteni a számára.

Egyrészt, az ilyen találkozások sokat dobnak az önismereten: ha a gyerek látja, hogy egy aspergeres felnőttnek milyen potenciáljai vannak, milyen erősségei és milyen nehézségei vannak, úgy a saját lehetőségeit is reálisan fogja látni.

Másrészt, ott lesz előtte a minta, hogy az ember olyan képességprofillal is lehet sikeres, találhat barátokat, társat, és elfogadó közeget, ami nem teljesen standard, és amit (éppen emiatt) a többségi társadalom nem fogad el teljes értékűnek. Ez a tapasztalás pedig sokat segít abban, hogy az ember átvészelje azokat az időszakokat, amikor épp a negatív impulzusok vannak többségben.

 

Ehhez a gyerekben először is annak kell tudatosodnia, hogy ő elfogadható, szerethető – és nem annak ellenére, hogy aspergeres, hanem éppen azért. Az pedig, hogy a gyerek saját magát elfogadhatónak és szerethetőnek fogja-e látni, elsősorban a szülőtől függ.

 

Tedd föl magadnak a kérdést, kedves aspergeres/autista gyereket nevelő neurotipikus olvasóm, hogy te a magánéletben hogyan viszonyulsz a “kockákhoz”, a különcökhöz, a számmágusokhoz, a sorból kilógó alakokhoz.

 

Vannak ilyen barátaid?

Netán a párod is ilyen?

Vagy ha nem, el tudnál képzelni egy ilyen embert partnerként/házastársként?

 

Vagy idegenkedsz tőlük, s te is azoknak a táborát gyarapítod, akik az ilyen emberekre megjegyzéseket tesznek a hátuk mögött? (Esetleg szemtől szemben is?)

 

Neadjisten szemtől szemben is?

 

 

Még nem késő – itt az ideje, hogy beszerezz pár jóféle aspibarátot. Javaslom, a tájékozódást a fórumunkon.

máj. 25. 2014

Az írástudók felelőssége

Most, hogy egy újabb nőgyűlölő tömeggyilkos esete járja be a médiát, újfent arra kényszerülök, hogy leírjam, hogy nem kéne minden adandó alkalommal kihangsúlyozni, hogy az illetőt Asperger-szindrómával diagnosztizálták. Vagy ha már muszáj beleírni minden egyes hírbe, riportba és tudósításba, akkor már írják bele azt is, hogy "nem, nem azért tömeggyilkolt, mert Asperger-szindrómás, továbbá az Asperger-szindróma önmagában még nem okoz tömeggyilkos hajlamokat".

Így, hogy fogalmatlanul bedobják az "Asperger-szindróma" kifejezést, annyit érnek el, hogy az utca embere fejében elválaszthatatlanul összekapcsolódjék az AS és a tömeggyilkosság fogalma. Továbbá az AS-é és a nőgyűlöleté, mert az egy másik gyakorta leírt és újra és újra megerősített sztereotípia, hogy az aspergeresek forever alone fiatal férfiak, akik másokat (de főleg a nőket mint embercsoportot) hibáztatják amiatt, hogy sehogy sem sikerül barátnőt szerezniük.

Ezzel nem könnyítik meg azoknak az AS-es embereknek a dolgát, akik szeretnék a nyilvánosság előtt is felvállalni az érintettségüket.

Provokálunk, provokálunk?!

Adott egy ember, aki egy feltűnő, de a önmagában nézve jelentéktelen normasértést követ el, amivel egyetlen más embernek sem árt.

Az emberek valamiért mégis gyomorból reagálnak. Ujjal mutogatnak, hogy az illető "undorító", "dögöljön meg", "régen az ilyet ledobták a Taigetoszról". A toleránsabbak annyit mondanak, hogy "nem bánom, lehet ilyen, csak ne mások előtt csinálja, mert nem szép látvány", sőt, "botrányos viselkedésével provokálja az embereket".

berni4.jpg

Ez a poszt az Asperger-szindrómás emberekről szólt. Az ő életükben ugyanis ezerszámra fordulnak elő ilyen esetek -- az ilyen jellegű normasértések is, és a normasértésre adott eltúlzott és szélsőséges gyűlöletet tükröző reakciók egyaránt.

Miért, te mit hittél?

Empowerment

Hosszan lehetne írni arról, hogy mi a baj ezzel az interjúval – kezdve a „szőkéző”, „győzikéző” kiszólásokkal és az egész interjún vörös fonálként végighúzódó arcbamászó szexizmussal. A blog témája szempontjából mégis ez a bekezdés a legaggályosabb:

Ha valaki szimpatikus, nem elemezgetem, hogy mitől az. Azt hiszem el elsőre, amit látok. A legfontosabb a pozitív arckifejezés. Ha valaki nem is szélesen mosolyog, legalább ne egy bánatos lepukkantság áradjon belőle. Senki sem kíváncsi arra, hogy mi bajunk van. A beejtett váll önmagában negatív külsőt kölcsönöz. Egyenes derék, megemelt váll, mosolygós arc, és máris megnyerte az első csatát. Kommunikációs alapelv: az tud engem meggyőzni, akit előtte érzelmileg elfogadok. Ha valakiből árad a világfájdalom, mit csináljak vele? Legfeljebb adok neki egy gyógyszert, aztán otthagyom. Az emberiség egyik fele nem tudja állandóan a másikat dajkálni.

Túl azon, hogy a bekezdés szembetűnően empátiahiányos, a megközelítése teljességgel elhibázott.

Az addig világos, hogy az ember lelkiállapota a non-verbális kommunikációjára is rányomja a bélyegét. Ha valaki depresszív és önbizalomhiányos, annak ez a testtartásában, gesztusaiban stb. is le fog képeződni. Ha a belülről fakadó gesztusnyelvét akarattal írja felül, az nem sokat jelent, mert ezzel csak azt éri el, hogy a gesztusai természetellenesek lesznek, ami – miként Görög Ibolya a cikk többi részében maga is kifejti –szintén rossz benyomást kelt. Valódi megoldást csak az hozhat, ha az ember az alapvető okokat kezeli, vagyis ha a depressziót és az önbizalomhiányt próbálja megszüntetni.

Görög Ibolya e problémára egyáltalán nem reflektál. Ehelyett szakmai autoritása és egyetemi katedrája magasából alaposan kioktatja azokat, akik ilyen problémákkal küzdenek. Fölényes, negatív színezetű jelzőkkel illeti azokat, akik rosszul teljesítenek párválasztási helyzetben és az állásinterjúkon, s közli velük, hogyha ennyire szerencsétlen, búvalbélelt alakok, akkor ne is csodálkozzanak, hogyha nem veszik föl őket semmilyen állásba, és randizni sem fog majd velük a kutya sem. Kioktató monológját végül azzal az épületes tanáccsal tanáccsal zárja, hogy „ne legyetek ilyenek, és akkor majd sikeresek lesztek”.

 

Az ilyesfajta monológokkal az a gond, hogy azok, akikhez ezt intézik valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy nehézségeik vannak, s azzal is, hogy az ok az önbizalomhiányos/depresszív kisugárzásuk. Azzal viszont, hogy Görög Ibolya mindezt arrogánsan az arcukba vágja, megtetézve azzal, hogy ők maguk tehetnek a problémáikról, tovább fokozza a szorongásukat, a kisebbségi komplexusukat és az önutálatukat, végső soron tehát azokat az alapvető okokat mélyítve el, amelyek az illetőknél a társas működés zavarait eleve okozzák.

 

Az alapvető probléma ismét az elmeteória hiánya – Görög Ibolyának szemlátomást nehézséget okoz az, hogy beleképzelje magát olyan emberek helyzetébe, akik az övétől eltérő problémákkal küzdenek.

 

Görög Ibolya szemlátomást olyan ember, akinek sosem okozott problémát az, hogy a meglévő kvalifikációi ellenére sem tudja eladni magát. Nem ismer ilyen embereket közelről, akiknek pedig történetesen tud a létezéséről, azok iránt minimális együttérzéssel sem viseltetik. Élek a gyanúperrel, hogy a „tanácsait” sem azért mondja el, hogy segítsen ezeknek az embereknek kijönni a depresszió és az önbizalomhiány állapotából, és megtanulni érvényesülni, hanem az, hogy a saját sikerességét és rátermettségét demonstrálja. Sokan ezt úgy teszik, hogy másokba rúgnak bele, s persze rugdosódni is úgy a legkönnyebb, ha a másik ember már a padlón van.

Tapasztalataim szerint azoknak az embereknek, akiknek a társas működés terén vannak nehézségeik, úgy tudunk a leghatékonyabban segíteni, ha a kompetenciaérzetüket erősítjük. Az újonnan tanult szociális viselkedések alkalmazásának alapfeltétele ugyanis az, hogy az embernek legyen egy alapvető önbizalma, vagy legalábbis legyen nyugodt annyira, hogy nem köti teljességgel gúzsba a szorongás debilizáló formája. Lehet a tanácsunk akármilyen hasznos, hogyha minősítgetéssel és fölényes, ledorongoló hangnemmel párosul, azzal nem segítjük, hanem hátráltatjuk az illetőt, mert felnyomjuk a szorongását az egekbe, megakadályozva azt, hogy az általunk javasolt szociális trükköket alkalmazza is.

Ha én valakinek a kompetenciaérzetét akarom megerősíteni, akkor pozitív visszajelzéseket küldök – nem az illető tulajdonságaira vonatkozóan, hanem arra vonatkozóan, amit csinált. Ha tehát a kislányom egy iskolai projekten dolgozna, nem azzal próbálnám növelni az önbizalmát, hogy azt mondom neki, „milyen okos vagy”, hanem inkább egyes konkrét ötleteire vonatkozóan adnék pozitív visszajelzéseket, illetve a szorgalmát és a kitartását dicsérném meg, kiemelve, mennyire fontosnak tartom, hogy ilyen sok munkát fektetett be a projekt végrehajtásába, és milyen nagy teljesítménynek tartom, hogy ilyen hosszú időn át képes volt megőrizni a lelkesedését. Arra is ügyelnék, hogy a pozitív visszajelzéseim ne üres általánosságok legyenek, hanem sok konkrétumot tartalmazzanak. A kompetenciaérzet különösen oly módon növelhető hatékonyan, hogyha olyan dolgokat dicsérek, amikről tudom, hogy az illetőnek sokat jelentenek, és bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy jól csinálja-e.

Ha teszek azért, hogy a környezetemben lévő önbizalomhiányos emberek kompetenciaérzete erősebb legyen, azzal a társas működésüket is javítom, mert a megerősítő üzeneteim az általános önbizalomra is pozitívan hatnak vissza, s így az illető társas működése is hatékonyabb lesz.

 

A fenti cikkel a legnagyobb baj tehát az, mint azoknak a tanároknak, pszichológusoknak, önsegítő könyveknek stb. a többségével, amik eleddig az utamba kerültek. Vagyis hogy nem empowering. Nem az a célja, hogy belülről megerősítsen, fokozva a kompetenciaérzetemet, és önbizalmat adva ahhoz, hogy legközelebb jobban teljesítsek, hanem hogy gyengítsen, kritizáljon, lehúzzon, és így emelje magasabbra saját magát.

Ezzel pedig épp a szándékolt hatás ellenkezőjét érik el.

ápr. 28. 2014

Miért ismerkednek nehezen az aspik NT-kkel (és az NT-k aspikkal)?

A leszbikus szexet is kipróbáltam. Egy hirdetésre jelentkeztem. Választottam profi balett-táncos volt, aki nemrég hagyta abba a táncot, s ezt megünneplendő megcsináltatta a mellét. S ott voltam én, a profi strandröplabda ígéretes tehetsége.

Egész este arról beszéltem, milyen okos vagyok, milyen erős vagyok, mennyi könyvet olvastam.

Egész este azt ecseteltem, hogy ő mennyire jó nő.

Arra már nem jöttem rá, hogy ez azt jelenti, hogy nekem kell kezdeményeznem a szexet is.

Egyszer csak azt mondtam: „Na, csókolózunk? Nem beszélhetjük végig az egész randit, valamikor csókolóznunk is kell!”

Erre ő azt mondta: „Először el kell csábítanod.”

Erre én: „Mi van, most hülyéskedsz? Csak vedd le a ruhád! Hogy a fenébe fogunk így szexelni, ha folyton halogatjuk?”

Ő azt mondta: „Nana, ez nem így működik! Ez olyan, mint egy játék.”

Erre én: „Rendben, akkor játsszunk. Mi a következő lépés?”

Erre elhúzta a száját. Akkor még nem tudtam, hogy ez is a játék része volt.

Azt mondtam neki, így nem sokra fogunk menni együtt, és kéne egy pasi, aki megteszi helyettünk az első lépéseket. Végül erre nem került sor. Még az első lépést sem tettük meg.

Forrás: http://blog.penelopetrunk.com/2010/11/18/what-its-like-to-have-sex-with-someone-with-aspergers/

  

Ez a történet elég jól mutatja, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdenie az aspiknak, ha NT-kkel akarnak együttműködni, és hogy min szokott félremenni az NT-kkel való kommunikáció.

Az aspik általában csak annyi üzenetet akarnak átvinni, amit a mondataik szó szerint jelentenek; az NT-k kommunikációjában viszont a mondatok szó szerinti jelentése csupán a jéghegy csúcsa. És itt nemcsak a hanglejtés és a non-verbális kommunikáció közvetítette többletjelentésre gondolok, hanem arra, hogy vannak olyan kommunikációs gesztusok, amik egy nagyobb perspektívában értelmezendők, abban nyerik el valódi jelentésüket.

Ilyen kommunikációs gesztus a fenti történetben az, amikor az aspilány intellektuális témákat vetett fel, s a könyvek iránti érdeklődéséről beszélt. Ezzel pontosan annyit akart közölni, amennyit ott és akkor kimondott – azt, hogy ő egy intellektuális lény, aki szeret olvasni –, annak pedig korántsem volt tudatában, hogy az, amit mondott, a tágabb kontextusban más jelentést kap. A történet neurotipikus szereplője persze az aspilány gesztusát már a big picture részeként értelmezte – vagyis jelzésnek vette, s utána elvárta, hogy az aspilány ennek a jelzésnek megfelelően is viselkedjen.

Az aspiként való létezés egyik legnagyobb kihívása ezeknek a magasabb szinten értelmezendő kommunikációs jelzéseknek a kezelése. NT-k között létezve hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy folyamatosan ilyen jelzések jönnek-mennek körülöttünk, s nemcsak az okozhat problémát, ha más emberek implicite közölt jelzéseiről lemaradunk, de az is folyton megtörténik, hogy a mi (kizárólag szó szerint értelmezendő) szavainkat veszik jelzésnek, vagy olyan hátsó szándékot vélnek mögé, aminek a létezéséről nekünk tudomásunk sincs. S mindezek után elvárják, hogy mi az általunk leadott állítólagos jelzéseknek megfelelően viselkedjünk, illetve az általuk odavélt hátsó szándékaink alapján ítélnek meg bennünket. A legrosszabb az, amikor a jelzéseinket beleegyezésnek veszik olyasmibe, amit valójában egyáltalán nem akarunk.

Persze ezek a félreértések különböző emberekkel más-más mélységűek lehetnek, mert nemcsak az autizmus képez spektrumot, hanem a neurotipikusság is, tehát minden NT más-más mértékben érintett. Vannak olyan neurotipikusok, akik meglehetősen nyíltan, rejtett napirend és sorok között küldött üzenetek nélkül kommunikálnak, velük az aspik többsége is jól kijön. (És persze, tegyük hozzá, az aspik között is akadnak olyan emberek, akiktől a szárnyashajónk tele lesz angolnákkal.)

 

A legtöbb kommunikációs helyzetben „ki lehet ugratni a nyulat a bokorból”. Ha az emberek azzal szembesülnek, hogy nem vagyunk hajlandók a sorok között olvasni, akkor előbb-utóbb hozzászoknak ahhoz, hogy nyíltan közöljék, hogy mit várnak tőlünk. Mi pedig megtanuljuk felismerni, hogy mik azok a kommunikációs lépések, amik az NT-k világában jelzésértékűek és/vagy hátsó szándékot tulajdonítanak nekik.

Az ismerkedés világában azonban erre általában nincs lehetőség. Az ismerkedés a kommunikáció azon terrénuma, ahol nemhogy előnyben részesített, de egyenesen elvárt az, hogy a felek csak burkoltan jelezzék a szándékaikat, és a másik ember burkolt jelzéseire válaszoljanak. E téren az aspi és az NT preferenciák nemcsak eltérnek, de homlokegyenest ellenkeznek is. Az aspinak az nyújt biztonságot, hogyha a másik fél nyíltan és egyértelműen közli, hogy „figyelj, tetszel, és azt szeretném, ha lefeküdnénk egymással” – minden más, ami ennél kevésbé nyílt, érthetetlen a számára, és szorongással tölti el. Egy NT azonban sosem fog ennyire nyílt jelzést küldeni, mert kerüli a kockázatot, s mert ő maga alighanem egy fele ilyen nyílt közléstől is világgá szaladna. Ezért aztán az aspik és az NT-k szépen el is kommunikálnak egymás mellett, mert az NT burkolt jelzéseit az aspi nem veszi észre, az NT-k többsége viszont úgy reagál az aspik közeledési kísérleteire, mint a fenti történet balett-táncosa.

 

Az aspik – legyenek nők vagy férfiak – a fenti bináris felosztásban is nehezen tudják elhelyezni saját magukat. A passzív szerepben azért nem érzik jól magukat, mert nem az ő kezükben van a kontroll, nem ők diktálják a tempót, és fennáll a veszély, hogy a jelzéseiket másképp értelmezik. A nemierőszak-kultúra világában ugyanis sokan a visszajelzés hiányát beleegyezésnek veszik, amiből a legjobb esetben is kellemetlen helyzetek származnak. Ahhoz viszont, hogy az aktív szerepet játsszák, nem elég ügyesek. Azt a „játékot”, amit a genderhelyesre kondicionált NT nők többsége vár – miként a fenti történet is mutatja – nem vagy csak nagyon döcögősen tudják eljátszani, az NT férfiaknak egy jó része pedig nem veszi túl jó néven, ha egy nő nyíltan kezdeményez. Persze egy aspi is el tudja sajátítani az NT koreográfiának megfelelő ismerkedést – a kérdés, hogy akarja-e.

Az NT-k többsége persze egyáltalán nem reflektál a privilégiumaira. A legtöbben nincsenek is tudatában annak, hogy az az ismerkedési koreográfia, amit ők elvárnak, korántsem tekinthető alapértelmezettnek, és vannak olyanok is, akik azért nem tudják követni, mert nem rendelkeznek a kellő szociális ismeretekkel / neurális drótozással. Az ilyen emberek kötelező elvárásként jelölik meg az NT ismerkedési koreográfia követését, és ha a másik fél „rosszul lép”, egyből beírják a fekete pontot. Ha pedig túl sok fekete pont gyűlik össze az ellenőrzőben, elküldik az igazgatóhoz kukázzák az illetőt. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy tudatos következtetési láncolatot, hanem egyszerűen csak alábbhagy a vonzalom és/vagy elkönyvelik az ügyet bukottnak, és inkább olyan emberekbe fektetik az energiájukat, akik számukra értelmezhető módon kommunikálnak.

A végeredmény ugyanaz, mint az élet összes többi területén: az NT-k rákényszerítik az aspikra a saját szabályaikat, s ezzel az aspikat dolgoztatják. Ez gyakran olyankor is így van, ha tisztában vannak vele, hogy a másik fél aspi. Alapvető tapasztalat, hogy az NT-k túlnyomó része (az érzékenyített keveseket leszámítva) minden kommunikációs helyzetben a saját szabályait veszi alapnak, más szabályokat el sem tud képzelni, s az ettől való eltérést személyes sértésnek veszik -- s még olyankor sem tekint ki a saját perspektívájákból, ha nem kerülne neki semmibe, és konkrét útmutatást kap rá konkrét emberektől.

Mit gondoltok, miért lehet ez?

Csak nem az elmeteóriájuk sérült?

Asperger-szindrómás a férjem

Ahogy az Asperger-szindróma egyre ismertebbé válik, nemcsak a diagnosztizáltak száma növekszik, de egyre több az olyan ember is, aki a párkapcsolatában fennálló problémákat párja feltételezett Asperger-szindrómájával magyarázza. Tele van az internet olyan történetekkel, amelyek az Asperger-szindrómás házastárssal való együttélés – gyakran meglehetősen elborzasztó – nehézségeiről szólnak. A témára hamar lecsaptak a pszichológusok, párterapeuták és egyéb szakemberek is, akik szakmai, vagy legalábbis annak látszó érvekkel támasztották alá, hogy az ilyen párkapcsolatokban felmerülő valamennyi probléma az Asperger-szindrómás képességprofil valamelyik jellemzőjére vezethető vissza.

Minél több ilyen történetet olvastam, annál erősebb lett a gyanúm, hogy ez a megközelítés sok olyan dolgot mos össze, és kezel az Asperger-szindróma jellemzőjeként, amik valójában más tőről fakadnak, és nem vagy nem csak az Asperger-szindróma számlájára írhatók. Elsősorban az szúrt szemet, hogy az ilyen történeteket mindig nők írják, az Asperger-szindrómás fél pedig mindig férfi. Ha valóban az Asperger-szindróma okozza a problémákat, akkor hol vannak a Cassandra-szindrómás férfiak?

Ez az asszimetria azonban csak akkor tűnt elém teljes teljességében, amikor a kezembe akadt a Living and Loving with Asperger’s Syndrome című könyv, amit egy Asperger-szindrómás férfi felesége írt. A következőkben rövid idézeteket fogok bemutatni ebből a könyvből, amik jól leleplezik, mik is a legproblémásabb pontjai a témáról folyó közbeszédnek:

Házasságunk első éveink során csupán a megszokott konfliktushelyzetek merültek fel, vagy én legalábbis azt hittem. A legkisebb különbségek küzdelmet és rendkívüli frusztrációt eredményeztek. De hát nem így van ez minden fiatal házaspárnál? Csak jobban meg kell egymást ismernünk Péterrel, nem? És a „szerelem” érzése segített abban, hogy figyelmen kívül hagyjam a saját zavarodottságomat. Ám ahogy telt-múlt az idő, a köztünk lévő különbségek egyre nőttek, s így egyre nőtt a zavarodottságom is. Talán bennem van a hiba? Úgy láttam, hogy ezt a hatalmas feszültséget az én tetteim váltják ki. Ha nem megfelelő szavakat használtam, ha általánosítottam, ha meggondolatlanul tettem éles megjegyzéseket, ha nem volt „ehető” étel a házban, vagy ha elkéstem, az őrjöngésig fel tudta idegesíteni magát. Ha arra kértem, hogy próbáljon engem megérteni, a feszültsége már-már a bénultság állapotáig fokozódott. Lefeküdt, eltakarta a szemét, teljesen mozdulatlanná és csendessé vált. Mi történt? Nem értettem.

A viselkedés, amit Kata kifogásol, valóban rendkívül zavaró, és semmi köze az Asperger-szindrómához. Ha egy ember egy rosszul megválasztott szóra, vagy arra, hogy nincs „ehető” étel a házban, őrjöngéssel reagál, az elfogadhatatlan, a harmonikus párkapcsolatot és családi életet ellehetetlenítő viselkedés, aminek véget kell vetni – függetlenül annak okától.

Való igaz, hogy az aspergeresek sok dologra érzékenyebben reagálnak, mint mások. Az viszont egy egészen más kérdés, hogy ez a reakció hogyan nyilvánul meg kifelé, hiszen ez már az illető személy kontrollja alatt áll. Az Asperger-szindrómások tudatos, önkontrollra képes emberek, akik tisztában vannak tetteik következményeivel, és ha kellően motiváltak, akkor változtatni is tudnak viselkedésükön és attitűdjeiken. Aki erre nem képes, az el se jut odáig, hogy huszonévesen a saját lábára álljon, és önálló, kenyérkereső felnőttként élje az életét – következésképpen az „azért nem alkalmazkodik, mert nem tud” kártyát nem ér kijátszani.

Gyakran keresnek meg a problémájukkal olyan nők is, akik azt nehezményezik, hogy a párjuk nem fejezi ki elég gyakran az érzelmeit, nem viselkedik empatikusan, és nem tölt elég időt a társaságukban, hanem szívesen merül bele akár napokra is hobbijába. Ezeket a problémákat előszeretettel írják az Asperger-szindróma számlájára. Ezeknek a nőknek mindig el szoktam mondani, hogy a fórumunk tele van olyan többgyerekes anyákkal, akik nemcsak hogy megtanulták kifejezni az érzelmeiket, és empatikusan viselkedni, de az sem jellemző rájuk, hogy napokig olvasgatnak fémhalogénekről és kisvasutakról, miközben sorsukra hagyják a gyerekeiket. A probléma tehát nem pusztán az Asperger-szindróma, hanem az, hogy az Asperger-szindrómás fiúgyerekeknek sok olyan dolgot nem tanítanak meg, amibe az Asperger-szindrómás lányokat nagyon keményen, sokszor akaratuk ellenére is beletörik. A mulasztásokat be lehet pótolni, akár felnőttként sem késő – persze ehhez kell egy feleség is, aki nyíltan, egyértelműen és folyamatosan képviseli az igényeit a férje irányába. Aki nem hiszi, azt szívesen bemutatom a férjemnek, aki szerelme ezernyi jelével áraszt el nap mint nap, legyen az kedves szó, érintés, apró meglepetések vagy közös időtöltések.

Adott tehát egy probléma, ami zavarja a feleséget – méghozzá teljes joggal. Mivel Kata tehetetlennek érzi magát a kialakult helyzetben, párterapeuta segítségét kéri. Azt várnánk, hogy a szakember támogatni fogja Katát abban, hogy kiálljon a saját – teljességgel jogos – igényei mellett, és eszközöket fog adni a kezébe annak érdekében, hogy ezt minél eredményesebben megtehesse. Mégsem ez történik:

Konfliktusaim okát keresve párterapeutához fordultam. A stressz ártott a házasságunknak, és egyre távolabb vitt bennünket egymástól. Nekem úgy tűnt, Péter csupa apróságon borul ki, Péter azonban ezeket létfontosságú kérdéseknek látta. Hogyhogy nem láttam, mit teszek vele? Talán nem tiszteltem őt eléggé ahhoz, hogy változtassak stresszkeltő viselkedésemet? Beszéltünk az IQ-beli különbségekről. Elképzelhető, hogy ez a probléma? Biztos voltam abban, hogy Péter IQ-ja az átlagnál magasabb. Nem átlagos problémák foglalkoztatták, hanem csupa olyasmi, ami meghaladta a képességeimet. Szeretett mélyfilozófiai kérdésekről társalogni, de ha „normál társalgást” kezdeményeztem vele, abból csak további konfliktusok származtak. Az egyszerű dolgokat túlbonyolította, a bonyolultakat pedig leegyszerűsítette.

[…]

Az Asperger-szindróma diagnózisa új irányt adott a családunknak. Lehetővé tette a számunkra, hogy továbblépjünk. Elkezdtem Pétert másként látni.

 

A párterapeuta tehát, ahelyett, hogy kimondaná, hogy a férj viselkedése elfogadhatatlan, felmentést keres a számára. Kata ezt készségesen el is fogadja – maga is elhiszi azt a magyarázatot, hogy Péter magas IQ-ja az oka mindennek. Közkeletű tévhit, hogy az átlag fölötti intelligenciahányados beilleszkedési és párkapcsolati problémákat okoz, a diagnosztizálatlan AS-es gyerekeket nevelő szülők maguk is előszeretettel magyarázzák ezzel gyermekeik furcsaságait. A valóságban azonban a magas IQ önmagában nem okoz beilleszkedési problémákat, ellenkezőleg, épphogy megkönnyíti a problémák felismerését és orvoslását – felmentésként pedig végképp nem szolgálhat senki számára. Egy magas IQ-jú ember teljességgel birtokában van azon képességeknek, amelyek segítségével képes felmérni tettei szerteágazó következményeit, beleértve azt is, hogy mi történik akkor, ha megsérti mások személyes határait, következésképp joggal várható el tőlük, hogy a házasságukban is betartsanak bizonyos alapszabályokat.

A magas IQ-jú emberek társas nehézségeinek hátterében gyakran az Asperger-szindróma áll, amit Péternél is diagnosztizáltak. Bár az Asperger-szindróma valóban képes magyarázatot adni Péter zavaró viselkedésének egyes elemeire, mindent mégsem magyaráz meg. Ha Péter válogatós vagy érzékeny a ruha textúrájára, amit visel, az valóban fakadhat az AS-ből – az azonban, ha ordítozik a feleségével azért, mert „nincs otthon ehető étel”, vagy nincs otthon olyan textúrájú ruha, amit felvehet, már egészen más tőről fakad.

Akárhogy is van azonban, még az AS-diagnózis sem jogosítja fel Pétert arra, hogy a zavaró viselkedését normálisként fogadtassa el a környezetével, s a felesége rovására növelje a saját mozgásterét.

A terapeuta komoly hibát követ el. Ahelyett, hogy segítene Katának a határállításban, és megmutatná Péternek, milyen hatással van a viselkedése a feleségére és a családjára, a diagnózist arra használja, hogy normálisnak, elfogadhatónak tüntesse fel Péter zavaró viselkedését, és teljességgel Kata vállára helyezi annak terhét, hogy e zavaró viselkedés következményeit enyhítse, és ennek ellenére is viszonylag élhető életet biztosítson saját magának és a többi családtagja számára.

Lássuk, mit tett ezért Kata:

Ezek a ruhák rendkívül kényelmesek lesznek, bár nem feltétlenül lesznek esztétikusak. Egyformák lesznek és egyszínűek, hogy minden passzoljon mindenhez. Az Asperger-kollekcióban kétféle nadrág lesz, egy ünneplős és egy másik, fizikai munkához. Valamennyi ing hasonló stílusú lesz. Ez a márka sosem fog változni, mindig ugyanazokat a termékeket fogja használni. Ugyanazok lesznek a boltok, és ugyanazokon a helyeken fogják árulni a ruhákat, és sohasem fogynak majd ki a készletből. Unalmasnak hangzik? Ami azt illeti, egy Asperger-szindrómás férfi felesége számára éppen ez az ideális megoldás!

A könyv tehát azt az elvárást közvetíti, hogy a feleség dolga az, hogy teljességgel alárendelődjön a férj rutinjainak és rituáléinak, és az ő vállára teszi azt a terhet, hogy megteremtse azt a környezetet, ahol a férj funkcionálni tud. Normálisként tünteti fel azt az elvárást, hogy a feleség dolga az, hogy olyan ételt tegyen az asztalra, amit az Asperger-szindrómás férj meg tud enni, a feleség dolga az olyan ruhákat vásároljon, amiket az Asperger-szindrómás férj szívesen felvesz, és – miként a későbbi idézetekből látni fogjuk – az is a feleség dolga, hogy tompítsa az állandó konfliktusokat az Asperger-szindrómás férj és a környezete között.

Ezek az elvárások nemcsak rendkívül egyenlőtlenek, de épp annak a problémának az elmélyítéséhez járulnak hozzá, ami miatt Kata eleve a terapeutához fordult. Az alapvető probléma ugyanis nem Péter Asperger-szindrómája, hanem az, hogy Péter a saját igényeit és preferenciáit rákényszeríti a környezetére, és csak úgy képes velük együtt létezni, ha a környezete maximálisan alárendelődik ezen igények és preferenciák kielégítésének.

Arról is ejthetne a terapeuta néhány szót, hogy Péter akár saját maga is főzhetne, járhatna bevásárolni, illetve vásárolhatna magának ruhákat, így biztosan olyan étel kerülne az asztalra, és olyan ruha lenne a szekrényben, ami neki megfelel. Az pedig, hogy milyen a viszonya a családtagjaival és a tágabb környezetével, elsősorban Péter felelőssége. Péter maga is dolgozhat a szociális készségein, Katának pedig nem feladata az, hogy mentegesse a férjét mások előtt, ha az megsért valamilyen szociális szabályt. Valamiért mégis elfelejtik kihangsúlyozni, hogy AS ide vagy oda, Péter egy felnőtt ember, aki felelős a tetteiért, és nem szorul rá arra, hogy úgy szolgálják ki, mint egy hároméves gyereket.

A legaggasztóbb az egészben mégis az, ahogyan Péter a fiához, Márkhoz viszonyul – illetve az, ahogyan a kettejük viszonyát Kata kezelte:

Kamaszként nem könnyű elfogadni, hogy „apa valahogy más, mint a többiek”. A vele való beszélgetésekben azt hangsúlyoztam, hogy mindenki egy kicsit eltér a többiektől, és mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen. Márk azonban okos gyerek, aki előbb kitapasztalja, hogy az egyes lépéseire hogyan reagál az apja. Gyorsan rájött arra, hogy az apjától kétféle viselkedésre számíthat. Ha Dr Jekyll gombjait nyomkodja, életfogytig tartó szobafogságra számíthat, Mr Hyde azonban csak nevet a pajkosságain. Rájött, hogy először ellenőriznie kell, az apja melyik arcával van dolga, mielőtt a határokat kezdené feszegetni.

Márk még mindig nem tanulta meg teljesen, hogy akkor jár a legjobban, ha egyenes és őszinte az apjával. Arra is rájött, hogy az apja már messziről látja negatív attitűdjeit, és le tudja olvasni a testbeszédét. Ha bajba kerül, én közvetítőként és pártfogóként lépek közbe, amire nagy-nagy szükség van. Márk időnként tőlem kérdezi, milyen passzban van az apja, és gyakran kéri a segítségemet vagy a tanácsomat arra vonatkozóan, hogyan is bánjon az apjával.

A „Dr Jekyll és Mr Hyde”-hasonlattal a bántalmazó férfiak viselkedését szokták jellemezni. A bántalmazók pontosan tudják, hogyan kell szociálisan elfogadható módon viselkedni, és azokban a helyzetekben, amikor ez áll érdekükben, így is tesznek. Emellett mikrogrammra pontosan tudják, hogy kinek a jelenlétében és mennyit engedhetnek ki „Dr Jekyllből”. A könyvfejezet egésze alapján úgy tűnt, hogy Péter alkalmazkodási nehézségei korántsem minden környezetben szembeötlők – a munkáját például remekül el tudja látni, s a tágabb közösségnek is köztiszteletben álló tagja. Ezek a problémák, amiket a fejezet leírt, csupán a feleségével és a gyerekeivel való együttélés során jönnek elő, ami elég világosan utal arra, hogy az igazi probléma nem Péter Asperger-szindrómája, hanem annak bántalmazó viselkedésmintái.

Márk magatartása a bántalmazott gyerekek viselkedésének számos tipikus jegyét mutatja. A bántalmazott gyerekek hamar megtanulják olvasni bántalmazójuk non-verbális jelzéseit, ki nem mondott gondolatait azért, hogy „elkerüljék a balhét”. Ahelyett azonban, hogy Kata elítélné Péter viselkedését, és kiszabadítaná Márkot ebből a romboló környezetből, inkább azt az üzenetet közvetíti felé, hogy az apja viselkedése normális, sőt, teljességgel elfogadható. Nem arra bátorítja Márkot, hogyan érvényesítse érdekeit az apjával szemben, hanem olyan önfeladó alkalmazkodásba kényszeríti bele, amibe egyetlen gyereket sem szabadna belekényszeríteni. Emiatt Márk nemcsak traumatizálódik, de egy olyan férfimintát sajátít el, amelyet később újratermelve a saját leendő felesége, gyerekei életét is tönkre fogja tenni. Senkinek sincs joga arra, hogy egy gyereket belekényszerítsen egy olyan élethelyzetbe, ami a gyerekének tartósan rossz, teljesen lényegtelen, hogy ezt az életminőség-romlást mi okozza.

Alapvető problémának tartom tehát, hogy az „AS-es férfi és neurotipikus nő együttélése” felállásból következő problémákat az önsegítő irodalom jellemzően úgy tárgyalja, hogy

  • Az Asperger-szindrómának tulajdonítanak olyan problémákat is, amik nem az Asperger-szindrómából fakadnak (a hétköznapi hímsovinizmus különféle megnyilvánulásait és a bántalmazók viselkedésének különféle jellemzőit).
  • Az Asperger-diagnózist arra használják, hogy a férj problémát okozó viselkedését normalizálják – tehát elfogadhatónak, sőt, elfogadandónak állítsák be azt.
  • Azt az üzenetet közvetítik, hogy a sikeres együttéléshez a feleségnek és a gyerekeknek fel kell adniuk saját igényeiket, és maradéktalanul alá kell rendelődniük a férfi igényeinek, preferenciáinak.

Ez az üzenet nemcsak téves információkat közvetít, és nem a problémák megoldásához, hanem azok elmélyítéséhez vezet. Szerencsésebbnek tartanám, ha a témával foglalkozó szakemberek inkább azt kommunikálnák, hogy:

  • A minőségi párkapcsolat az, ahol a két fél egyenrangú félként él együtt, akik kölcsönösen tiszteletben tartják egymás határait. A határállítás és a határtartás képessége tanulható.
  • Tény, hogy az Asperger-szindrómások nehezebben sajátítják el a társas együttélés szabályait, de képesek és hajlandók tanulni, hogyha világosan elmondják nekik, hogy mit várnak tőlük.
  • Tény, hogy az Asperger-szindrómások nehezen fejezik ki az érzelmeiket, és nehezen tudnak empatikus módon viselkedni, de ez is tanulható. Az aspergeres nők az erősebb szociális nyomás miatt ezt már kamaszként elsajátítják. Férfiak is meg tudják tanulni, akár felnőttként is, ha belátják ennek a fontosságát, és elmondják nekik, hogyan kell.
  • Nem kell eltűrnöd, hogy a másik ember a lábadon álljon, és jogod van megvédened magad, ha a másik ember a lábadra lép – függetlenül attól, hogy miért lép rá.
  • Ha a másik ember a zavaró viselkedésén akkor se változtat, ha azt többször és nyomatékosan jelzik neki, hanem kifogásokat keres és/vagy azt kommunikálja, hogy ő márpedig megteheti azt, hogy így viselkedjen, mert ő a férfi/a családfenntartó/nehéz gyerekkora volt/az Asperger-szindrómások ilyenek, ott valami más a probléma.

 

ápr. 25. 2014

Autista aktivizmus az Egyesült Államokban

Sokak szerint az autisták nem tudják eléggé "kifejezni magukat" (nem az én szavaim, ezért az idézőjelek) ahhoz, hogy elmondják az igényeiket, és nyilvánosan kiálljanak az ügyért, amit képviselnek. Úgy látszik, ezeknek az embereknek elfelejtettek szólni erről:

Balról jobbra: Semmit rólunk nélkülünk; Ki tudok állni magamért; Figyelj rám, autista vagyok; Emberek vagyunk, nem kirakósdarabkák; Ember vagyok, nem kirakósdarabka; Emberek, nem kirakósok; Elég a kizsákmányolásból, a gyűlöletbeszédből és az eugenikából.

Jobbra a szervezet logója: Autista Önérdek-képviseleti Hálózat

Balról jobbra: Emberek, nem kirakósdarabkák; Valahányszor egy autistán sajnálkozol, meghal egy kiscica

Balról jobbra: Az akadályozottak jogai emberi jogok; Az Auti$m $peak$ árt a autistáknak; Autista vagyok, nem válsághelyzet; Emberi jogokat, oktatást, munkahelyeket, egészségügyi szolgáltatásokat akarunk, nem gyógyítást!; Nulla autista vezető -- kinek a nevében beszél az Autism Speaks?; Lurie Center: Ha az Autism Speakset támogatod, az eugenikát támogatod

ápr. 25. 2014

Önvád

bullying_1398377682.jpg_500x647

Ez a kép szépen illusztrálja, hogyan internalizálják az iskolai erőszak túlélői a kortárscsoport róluk kialakított képét. A túlélők gyakran hosszú évek távlatából is az agresszorokkal azonosulnak, az ő szemszögükből nézik, értékelik külsejüket, belső tulajdonságaikat, cselekedeteiket és viselkedésüket.

Ha iskolai erőszak túlélője vagy, és hosszú évek múlva is saját magadat hibáztatod azért, ami az iskolában történt veled, a traumád még nincs feldolgozva.

Szállj le a lábamról

Ha a lábamra léptél, szállj le róla.

Ha véletlenül léptél a lábamra, szállj le róla.

Ha nem vetted észre, hogy a lábamra léptél, szállj le róla.

Ha a ti kultúrátokban az a szokás, hogy az emberek más emberek lábára lépnek, akkor az egy rettenetes kultúra. Es szállj le a lábamról!

Ha lábtiprási zavarban szenvedsz, ezért akaratlanul is folyton más emberek lábára lépkedsz, szállj le a lábamról. Ha egy olyan rendezvényre mész, ahol szabályzat tiltja, hogy az emberek más emberek lábára lépjenek, ezeket a szabályokat be kell tartanod. Ha úgy érzed, hogy még a szabályzat ellenére sem tudod megállni, hogy ne lépj más emberek lábára, inkább maradj otthon, amíg ki nem találsz valami megoldást a problémádra.

Ha visszaeső lábtipró vagy, és feljogosítva érzed magad arra, hogy mások lábára lépkedj, mert te megteheted, és ők valójában nem is emberek, akkor te egy rossz ember vagy, és meg se próbálj előhozakodni ezekkel a kifogásokkal. Továbbá szállj le a lábamról.

Ezért nem értem, hogy miért kell a zaklatókat különböző kategóriákba sorolni, és miért kell a motivációikat találgatni. Az áldozataik így is, úgy is szenvednek.

 

Forrás: Hershele Ostropoler szabályzata (http://atheismplus.com/forums/viewtopic.php?f=7&t=1216&start=50)

Angolnázás

 „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem" (Mt 5,37)

Az angolnázás egy neurotipikusokra optimalizált, és elsősorban neurotipikusok által (de nemcsak általuk) használt kommunikációs stratégia, ami gyakran keseríti meg az AS-esek és az egyéb nyelvi pragmatikai kihívásokkal küszködők életét. Az angolnázás lényege a kétértelműség. Az angolnázó ember imádja a ködösítést, a balladai homályt, a duplafenekű mondatokat, amiket így is, meg amúgy is lehet értelmezni. Az angolnázót megfogni lehetetlen, mert – akárcsak névadója – folyton kicsúszik az ember kezei közül.

my_hovercraft_is_full_of_eels_by_AmbrMerlinus.jpg

Valahogy így, igen.

Az angolnázás legfontosabb típusait az alábbi három példán keresztül érthetjük meg a legpontosabban.

 

Előzmények: Juli levelezik Zolival, akit a facebookon ismert meg. Zolinak Juli jegyzetei keltették fel a figyelmet, amiben Juli kedvenc zenekaráról írt. Zoli a kommentekben érdekes információkat pöttyentett el a zenekarról, ezzel felkeltve Juli érdeklődését, aki csevegni kezdett vele. Eleinte a zenekarról csevegtek, aztán Zoli személyesebb vizekre evezett: megemlítette, hogy barátnője van, ám nem sokra rá az is kiderült, hogy a barátnő jelenleg ösztöndíjon tartózkodik Finnországban. Juli érdeklődő kérdésére Zoli egyszer csak a következőképpen válaszol:

Igen, már három hónapja távol van :’( Szörnyen magányos vagyok… *sóhaj*

 

Luca és Inez programozók. Egy munka utáni unicumozáson Inez elárulja egyik projektötletét Lucának, amit Luca a másnapi értekezleten saját ötletként ad elő főnökének, Orsolyának. Az értekezlet után Inez kimérten és határozottan felelősségre vonja Lucát tette miatt. Luca látszólag el is fogadja a felelősségre vonást, ám a hétvégi céges kiránduláson egy teljesen más téma kapcsán egyszer csak megjegyzi:

Vannak emberek, akik nagyon gorombán szólnak azért, ha más emberek rosszul csinálnak dolgokat, és elfeledkeznek arról, hogy ez más embereknek nagyon fáj. Már én is csináltam ilyet életemben, és utólag többen jelezték, hogy nekik ez nagyon-nagyon rosszul esett. Nem jó dolog összekeverni az őszinteséget a bunkósággal!

Inez figyelmét nem kerüli el, hogy Luca érzelemmel telített szavakat használ („gorombán”, „nagyon fáj”, „nagyon-nagyon rosszul esett”, „bunkóság”). Azt is észreveszi, hogy Luca ezeket az érzelemmel telített szavakat megnyomja, s eközben Inezre néz.

 

István egy zsidó férfi, aki általános témájú rádióműsort vezet. A zsidó kultúrát, az antiszemitizmust és az antiszemitizmus elleni harcot is felvállalja témaként – ezzel vált a műsor országosan ismertté, s ez röpítette Istvánt is az ismert szélsőjobboldali portál címlapjára. Egy interaktív műsorról van szó, amit sokan hallgatnak, köztük nem zsidók is. Az egyik alkalommal egy olyan ember telefonál be a műsorba, aki számos szalonantiszemita kijelentést tesz, István azonban nemhogy nem teszi le a kagylót, de kedélyesen eltársalog az illetővel. Az adást követően a hallgatók egyike megkérdezi Istvánt, hogy hogy adhatott nyilvánosságot egy ilyen megszólalásnak az éterben. István erre közli, hogy a műsora nem az antifasiszta aktivisták fóruma, és semmiféle politikai ágendával nem rendelkezik, következésképpen azt szólaltat meg a műsorában, akit csak akar.

 

Példáink világosan láttatják, hogy az angolnázás elsődleges célja a közlő számonkérhetőségek elkerülése, s ily módon a felelősség elhárítása.

A fenti példák közös jellemzője, hogy a küldő egy kétértelmű üzenetet küld, az értelmezést pedig a befogadóra bízza. A befogadó kiválaszthatja a neki tetsző értelmezést, amire a küldő a saját aktuális érdekeinek megfelelően reagál.

Az első két példa szépen illusztrálja az angolnázós mondatok nyelvi sajátosságait is.

Az angolnázós emberek mondataik alanyát általában nem jelölik meg pontosan, hanem általános alanyt használnak: „az emberek általában”, „vannak olyanok, akik”, „láttam már példát arra, hogy”, „ha így teszünk, azzal [pl. megsértünk másokat]”, „például X vagy, aki Y dolgot szeretné csinálni, ámde…”.

Szívesen használnak nagyon általános értelmű szavakat, kifejezéseket, mint „helyzet”, „a kialakult helyzet”, „dolog”/„dolgokat”, „így”, „ez”, „ilyesmi”. Személyes kedvencem, amikor neurotipikusok érdeklődnek nálam azzal, hogy „és az ilyen gyerekekkel mit lehet kezdeni?”. Romantikus/szexuális tárgykörben kedvelt szó a „kapcsolat” szó alkalmazása is, hiszen a „kapcsolat” szó jelenthet bármit, a felületes ismeretségtől egészen a holtomiglan-holtodiglanig, tehát a befogadó úgy és annyit értelmez, amennyi neki kényelmes, s a küldőnek már csak az a dolga, hogy erre ennek megfelelően reagáljon.

Előszeretettel használják a „…” írásjelet is, aminek jelentése kábé annyi, hogy „ezt nem fejtem ki bővebben, hanem a fantáziádra bízom – egészítsd ki a mondatot a neked tetsző értelmezéssel”. Az 1. számú példában Zoli azt jelzi be Julinak, hogy a fantáziájára bízza, hogy hogyan értelmezi a "magányos vagyok" fordulatot. Az ember sokféleképpen lehet magányos, például az is egyfajta magány, ha nincsenek körülötte olyan emberek, akikkel a kedvenc témáiról társaloghat. De ha Zoli ezt férfiként egy nővel osztja meg, és a magány a barátnő vonatkozásában merül fel, akkor erősen gyanítható, hogy Zoli arra utal, hogy a szexuális szükségletei maradnak kielégítetlenek (pontpontpont). Azzal pedig, hogy ezt az információt Julival is megosztja, azt a szempontot is behozza az értelmezésbe, hogy Julitól várja azt, hogy enyhülést nyújtson altesti kínjaira. Persze ha Juli nyíltan visszakérdezne, hogy "te most tulajdonképpen bepróbálkoztál nálam?", akkor Zoli ártatlanul pislogna: "Á, én nem akartam semmi ilyesmit, én ott sem voltam, hová gondolsz?!" Esetleg "Én, veled?! Még mit nem?!" Netán: "Nekem ott van a barátnőm, én őt szeretem, hűséges vagyok hozzá! Hogy mersz ilyesmivel akár csak megvádolni is". Zoli tehát tudatosan angolnázik, azért, hogy menekülési útvonalat hagyjon magának, ha netán a terve mégsem a várt eredménnyel zárulna.

Ami a dolgok szemantikai vetületét illeti, az angolnázók kedvelik az olyan szavakat, amik az érzelmekre hatnak. Kontextustól függően szívesen használnak szexuális felhangokkal terhelt jelzőket („forró”, „érzéki”), mély lelki fájdalomról árulkodó jelzőket, kifejezéseket („szívszaggató”, „szörnyű fájdalmat okoztál”), valamint indulatokat tükröző kifejezéseket („meggyűlölte”, „bunkóság”, „bosszút állni”). Ezeket általában olyan érzelmi töltet kifejezésére használják, amit nyíltan nem mernek vállalni -- az indulatot tükröző kifejezésekkel félelmet akarnak kelteni/kifejezni a dühüket, a mély lelki fájdalommal átitatott jelzők célja pedig általában a bűntudatkeltés: "rossz nekem, úgyhogy sajnálj, és érezd magad rosszul, mert miattad van!"

Az angolnázók másik kedvelt manővere az ún. rejtett hízelgés. Ha például Juli Zolinak arról panaszkodik, hogy nehezen szokott kijönni más nőkkel, akkor Zoli erre válaszolhat egy olyan történettel, hogy ismert egy feltűnően szép nőt, akinek kevés nőnemű barátja volt, mert a többi nő irigykedett rá a külseje és a jelentős számú hódolója miatt. (Mindez csak addig tart persze, amíg fel nem tűnik a folyosón Inez, aki tart egy rövid kiselőadást a nővériség eszméjéről.) Ha Juli egy olyan nő, aki hiú a külsejére, magára veszi ezt a történetet, s a jövőben jó érzésekkel gondol Zolira. Ha viszont Julit taszítja a hízelgés, akkor Zoli ezzel elássa magát nála. De az angolnázós emberek a nyílt hízelgés eszközével is szívesen élnek, amit AC csak a „fűszerező seggnyalás” terminussal szokott illetni. Ha ugyanis a mondandónkat időről időre seggnyalással fűszerezzük, akkor elaltathatjuk áldozatunk gyanakvását, és könnyebben lenyeli a keserű pirulát.

Ugyanebbe a körbe tartozik az ún. áttételes geciskedés. Ilyenkor az angolnázó olyan dolgokra utalgat, amit csak az üzenet címzettje ismer, és amiről tudja, hogy a címzett számára sértő/bántó/dühítő. Ha például Laura gyakran váltogatja a partnereit, akkor a vele konfliktusba kerülő Zoli mintegy véletlenül megemlítheti Szepesi Niki nevét egy neki címzett mondatban.

Egy másik angolnázós stratégiát férfiaktól és tőlem függő helyzetben lévő emberektől szoktam tapasztalni. Amikor megtudják, hogy feminista vagyok, demonstratívan beszúrnak a szövegükbe olyan szavakat, mint a „patriarchátus” vagy a „nőgyűlölet”, azért, mert abban reménykednek, hogy jó pontokat szereznek nálam azzal, hogy velem megegyező világnézetet vallanak. A többség persze nem bírja sokáig fenntartani ezt a homlokzatot, hanem agyonvágja az egészet egy szőkenős viccel, amitől nevetségessé válik, hiszen kiderül, hogy mindvégig becsapott engem.

Az angolnázós emberek továbbá a mondandójukat kulcsszavak köré építik. A kulcsszavakat élőszóban egy kicsit megnyomják, írásban pedig szívesen élnek a kiemelés változatos eszközeivel.

Az angolnázós emberekre igencsak jellemző a modoros nyelvi fordulatok, a mértéktelen szmájlizás, a szívecskék és egyéb emotikonok írogatása is.

Az angolnázás célja és értelme az üzenetküldés rejtett volta. Ha a fogadó fél magára veszi a célzást, az üzenet küldője ártatlan képpel visszakérdezhet: „Mire gondolsz? Én nem is mondtam semmi ilyesmit!” Tehát ha az üzenet nem a kívánt eredményt éri el, a küldő bármikor kihátrálhat, meg nem történtté téve az egész kommunikációs cselekményt.

Gyakori hárítási stratégia még a „Jaj, félreértesz”, a „Csak vicceltem” és az „Attól tartok, elbeszélünk egymás mellett”. Határozottabb hangú szembesítés esetén az angolnázó megfordítja a helyzetet, és a szembesítőt vádolja agresszióval: „Miért kell egyből rosszindulatot feltételezni? Tulajdonképpen te vagy itt a rosszindulatú, nem én!” Jöhetnek továbbá az önsajnáltató stratégiák is, amikkel az angolnázó nemcsak a felelősséget hárítja, de a végén még őt kell sajnálni amiatt, hogy inkorrekt módon viselkedett másokkal.

Az angolnázás ezért igen gyakori ismerkedésnél, elsősorban akkor, hogyha a küldő és/vagy a fogadó fél párkapcsolatban van, vagy az ismerkedési szándékot az ismerkedő valamilyen okból nem akarja/nem meri nyíltan felvállalni.

Az angolnázás gyakori célja az agresszió leplezése. Ezt passzív-agresszív viselkedésnek nevezzük. A passzív-agresszív angolnázó jellemzője, hogy gondosan feltérképezi áldozata érzékeny pontjait, és a neki szánt utalásokban ezeket birizgálja abban a reményben, hogy érzelmi reakciókat vált ki belőle. Ha ilyenkor a másik fél nyílt ellentámadásba megy át, a passzív-agresszív ártatlanul kerekíti szemeit: „Nézzétek meg, én olyan kedves voltam vele, és ez egyszer csak úgy váratlanul, minden ok nélkül nekem ront. Ugye, micsoda egy agresszív állat?” Ezért a passzív-agresszív angolnázó előszeretettel adja elő monológjait közönség előtt, hiszen az különös örömöt okoz a számára, ha nagyközönség előtt sikerül kihoznia áldozatából az állatot.

Az angolnázás továbbá kiváló eszköze annak, hogy az ember kihátráljon ígéretekből, vállalásokból, amik időközben kényelmetlenné váltak, vagy amiket eleve nem is gondolt komolyan. Jó eszköz ez arra is, hogy az illető más módon zárja ki önnön számonkérhetőségét, ahogyan ezt István viselkedésénél is láthatjuk a 3. példában. A műsora által felvetett témák okán István számos zsidó és antifasiszta szervezettel tart kapcsolatot, akik szereplési lehetőséget biztosítanak neki, ajánlják őt és a tevékenységét, hivatkoznak rá egy csomó helyen. Azzal viszont, hogy István kijelenti, hogy műsora nem egy antifasiszta műsor, megnöveli a saját mozgásterét, hiszen így anélkül adhat teret érdekeitől függően cseppet sem antifasiszta módon megnyilvánuló embereknek, hogy a következetlenség vádjával lehetne illetni, s ezzel más antifasiszták kritikáját is ki tudja védeni. Ily módon István a műsorát az aktuális céljainak és érdekeinek megfelelően prezentálhatja, így minden helyzetből a számára leginkább előnyös módon tud kikerülni.

Az angolnázásnak számos hátránya van – nemcsak az angolnázottak, de az angolnázó számára is.

Egyrészt, még egy egyértelmű üzenetnél is fennáll a félreértés veszélye. Hát még egy többszörös áttétellel küldött kódolt üzenetnél! Az, hogy az angolnázó számára egyértelmű, hogy mit akart mondani, nem jelenti azt, hogy mindenki más számára is az. Ezért aztán az angolnázóknak félreértések sokaságával kell szembenézniük, sok esetben pedig azzal is, hogy nem értik a célzásaikat, s így a céljaikat sem érik el.

Másrészt, az Asperger-szindrómás emberekre teljesen felesleges angolnázást pazarolni, a többségük ugyanis nem veszi észre az ilyesmit egyáltalán. Én tudom ezeket dekódolni, de egyrészt baromi sok munka, másrészt általában csak sokkal-sokkal később esik le, hogy a szövegben burkolt üzenet volt. Tehát aki aspinak üzenget ily módon, az számíthat arra, hogy az üzenete elveszik és/vagy az ellentétét éri el azzal, mint amit el akart érni.

Harmadrészt, a burkoltan küldött üzenet küldője a másikat nem veszi emberszámba, hiszen nem adja meg a számára a lehetőséget arra, hogy nyíltan reagáljon, és informált döntést hozhasson.

Határállítás kezdőknek

Megismersz egy új embert. Bejön a szobába, megszólít, elkezdtek beszélgetni. Mitől függ, hogy milyen lesz vele a viszonyod a jövőben?

Attól, hol, mikor és hová húzod meg a határaidat.

Ha két neurotipikus ember találkozik, a határok kijelölésének művelete azonnal megkezdődik. Az első pillanattól kezdve óvatosan tesztelgetik egymás határait, illetve reagálnak a másik ember „tesztelési” műveleteire. A végén kialakul egy „demarkációs vonal”, amit a két ember közös megegyezése szentesít.

A „tesztelgetés” első lépése gyakran az, hogy a másik ember elkezd felülről beszélni. Például utasításokat ad (menj oda, nyisd ki, kérdezd meg), vagy elkezd tanácsokat osztogatni (rosszul csinálod, csináld inkább így és így). Ha az aspi gyanútlanul belemegy a játékba, azzal máris hallgatólagosan elfogadta a rangsort, amit a másik ember rá akart erőltetni.

A „tesztelgetés” történhet a másik ember határainak más típusú megsértésével is. Például úgy, hogy a másik ember már az első találkozáskor is túlságosan bizalmas hangot üt meg. Például beszámol társkeresési tapasztalatairól, sóhajtozik, hogy milyen nehéz a mai világban megfelelő társat találni. Ha az ember erre nem reagál, vagy nyitottan, érdeklődve reagál, akkor az illető rövidesen egy további lépést tesz előre, például azzal, hogy beszámol arról, hogy ugyan van az életében egy szignifikáns másik, de ez az ember valamiért nem áll rendelkezésre, s így bizonyos igényeit nem tudja kielégíteni. Ezek a fajta lépések általában egy romantikus/szexuális célú ismerkedés első, tapogatódzó lépései szoktak lenni.

A „tesztelgetés” történhet proxemikai határsértéssel is. Például rádobja a sportfelszerelését arra az ágyra, ahol a másik ember alszik, vagy egyből úgy érinti meg a másik embert, ahogyan az szociálisan kevéssé elfogadható, és azzal sem törődik, ha a másik ember ettől láthatóan kényelmetlenül érzi magát. (Ide sorolható az is, hogyha a beszélgetés során a másik ember (pozitív vagy negatív) megjegyzést tesz valamelyik testrészemre, vagy engedélyt kér arra, hogy valamelyik testrészemet megfoghassa. Ennek bizonyos formái NT-k között szociálisan elfogadhatónak számítanak, de ettől még ugyanúgy a határsértés-kategóriába tartoznak.)

De a „tesztelgetés” kategóriájába tartozik az is, ha a másik ember már felületes ismeretség után elkezd sértegetni, vagy olyanokat mondani, ami bántó a számodra.

Az aspergeresek ezen a „tesztelésen” azért szoktak elbukni, mert a „tesztelgetés” indirekt kommunikációval történik. Vagyis kétértelmű megjegyzésekkel, amit így is, meg amúgy is lehet érteni, azért, hogy arcvesztés nélkül lehessen visszakozni belőle, hogyha a másik ember mégse megy bele a játékba. Egy aspergeres viszont ezeket a kétértelműségeket egyrészt nem érti meg, mert mindent szó szerint értelmez. (Ha fel is merül benne a gyanú, hogy van egy mögöttes jelentés, gyakran mégis elhessegeti, mert nem biztos a dolgában.) Másrészt nincs tisztában azzal, hogy az ilyen kétértelmű üzenetekre adott válaszával egy magasabb szinten feltett kérdésre is választ ad – például gondolhatja úgy, hogy azzal, hogy kinyitja az ablakot, ha megkérik rá, csupán segítőkész módon viselkedik, és nehezen látja be, hogy ezzel a gesztusával az adott kommunikációs helyzetben egyszersmind azt is kifejezi, hogy alárendelődik a másik félnek.

Így tehát az aspergeres a pragmatikai hiányosságai miatt könnyen kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem húzza meg a határokat, mert nem is volt tudatában annak, hogy határokat kellene húznia, és amikor ráébred, hogy ezt meg kellene tennie, akkor már késő. Egy nyomulós férfi (vagy egy nyomulós nő, hogy ne legyünk ilyen heteronormatívak) például azt a tényt, hogy az aspergeres nő nem reagál ugyan a „tesztelgető” kérdéseire, de fenntartja a kommunikációt, sőt, keresi a másik társaságát, úgy értelmezheti, hogy a lány benne van a játékban, így aztán nyomul tovább.

A másik dolog, ami befolyásolja az emberek határállítási viselkedését, az az, hogy mekkora az illető személy önbizalma, akivel szemben állnak. Az alacsony önbizalmú embereket könnyű kiszúrni a görnyedt testtartásukról, határozatlan tétovázó mozgásukról és szavaikról, és arról, hogy folyton bocsánatot kérnek. Ha valaki így viselkedik, azzal szemben az emberek általában alapból messzebbre merészkednek, mint akinek határozottabb a kiállása. Tehát egy határozatlanabb embert előbb elkezdenek utasítgatni, előbb kezdik el neki osztani az észt, előbb kérnek tőle olyan szívességeket, amiket senki mástól nem kérnének, ugyanis ő nagyobb eséllyel fogja eltűrni ezt a fajta viselkedést, sőt, együttműködni a felülről beszélővel, mint a magabiztos ember, vagy akár mint az a fajta ember, aki a belső bizonytalanságát agresszív fellépéssel leplezi.

Az önbizalomhiányos ember ugyanis úgy hiszi, hogy ő nem elég „jó” ahhoz, hogy az emberek csak úgy magától keressék a társaságát, azt pedig végképp nem hiszi el, hogy az embereket nem fogja elidegeníteni azzal, hogyha meghúz bizonyos határokat. Sok önbizalomhiányos ember eleve nagy megtiszteltetésnek érzi, ha mások méltóztatnak leereszkedni hozzá, a későbbiekben pedig úgy érzik, hogy a hozzájuk leereszkedő ember bizalmát/szeretetét/elfogadását/az együtt töltött időt valamilyen módon „meg kell vásárolnia” – azzal, hogy többet enged meg saját magával szemben a másiknak, mint amennyit a másik megenged őneki, különféle szolgáltatásokkal, vagy akár szó szerint véve, pénzzel.

Ezt a neurotipikus emberek többsége tudja, ezért önbizalomhiányos emberekkel szemben állva igen könnyen csúsznak bele egyenlőtlen dinamikákba, aminek a végén az önbizalomhiányos ember érzelmi (vagy akár anyagi) „egyenlege” negatív lesz. Az erre hajlamosak pedig egyenesen rá is játszanak ezekre a késztetésekre, olyan megjegyzéseket téve, amiktől az önbizalomhiányos ember még inkább önbizalomhiányosnak érezze magát, hogy aztán könnyebb legyen rákényszeríteni ezt az egyenlőtlen viszonyulást, és belemanipulálni abba, hogy olyan módon járuljon hozzá – érzelmileg, anyagilag, szívességekkel stb. – a két ember kapcsolatához, amit magától nem biztos, hogy megtenne. Erre a sémára épülnek a bántalmazó párkapcsolatok is.

A valóság az, hogy a legtöbb ember önmagadért keresi veled a kapcsolatot, és nem azért, mert „szolgáltatásokat” vár el érte cserébe. Aki pedig mégis, azzal jobb is, hogyha nem jön létre semmiféle kapcsolat.

Ha az ember már a kapcsolat elején meghúzza a határokat, azzal már az elején egyenlő erőviszonyokat lehet lefektetni.

 

Két ökölszabályra kell építeni: 

  • Ha a másik olyasmit csinál, ami neked valamiért rossz, ezt jelezd felé, és kérd, hogy ne csinálja többet. (Tökmindegy, hogy miért érzed tőle rosszul magad, a lényeg az, hogy így érzel. Figyelj a saját érzéseidre, és ne hagyd magad elbizonytalanítani!)
  • Ha a másik jelzi, hogy átlépted a határait, kérj bocsánatot és visszakozz. Ha félreértésről volt szó a részedről, egy mondattal rávilágíthatsz, de kérj bocsánatot ettől függetlenül is.

 

Interakciót hosszú távon azokkal az emberekkel érdemes fenntartani, akik a határkijelölésre bocsánatkéréssel és visszakozással reagálnak. Ezek az emberek azok, akik egyenrangú félként kezelnek téged, és akik a jövőben is egyenrangú, egymás kölcsönös tiszteletén alapuló kapcsolatra fognak törekedni. A határaidat valószínűleg véletlenül, a saját szociális esetlenségük / tudatlanságuk miatt sértették meg, és a téged zavaró kommunikációs elemeket a jövőben el fogják kerülni.

Vészcsengő viszont, ha a másik ember a határállításodra nem bocsánatkéréssel és visszakozással reagál, hanem ingerült lesz, és még neki áll feljebb. Az ilyen emberek általában:

  • Megpróbálnak elbizonytalanítani a saját értékítéletedben: „te nem érezhetted bántónak, mert valójában nem is volt bántó”.
  • Arról győzködnek, hogy „félreérted” őket. Ha kitartasz az álláspontod mellett, akkor „elbeszéltek egymás mellett”.
  • Azt mondják, hogy azzal, hogy kijelölted a határaidat velük szemben, rosszindulatot feltételeztél róluk, következésképpen tulajdonképpen te vagy a rosszindulatú, sőt, az agresszív.
  • Belekötnek lényegtelen dolgokba, például kifogásolják a hangsúlyodat, a szóhasználatodat, és kifogásolják, hogy "miért nem mondtad kedvesebben", amit mondtál.
  • Személyeskedni kezdenek, remélve, hogy így kizökkentenek a béketűrésedből, és olyan reakciót provokálnak ki belőled, ami tényleg szalonképtelen.

Ne higgy nekik, ez csak arra szolgál, hogy elbizonytalanítsanak, és elérjék, hogy visszakozz, majd visszanyomhassanak ugyanabba az egyenlőtlen dinamikába, amiben korábban voltatok.

 

Az is vészcsengő, hogyha a másik ember ugyan bocsánatot kér, de a bocsánatkérés mellé más üzenetet is küld. Például fényezi saját magát azért, hogy ő milyen nagyszerű ember azért, mert bocsánatot kér tőled, és lesajnálóan nyilatkozik azokról, akik nem olyan „fejlettek”, mint ő. Az is óvatosságra ad okot, ha a másik ember utalásokat tesz arra, hogy a bocsánatkérése az ő részéről valami nagy dolog, amiért neked hálásnak kell lenned. Ha a másik ember hálát vár azért, aminek természetes dolognak kell lennie, az mindig annak a jele, hogy a másik ember nem tekint téged egyenrangú félnek – tehát egyenlőtlen dinamikák kibontakozására utal.

Az ilyen emberekkel szemben következetesnek kell lenni, és nem szabad őket túl közel engedni saját magunkhoz.

 

Aki ugyanis a személyes határaidra már kis dolgokban, nyilvánosság előtt sincs tekintettel, az nagyobb dolgokban, négyszemközt még kevésbé lesz.

Mi a minimum?

Kínzó kérdések a "Minden csak rajtad múlik" -- Autista fiatalok beszéltek az életükről című cikk kapcsán:

  • A rendezvényen megszólalt autista fiataloknak nincs arca?
  • A rendezvényen megszólalt autista fiataloknak nincs vezetékneve?
  • Ha van, miért nem szerepelt a cikkben?

Az, hogy kamaszkorú, önmagukért kiállni képes és hajlandó embereket csak per "Attila", "Krisztián" és "Lili" néven emlegetünk, ugyanaz a jelenség, mint amikor Kálmán Olgát csak "Olgaként" emlegetik, miközben minden más médiaszemélyiséget a teljes nevén vagy legalábbis a vezetéknevén említenek. Vagy mint amikor Seres László ismeretlenül is a keresztnevükön szólítja azokat a feminista aktivistákat, akikkel még soha életében nem találkozott, tehát pertut sem ivott.

A cikkben egyetlen kép szerepel, ezen egy -- magát nem autistaként azonosító, tehát vélhetően neurotipikus -- gyermekpszichiáter képe szerepel, akit a cikk mindvégig a teljes nevén, az őt megillető címzéssel emleget. A megszólaló autistákról viszont, akikért az egész rendezvény szerveződött, egyetlen kép sincs.

Azzal, hogy a cikk az autistákat pusztán a keresztnevükön említi, képeket pedig nem közöl róluk, egyrészt lekezeli és kiskorúsítja, másfelől pedig puszta biodíszletté degradálja őket.

Ezzel a fajta ábrázolásmóddal a cikk azt a látszatot kelti, hogy ez egy olyan rendezvény volt, amit neurotipikusok tartottak neurotipikusoknak, s ahol az autisták nem társszervezőként, hanem pusztán 3D-s illusztrációként szerepeltek. Kiállították őket a színpadra, mint valami vásári látványosságot, a jelenlévők pedig rájuk csodálkoztak: "jéééé, ti beszéltek?!"

dr. Horváth Dórának, a rendezvény szervezőjének valószínűleg nem ez volt a szándéka. Biztos vagyok benne, hogy számára nem volt kérdés az, hogy az autista fiatalokat partnerként kell kezelnie, és biztos vagyok abban is, hogy a rendezvény arculatának kialakításában az autista fiataloknak legalább akkora szerepük volt, mint a pszichiáternőnek. A cikk szemlélete azonban mégis a fenti érzetet kelti az olvasóban.

Végezetül egy személyes megjegyzés:

A fogalmazásmód, a tünetek leírása, a hihetetlen érzékenység nem hagyott kétséget afelől, hogy Krisztián pontosan tisztában van az autizmusából eredő zavaraival, ismeri ugyanakkor egyes területeken az átlagosnál jobb képességeit, és azt szeretné, ha a világ, a környezete ezzel együtt fogadná el őt.

Hasonlóképp állok a dologhoz én is, én azonban nem várom azt a többi embertől, hogy elfogadjon engem vagy az AS-emet.
Annyit várok, amennyit mindenki más -- NT, aspi egyaránt -- teljes joggal várhat és vár: hogy kezeljenek egyenlő félként, és tartsák tiszteletben a határokat, amiket a saját magam számára kijelölök. Cserébe én is egyenlő félként kezelem őket, és én is tiszteletben tartom a határokat, amiket kijelöltek a maguk számára.

Ez a bánásmód nem különleges bánásmód.
Nem kell hozzá érzékenyítő tréning.
Nem jár érte sem taps, sem virágeső, ha a másik ember ezeket a szabályokat hajlandó betartani.

Ez ugyanis a minimum minimuma. A kommunikáció pedig akkor folytatódhat, hogyha ez a minimum teljesül.

Felteszem, hogy más olvasóim is így gondolkoznak, azok is, akik nincsenek az autizmus-spektrumon.

Ezen túlmenően semmiféle elfogadásra, és semmiféle szeretetre nem tartok igényt. Az emberek utálhatnak, lenézhetnek, alsóbbrendűnek tarthatnak amiatt, mert aspergeres vagy mert nő vagyok, idegesíthetik őket a posztok, amiket írok -- ez teljességgel rajtuk áll. Nem akarom őket meggyőzni arról, hogy én Jó Ember vagyok, hogy én Értékes Ember vagyok, hogy engem Az AS-emmel Együtt Is El Kell Fogadni.

Nem kell.

Mindenki maga dönti el, hogy mit gondol rólam, és hogyan áll hozzám.

Azt viszont, hogy kivel működöm együtt szakmailag és emberileg, viszont én döntöm el -- s a belépő feltételek nem mások, mint minden más emberi interakciómnál.

Vagyis a minimum minimuma.

ápr. 14. 2014

Erő

Ez a közösség, ami a blog körül kialakult, 6 éve működik. Sok ember életútját követem végig a kezdetektől egészen a mai napig. Sokan csatlakoznak hozzánk újak is. És látom, hogy a sok görcsös, a világban elveszett gyermekként tévelygő, szomorú és bizonytalan ember hogy lesz napról napra magabiztosabb, boldogabb, és hogyan kerül egyre inkább rendbe önmagával.

 

Ezek az emberek, akiket a fórumnak köszönhetően megismertem, mind-mind felnőtt aspik. Tehát ugyanazzal a képességprofillal rendelkeznek, mint az AS-es gyerekek, csak időközben felnőttek. És azt látom, hogy ezek az emberek mind-mind remekül megállják a helyüket az élet minden területén – méghozzá nem az AS-es képességprofil ellenére, hanem épp annak köszönhetően. Profin használják az intellektusukat, a részletorientáltságukat, a lelkiismeretességüket, a specifikusan AS-es mintázatérzékelő képességüket annak érdekében, hogy jól teljesítsenek a munkahelyükön, és hogy pótolják vele az NT-típusú (veleszületett, ösztönös) társas készségek hiányát.

Ezeknek az embereknek stabil kapcsolati hálója alakul ki, szoros barátságaik vannak, akik nem sajnálatból vannak a társaságukban, hanem azért, mert őszintén kedvelik az intellektusukat, humorukat, találó észrevételeiket és tanácsaikat, illetve egyéni, senki másra nem jellemző látásmódjukat. Vannak emberek, akiknek párkapcsolata van, méghozzá egyenlő és minőségi párkapcsolatuk, olyan emberekkel, akikkel kölcsönösen vonzódnak egymáshoz. És azok az emberek, akiknek nincs párkapcsolata, ugyanolyan stabilak, magabiztosak, és ugyanolyan jól érzik magukat a bőrükben, mint akinek van.

 

Az, hogy ma ezek az emberek minőségi és méltó életet élnek, annak köszönhetően vált lehetővé, hogy a fórumon megosztjuk egymással a legjobb gyakorlatokat. Tehát elmondjuk egymásnak, hogyan lehet bizonyos társas helyzeteket „aspispecifikus” módon, az aspergeresekre jellemző sajátos képességprofilra alapozva megoldani és kezelni.

 

De ami ennél is fontosabb: az önbizalom.

 

Az, hogy ezek az emberek ugyanarra a polcra helyezik magunkat, mint a neurotipikus emberek.

 

Az, hogy elhiszik magukról, hogy értékes emberek, akiknek számos olyan jó tulajdonsága van, hogy önmagukért is megérje a közelükben lenni. Hogy lebontották a fejükben azt a tévképzetet, hogy „én egy unalmas / problémás / nehéz ember vagyok, akinek nem lehet a közelében megmaradni, csak akkor, ha valamilyen módon ’fizetek’ ezért”, és felismerték azt, hogyha határokat szabnak a többi embernek, akkor a többi ember ezeket a határokat tiszteletben fogja tartani. Akik tudják, hogy joguk van megkövetelni a többi embertől, hogy egyenlő félként, a többi emberi lénynek kijáró tisztelettel bánjanak velük, ne pedig azt éreztetve, hogy ők éppen hatalmas kegyet gyakorolnak azért, mert leereszkedtek a szegény, önbizalomhiányos nyomorulthoz. És amikor az ember arra is rádöbben, hogy akár az AS-specifikus igényeit is megfogalmazhatja anélkül, hogy furcsán néznének rá. Például megmondhatja, hogy nem szeret ölelkezni, puszilkodni találkozáskor, nem szereti, hogyha hozzáérnek – és hogy ezt az emberek tudomásul veszik és tiszteletben tartják.

 

És amikor az emberben ez tudatosul, akkor elkezd körülötte megváltozni a világ.

 

Egyszeriben rádöbben arra, hogy jé, van egy csomó ember, aki emberszámba vesz, hogyha azt jelzem, hogy én arra tartok igényt, hogy emberszámba vegyenek…!

 

Van persze sok ember, akinek ez nem tetszik. Sok ember pont azért keresi az önbizalomhiányos, a határaikat kijelölni nem tudó emberek társaságát, mert élvezik, hogy az övék lehet a vezető szerep a kettejük kapcsolatában, és hogy sok olyat megtehetnek a másikkal, amit egy egészséges önbizalmú, az érdekeit érvényesíteni jól tudó emberrel nem tehetnének meg. Ilyenkor kapja meg az asszertíven kommunikáló ember – erőszakmentes kommunikáció ide vagy oda – azt, hogy „milyen nagy lett az arcod”, „jaj, de agresszív lettél”, „nekem jobban tetszett a régi X”.

 

De ezeket a megjegyzéseket a helyükön kell kezelni. Ha az ember elég sok megjegyzést kap, egy idő után megtanulja szétválogatni a tiszta búzát az ocsútól. Például ma már én is elég világosan látom, hogy a kommunikációmmal kapcsolatos észrevételek közül mi az, ami sima szexizmus, mi az, ami az AS-esekkel szembeni előítélet, és mi az, ami valódi, konstruktív kritika, amit érdemes beépíteni.

 

Végezetül, szeretnék eloszlatni egy közkeletű tévhitet, jelesül azt, hogy az AS-esek nem vonzók szexuálisan, és nem kívánatos párkapcsolati partnerek a másik nem az általuk preferált nem vagy nemek számára.

 

Egy olyan AS-es, aki magabiztos és rendben van önmagával, az bizony magára vonja a tekinteteket minden társaságban, méghozzá a külső megjelenésétől kábé függetlenül.

 

Én a férjemen látom ezt a változást nagyon erősen. Az első randinkra egy ránézésre is önbizalomhiányos, halálra rémült geeksrác jött el, most viszont egy szép vállas, széles mellkasú, szálegyenes tartású férfiemberrel szoríthat kezet az, aki először találkozik vele. (Illetve nem szoríthat kezet, mert a férjem utál kezet fogni, és ezt el is mondja. Aki pedig szereti és tiszteli a férjemet, az ezt tiszteletben tartja.)

 

A külseje az elmúlt évek során nem sokat változott, viszont az egész lényéből sugárzik a magabiztosság, a nyugodt erő, és az, hogy rendben van saját magával. És erre bizony a nők is reagálnak. Időnként olyan szégyentelenül bámulják meg, mosolyognak rá, próbálnak vele flörtölni a jelenlétemben, hogy szinte én is belepirulok.

Hasonló változásokról számolhatok be egyébként magam is a saját magam vonatkozásában. A külsőm nem változott lényegesen – az viszont, ahogy az emberek a megjelenésemre, a fizikai valómra reagálnak, rengeteget. S paradox módon ez a változás épp a feminizmusnak köszönhető, ami megtanított arra, hogy ne az legyen az elsődleges értékmérő a saját magam vonatkozásában, hogy mennyire tartanak mások vonzónak, és mit gondolnak és mondanak a testemről.

 

De ezt elmondhatnám számos más aspinőről is, akit ebben a közösségben ismertem meg.

 

Ezért válik egyre szilárdabb meggyőződésemmé az, hogy az autista érdekvédelem hosszú távon kizárólag akkor érheti el a célját, ha magukat az autistákat tesszük képessé arra, hogy képviseljék a saját érdekeiket. Ehhez pedig az kell, hogy megadjuk nekik a kellő támogatást ahhoz, hogy magabiztos, a saját képességeikkel és értékeikkel tisztában levő emberekké váljanak, és egyszersmind gyakorlati kommunikációs és érdekérvényesítési technikákat adunk a kezükbe, amelyek segítségével elérhetik a céljaikat. És persze az kell, hogy ez a folyamat ne valamiféle egyoldalú észosztás legyen a részünkről, hanem kölcsönösen hasznos és termékeny információcsere. Én nagyon sokat tanulok a többi sorstársamtól nap mint nap, rendelkezzenek akármilyen háttérrel, végzettséggel vagy képességprofillal.

És rengeteget tanulunk egymástól azokkal a neurotipikusokkal is, akik egyenrangú félként tekintenek rám, nyitottak a tudásomra és tapasztalataimra, és készek tanulni tőlem.

ápr. 12. 2014

Kijátsszuk az NT-kártyát

Az utóbbi időben sok vitánk volt egyik-másik NT olvasónkkal. Arra gondoltunk AC-val, talán könnyebben zöld ágra vergődtünk volna velük, ha már a vita elején felmutatnak nekünk egy ilyen kártyát.

Ez esetben a heves viták elkerülhetők lettek volna, mert már az elején figyelembe vettük volna, hogy NT olvasóinknak az eltérő neurális drótozottságukból fakadóan nehézségeik vannak a szövegértelmezés terén, s ezért nem várhatjuk tőlük ugyanazt, amit az autista és aspergeres olvasóinktól.* Hasonlóan megnehezíti az NT-kkel való interakciót az is, hogy az NT-k -- miként azt számos példa bizonyítja -- nem képesek beleképzelni saját magukat az autista/aspergeres emberek helyzetébe, és ezért nem képesek velük empatikus módon viselkedni.**


nt-kartya.jpg

(Készítette: AC)

*,**: Ha egy felnőtt autistával vagy aspergeressel szemben lehet érv az, hogy "azért nem érted az álláspontomat, mert az állapotodból fakadóan nem tudsz szöveget értelmezni / az állapotodból fakadóan nem tudod magad beleképzelni mások helyébe", akkor egy felnőtt neurotipikussal szemben miért ne lehetne?

ápr. 08. 2014

A Live with it blog kezdeményezése: Szexelj az autistákért!

Április az autizmus-tudatosság hónapja, amihez jelen blog is csatlakozni szeretne. A „Fuss, gitározz, süss sütit, szarj a járda szélére az autistákért” (by AC) mintázatú kezdeményezésekhez csatlakozva, meghirdetjük a

Szexelj az autistákért!

kezdeményezést.

 

Az akció ideje: április 13. (vasárnap), 16:00-02:00

 A részvételhez elegendő egy menet, tetszőleges pózban és tetszőleges testrészek stimulálásával, de fontos, hogy az aktus kölcsönös beleegyezésen alapuljon, és mindkét fél eljusson az orgazmusig.

Az akcióban minden nagykorú, bármilyen (fizikai és társadalmi) nemű és szexuális orientációjú ember részt vehet. Híven azonban a magyarországi autista érdekképviselet szép hagyományaihoz, melynek lényege, hogy mindenről a neurotipikusok döntenek, az autisták részvétele nélkül, az akcióban kizárólag NT-k részvételére számítunk.

Persze ezt nem is kell külön kiemelni, mert tudvalévő, hogy az autistáknak nincsenek szexuális vágyai, nem tudnak és nem is akarnak szexelni, párkapcsolat kialakítására és működtetésére pedig képtelenek. (Egyébként is, kinek kellene egy autista, ha neurotipikusokkal is lehet szexelni.) Ha pedig mégis szexelnének, biztosan rosszul csinálnák, tehát a legjobb az, hogyha a szexet meghagyjuk azoknak, akik igazán értenek hozzá – vagyis a neurotipikusoknak.

 

Mindezek fényében tehát:

  • A hozzájárulás csak akkor érvényes, ha mindkét fél neurotipikus.
  • Ha a pasid/csajod/házastársad/élettársad az autizmus-spektrumon van, a hozzájárulásotok érvénytelen. Ha ennek ellenére szeretnél részt venni, beszélj rá egy másik neurotipikust az együttműködésre.
  • De jól vigyázz: ha a résztvevő felek egyikéről később derül ki, hogy a spektrumon van, a hozzájárulás ugyancsak érvényét veszti. Szóval nézzétek meg jól, tartja-e a partneretek a szemkontaktust ;)

 

Vegyetek részt ti is, mert mindenki tudja: ha sok ember csinál valamit egyszerre, attól valamilyen rejtélyes úton-módon az autistáknak is jó lesz!

 

Szóval, akcióra fel! ;)