Ugrás a tartalomhoz
jan. 20. 2015

Azt hiszem, mégsem vagyok Sheldon Cooper

Ha az ember úgy nő föl, hogy mindenünnen meg nem értésre és bántásra talál, és minden egyes közösségben, ahová csak kerül, a perifériára szorul, akkor abba az egy dologba kapaszkodik, amivel képes kitűnni: az intellektusába. Csakhamar rájön, hogy az intellektus érték: olyan érték, amit elismernek a felnőttek, és ha ügyesen forgatja-csillogtatja, egy idő után a kortársai is meglátják az értékét. (Aki meg nem, az úgyis unintelligens jobbágy, aki nem méltó a figyelmére és a bizalmára).

Fiatal felnőttként, némi gyakorlással megtanulja azt is, hogyan lehet másokat az intellektusa használatával, mindössze néhány tűpontosan célzott szóval megalázni és elhallgattatni, s ezt idővel tökélyre is fejleszti. Szüksége is van erre a tudásra, hiszen máskülönben a többi ember – különösen ha férfiakról van szó – eltaposná, eltiporná a bizonytalan, határozatlan megjelenésű, sokszor látványosan gyenge fizikumú aspergeres fiatalt.

A folyamat eredménye egy önmagába záródó kör lesz. Circulus vitiosus, mondaná Sheldon Cooper.

A bántásokra a fiatal alattomos szúrásokkal, az intellektuális fölénye demonstrálásával reagál (aki elég intelligens, az ezt be is tudja keretezni oly módon, hogy a kevésbé intelligensek ne tudjanak rajta fogást találni), amiért még inkább elszigetelődik, a környezete még inkább nekifeszül.

Rövid távon előnye származik ebből, hiszen megvédi magát, és mindenki számára egyértelművé teszi a fölényét, ami sokféle módon kifejeződhet. Hosszú távon azonban épphogy azok elől a hatások elől zárja el magát, amelyek hatására az alapproblémája – a magányosság és a meg nem értettség – feloldódhatna. Ha nem idegenítené el magától az embereket, fejlődhetnének a szociális készségei, fejlettebb szociális készségekkel pedig olyan munkahelyre tehetne szert, ahol végre méltó szellemi és anyagi elismerést kaphatna a képességeiért (amelyekre egyébiránt roppant büszke), és olyan emberekkel vehetné magát körül, akik rezonálnak a tudattartalmaira, és érzelmileg is megerősítik őt.

Nekem ChuckNori mondta annak idején, amikor épp a korszakos géniusz végtelen szellemi magányáról panaszkodtam neki: baszki, semota, le kellene jönnöd az elefántcsonttoronyból végre.

Akkor persze megrántottam a vállamat: piha, egy újabb ember, aki nem ért meg engem.

 

Az utóbbi időben jöttem rá: bármennyire is imponált nekem az arrogáns zseni póza, én voltaképpen mégsem egy Sheldon Cooper vagyok. Sheldon Cooper sose fecsérelné a szabadidejét arra, hogy támogató közösséget szervezzen olyan embereknek, akiknek pont a közösségépítő készségei szenvedne hiányt. Sheldon Cooper közölné mindenkivel, hogy ő itten mindenkinél magasabb rendű, mert neki kétszázas IQ-ja és 3 PhD-ja van, és örülhetnek, hogy ő, a nagy Sheldon Cooper egyáltalán méltóztatik egy levegőt szívni velük. Azokat, akik vele egy kaliberű intellektusok, megpróbálná IQ-ból leuralni, akik pedig nem, azoknak pedig odaszúrna néhány megvető fricskát (vagy a leginkább: pillantásra sem méltatná őket), utána meg lépne lefelé a laborba elméleti fizikáról okoskodni a whiteboard előtt.

Sőt, hajlok arra, hogy Sheldon Cooper az Asperger-szindrómás címkét sem ragasztaná magára. Asperger-szindrómás, ő? Hiszen ő nemhogy nem kevesebb, mint a többi ember, de egyenesen több! (Mondhatni az evolúció következő lépcsőfoka.)

Nem mondom, hogy nem tengett bennem túl az arrogancia, és azt sem mondom, hogy sikerült teljesen visszavennem az arcomból. Azt is világosan látom, hogy sokáig én magam sem vettem észre azokat az embereket magam körül, akik valami olyat hoznának el nekem, amitől én is gazdagodni tudnék – pusztán azért, mert ezek az emberek nem voltak elég magas státusúak és intellektuálisan elég csillogók ahhoz, hogy elfogadjam őket, és azt, amit adni tudnak nekem.

Viszont akármilyen arrogáns és leuraló is voltam sokszor, a tetteim akkor is ellene mentek ennek. Egész életemben megtaláltak azok az emberek, akik védelemre és segítségre szorultak, és én igyekeztem őket a tőlem telhető módon és mértékben támogatni. Nem mondom, hogy mindig a megfelelő módszereket és eszközöket választottam ehhez, de a szándékom akkor is az volt, hogy ezek az emberek erősebbek legyenek, növekedjenek a szabadsági fokaik, s összességében jobb legyen az életük.

És nem azért tettem így, mert hálát vártam ezektől az emberektől. Nem azért tettem így, mert jól esett nekem az érzés, hogy egy csomó nálam gyengébb és kiszolgáltatott ember bólogat a szavaimra, megy abba az irányba, amit kijelöltem neki, s végül olyanra formálom őket, amilyenre én akarom.

Azért tettem így, mert a legbelsőbb és legtisztább meggyőződésem volt az, hogy jót teszek az emberekkel, hogyha segítek nekik, s átadom nekik azt a keveset, amit én tudok a világról. Hogy attól, hogyha ezek az emberek jobban fogják érezni magukat a bőrükben, többek, jobbak és sikeresebbek lesznek, attól szebb és kerekebb lesz a világ.

És azáltal, hogy a változás megindult – hogy ezek az emberek elkezdtek megerősödni, önmagukra találni –, az én életem is megindult egy jobb irányba. A közösség menedzselése során olyan készségekre tettem szert, amiket a munkahelyemen is tudok használni, aminek meg is lett a hozadéka. Megerősödött az önbizalmam, eltanultam a többiektől egy csomó life skillt, amit jól tudok alkalmazni. És nem utolsósorban, szoros és időtálló barátságaim születtek, olyan emberekkel, akik most, a legnehezebb időkben is kitartanak mellettem.

Nem vagyok Sheldon Cooper. Soha nem is voltam, és ma már azt is tudom, nem is akarok igazán az lenni.

Le lehet élni Sheldon Cooperként egy egész életet – mostanra már meg is találtam azt a közeget, ahol az arrogancia és a szociális készségek hiánya sem akadálya annak, hogy hosszú, íves karriert fussak be. (Épp egy ilyennek az elején vagyok.)

Értem, hogy miért válnak emberek Sheldon Cooperré, mert természetes emberi indítékok húzódnak meg emögött.

Emögött is.

Eszem ágában sincs azt mondani, hogy én jobb lennék náluk. Vagy hogy eljutottam volna egy magasabb szintre. Ugyan.

Más kihívásokat keresek most már.

Ma már úgy látom, hogy az, hogy én tudok valamit, az önmagában nem sokat ér. (Ahogyan a Biblia mondja: „zengő érc és pengő cimbalom”.) Szép-szép, ha csípőből megfelelek a kérdésre, hogy melyik a Földhöz legközelebb eső csillag, ha a kisujjamból rázok ki akármilyen fejtörőt és matekpéldát, és frappáns algoritmusokat írok bármilyen programozási probléma megoldására, meg ha bármilyen feminista szöveget ízeire tudok szedni, és fel tudom mutatni a benne rejlő belső ellentmondásokat. Remek dolog, hogyha tudom, hogy merre van a Lófej-köd, ha el tudom mondani, mi közös Gödelben, Escherben és Bachban, hogyha tudom, ki írta a Herlandet és a Yellow Wallpapert, és hogyha dióhéjban össze tudom foglalni Judith Butler etikai elveit.

 Ez az egész azonban akkor fordul termőre, akkor válik hasznossá, akkor válik önmagát forgató-kamatoztató tőkévé, hogyha megtalálom a módját annak, miként tudom ezt a tudásomat úgy használni, mások számára úgy átcsatornázni, hogy ők ettől erősebb, magabiztosabb és önállóbb emberekké váljak, akik a tőlem kapott hatóerővel jót és jól igyekeznek majd cselekedni. Úgy érzem, hogy az életem csakis akkor lesz boldog és gazdag, hogyha megtalálom a módját annak, hogyan tudok a meglévő képességprofilom birtokában idáig eljutni.

Önismereti utazásom még nem ért véget: ami azt illeti, egyre inkább úgy érzem, sohasem fog véget érni.

De azt hiszem, egyre világosabban látom, hogy ki vagyok. Hogy mik azok az igényeim és preferenciáim, amik kívülről épültek be, s mik azok, amik elemi erővel belülről fakadnak. S egyre inkább látom azt is, hogy mennyi, de mennyi olyan ember van körülöttem, akik mindig is látták és értékelték mindazt, ami vagyok – még akkor is, amikor még én sem láttam saját magam értékeit. Újra kiépülnek a kapcsolataim ezekkel az emberekkel (NT-kkel és nem NT-kkel), újra erősítjük és támogatjuk egymást. És minél inkább megnyílok feléjük, minél inkább beleadok belőlem mindent, ami bennem jó, s minél inkább törekszem az egyenrangú kapcsolatra, ahelyett, hogy engednék a kísértésnek, hogy hagyjam magam „felmesteríteni”, vagy épp én „mesterítsem föl” őket – annál színesebb, gazdagabb és ragyogóbb lesz végül az életem.

jan. 16. 2015

Aranyos srácok?

Az, hogy „a kigyúrt sportolók nyúlják le az összes nőt a kedves-rendes, jóravaló geeksrácok orra elől”, egy mítosz.

Elég kártékony méghozzá.

Adott az egyszeri aspi, aki érzi, hogy nem boldogul az emberekkel: ahová csak megy, az emberek előbb-utóbb elhúzódnak mellőle, visszautasítják, hátat fordítanak neki. Mivel ennek valódi oka egy olyan készség eltérő fejlődésével kapcsolatos, amiről a legtöbb ember azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik, ezért sokáig nemcsak ők nem értik, hogy miért ütköznek folyton falakba a többi emberrel való kommunikáció során, hanem mások sem tudnak nekik erre megnyugtató válaszokkal szolgálni. Az egyszeri aspi igyekszik valami kézzelfogható dologba kapaszkodni, és a body policingtól uralt világunkban erre adódik is a kézenfekvő magyarázat: nyilván a külsejével van a gond!

Ez azonban tévút.

Számos olyan embert ismerek, aki a konvencionálisan vonzónak tartott férfi és nő ideájától meglehetősen távol áll, még sincsenek nehézségei sem a barátok szerzése, sem az ismerkedés terén. Nem feltétlenül azért, mert annyira magabiztosak lennének – jó pár közülük a kicsattanó magabiztosságtól meglehetősen távol áll –, hanem egyszerűen azért, mert valós alapokon álló önismerettel rendelkeznek, és nem utolsósorban megszerezték azokat a szociális készségeket, amelyek a szociális világ útvesztőjében való navigáláshoz szükségeltetnek.

 

A problémát tehát nem az előnytelen külső okozza, nem a Judith Butlerére hajazó (értsd: nem genderhelyes) külső megjelenés és fellépés, de még csak nem is az, ha valaki történetesen befelé forduló, és nem szeret beszélni – hanem kifejezetten az, hogyha az „ember-ember interfész” nem működik megfelelően.

 

Mi Asperger-szindrómások nem látjuk a „belépési pontokat” a többi ember „köreibe”, sokszor nem is tudjuk pontosan, hogy vannak egyáltalán „körök”, s ezért hajlamosak vagyunk ajtóstul rontani a házba (értsd: túl korán a belső körök egyikébe igyekszünk, még azelőtt, hogy a külső körökön kopogtattunk, és bebocsáttatást nyertünk volna).

A másik ember igényeire, preferenciáira csak akkor reagálunk, ha azokat nyíltan és egyértelműen közlik velünk, sok esetben azonban még akkor sem. (Hajlamosak vagyunk inkább a saját SI-jeinket és a saját problémáinkat nyomatni, ahogy a csövön kifér, ahelyett, hogy inkább kérdeznénk, vagy olyan témákat vetnénk fel, amik a másik érdeklődéséhez közelebb állnak / amihez ő is könnyebben tud kapcsolódni.)

Ha pedig neadjisten valaki a mi határainkat lépi át túlságosan korán, vagy véletlenül a lábunkra lép a szociális táncban, akkor villámgyorsan és durván zárunk.

 Az, hogy az aspinők idővel e területen (is) nagyobb lendületet vesznek, mint a férfiak, a két nemmel szemben támasztott elvárások eltéréseivel magyarázható.

 A nőket általában is arra szocializálják, hogyha valami emberekkel kapcsolatos dolog nem jön nekik össze, akkor a hibát saját magukban keressék. Eleinte persze azt hiszik, hogy a megoldás kulcsa a külső megjelenésük megváltoztatása. Sok aspinőnél a divat, a szépségápolás és a testedzés iránti érdeklődés speciális érdeklődési területté válik, ami esetükben nem pusztán a patriarchális elvárásoknak való behódolás, hanem megküzdési stratégia, ami akár a megélhetésük alapja is lehet. Aztán a többség továbblép, és eljut arra a felismerésre, hogyha működő emberi kapcsolatokat szeretnének, akkor a szociális készségeiket kell fejleszteniük, és hozzá is látnak ehhez. Persze ehhez a női szocializáció számos sajátossága hozzájárul, különös tekintettel arra, hogy a házasságokban a rokonokkal való kapcsolattartás, a családi ünnepek és egyéb események szervezése általában a nőre hárul, a gyereknevelésről nem is beszélve, ami igen erősen tolja bele az aspinőket egy sor olyan helyzetbe, ami a szociális teljesítőképességük határait feszegeti. (Egy aspiférfi simán megteheti, hogy elkerüli ezeket, pusztán azáltal, hogy a gyerekek nevelését az aspinőre tolja.)

A férfiakat ezzel szemben arra szocializálják, hogyha valami nem jön össze, akkor a hibát másban keressék, és hogy a konfliktusaikat erőszakkal oldják meg. Ha egy nőnek nem sikerül társat találnia, akkor általában a nőt hibáztatják („biztos csúnya” / „túl válogatós” / „akkora ribanc, hogy azért nem kell senkinek”), ha viszont egy férfi ütközik ilyen problémába, a társadalom szinte tálcán kínálja a számára az önfelmentő magyarázatokat: „veled minden oké, te egy kedves, aranyos, érző szívű srác vagy, aki a tetejében még kiugróan intelligens is – csak az a sok felületes liba nem tud téged értékelni”.

Látszólag a pasik vannak előnyben, de ez az előny felettébb csalóka. Sok aspiférfi ugyanis évekre-évtizedekre bele tud ragadni abba az állapotba, hogy az AS-ből fakadó ismerkedési nehézségeiért a nőket hibáztatja. Fontos látnunk, hogy ily módon végső soron saját magát szegényíti el, hiszen azáltal, hogy a hibáiért a felelősséget a többi emberre tolja, önmagát zárja el a fejlődés lehetősége elől. Azt az időt ugyanis, amit a gondolkodása rugalmasabbá tételével, a testbeszédolvasás fejlesztésével, a kommunikációs készségei gyakorlásával tölthetne, ugyanis arra fordítja, hogy másokat hibáztat, ami teljességgel kontraproduktív, s ennek során még árt is másoknak. Ez a fajta hozzáállás, ami, ahogyan a cikk is írja, oszcillációszerűen váltakozik az önutálattal (és amire az aspergeresekre egyébként is jellemző intellektuális arrogancia sokszor külön rátesz), vezet idővel ahhoz, hogy az érintettek teljesen bezárkóznak: tüskéssé válnak, hátat fordítanak a többi embernek, magányos hobbiknak szentelik az összes idejüket. Ezáltal még kevesebb lehetőségük marad a szociális készségeik fejlesztésére, ami a köztük és a többi ember között lévő szakadék további elmélyüléséhez vezet. Bezárulnak egy kérges, megkeseredett magányba, ahonnan már nincs kiút.

Ami még a szociális készségek fejlesztése mellett hasznos lehet, az a valós alapokon álló önismeret, aminek a valós preferenciák feltérképezése is a részét képezi. Sok embert ebben a fejében található láthatatlan hadállások akadályoznak meg a leginkább: azért nem képes a szíve vágyát követni, mert retteg attól, hogyha felvállalja a valós igényeit, bántani fogják, vagy legalábbis megszólják.

Pedig ez csak addig igaz, amíg az ember maga sincs kibékülve azzal, hogy nem képes követni a normát.

 

Persze az is tény, hogy a fejünkben lévő falak lebontása nem egyik napról a másikra megy végbe, főleg úgy, hogy a társadalom szorgosan fáradozik azon, hogy visszaépítse azokat. Ettől függetlenül próbálkozni lehet és kell, mert ellenkező esetben az ember rabságban marad, és saját magát zárja el olyan emberek és lehetőségek elől, amik gazdagabbá tehetnék az éleetét.

jan. 05. 2015

A Mátrix

Előrebocsátom: ez egy hosszú, komplikált, hivatkozásokkal teli, és sokak számára alighanem felkavaró olvasmány lesz (trigger warning: öngyilkosság, nemi erőszak). Összesen 40 000 karakter, tehát nagyon hosszú, tényleg. Érdemes úgy hozzáfogni, hogy előtte kényelembe helyezted magad, és ott van a kezed ügyében egy csésze forró tea, meg néhány stimmelőeszköz a biztonság kedvéért.

 

A jelenlegi tudományos elméletek szerint az Asperger-szindrómások társas beilleszkedési zavarai arra vezethetők vissza, hogy másképp dolgozzák föl a környezetükből származó információkat, mint a neurotipikus emberek. Az autizmus kutatói ezt a jelenséget a gyenge centrális koherencia (weak central coherence) névvel illetik (a kifejezés megalkotása Uta Frith és Francesca Happé nevéhez fűződik).

Az erős centrális koherenciát mutató gondolkodású neurotipikusok és a gyenge centrális koherenciát mutató Asperger-szindrómások gondolkodása közti különbséget Tony Attwood a következőképp írta le:

 

„Az erős centrális koherencia […] lehetővé teszi azt, hogy az érintett egyszerűbben azonosítsa azokat az információkat, amelyek egy-egy adott helyzetben fontosak a számára, elkülönböztetve azokat a felesleges részletektől. Ha egy tipikus ember egy mozgalmas, emberekkel teli szobába lép, az új információk sokasága az ő agyát is megterheli ugyan, mégis képes egyszerűen megküzdeni a kialakult helyzettel, oly módon, hogy azonosítja azokat a dolgokat, amelyekre fontos odafigyelni. Nekünk, tipikus embereknek, eleve meglévő prioritásrendszerünk van, elsődleges prioritásunk pedig általában az, hogy az emberekre és a beszélgetésekre figyelünk, nem pedig a szőnyeg mintájára és a világítótestek típusára. Az Asperger-szindrómás emberek azonban kevésbé képesek meghatározni, hogy mi az, amire oda kell figyelniük, és mi az, ami a számukra nem releváns. Az eseményt követően a tipikus emberek általában az emberekre, azok érzelmeire és a beszélgetésekre figyelnek, a többi információt pedig gyorsan elfelejtik. Ezzel szemben az Asperger-szindrómás emberek nem feltétlenül emlékeznek arra, hogy ki volt épp jelen, de cserébe emlékeznek számos olyan részletre, amire a többi ember oda sem figyelt.”

(Attwood 2007: 242)

 

A fenti bekezdésben, hasonlóan a neurotipikus emberek által írt más kézikönyvekhez, Attwood abból a reflektálatlan előfeltevésből indul ki, hogy azok az információk, amelyek a neurotipikus emberek számára automatikusan „kiugranak” a képből, fontosabbak, mint az összes többi információ. Ebből egyenesen következik az a kimondatlan értékítélet, ami a szöveget (annak ellenére, hogy a szerzője törekszik a neurodiverzitás elvének az érvényesítésére) meglehetősen áthatja: hogy az, hogy ezeket az információkat nem részesítik előnyben, az Asperger-szindrómások gondolkodásának hiányossága.

Magam úgy vélem, hogy szerencsésebb a kérdést úgy megközelíteni, hogy az érzékszervi csatornákon beáramló információkat az aspik más prioritások szerint osztályozzák, mint neurotipikus társaik. A neurotipikus emberek számára a non-verbális jelzések (gesztusok, arcjáték, hanglejtés, proxemikai adatok stb.) „kiugranak” a képből, az Asperger-szindrómások számára viszont nem kapnak prioritást az adatok feldolgozása során, hanem ezeket a teljes képből, intellektuális úton kell visszakövetkeztetnie. (Éppúgy, ahogyan egy átlagos érzékszervi paraméterekkel rendelkező ember sem fogja meghallani, hogyha valaki egy kutyasípot fújt meg a közelében, de a sétányon szaladgáló kutyák viselkedéséből mégis ki következtetni, hogy mi történt.)

 

Arról, hogy a priorizálási szempontok eme eltérései miként határozzák meg az Asperger-szindrómások világhoz való viszonyulását, Attwood több helyütt is ír:

 

„Az óvodáskorú Asperger-szindrómások általában nem érdeklődnek kortársaik tevékenységei iránt, s barátokat sem szeretnének. Érdeklődésük általában inkább a fizikai világra irányul, az iskolaudvaron elsősorban a csatorna- vagy a vízvezeték-rendszer érdekli őket, rovarokat és hüllőket keresnek, vagy a különböző fajtájú felhőket nézegetik. Kortársaik tevékenysége untatja őket, a mögöttes íratlan szabályokat pedig nem értik. A gyermekek jól megvannak egyedül, ám sokszor szívesen keresik a felnőttek társaságát, akik a kortársaknál többet tudnak a környező világról, vagy az iskolai könyvtárban keresnek menedéket a folyosók zajos és kaotikus világa elől, ahol olyan érdekes témákról olvashatnak, mint a vulkánok, a meteorológia és a közlekedési rendszerek.” (Attwood 2007: 60)

 

A gyermekkori érdeklődés eme különbségei felnőttkorra is megmaradnak, ahol ugyanez az orientációs különbség már magasabb szinten, az elvontabb struktúrák szintjén hatja át:

 

„Míg a többi gyermek a szociális világot próbálja felfedezni, az Asperger-szindrómás gyermek a tárgyakat, gépek, állatok és tudományos fogalmak világával ismerkedik. Nem más ez voltaképpen, mint az élet mintázatának vagy értelmének élethosszig tartó keresése. Az Asperger-szindrómásoknak, úgy fest, veleszületett érzékük van az egyes tárgyak funkciójának meghatározásához, s természetes érdeklődést mutatnak a világ fizikai arculatát befolyásoló jelenségek tanulmányozása, például a természettudományok (főleg az időjárás és a földrajz), valamint az életnek a történelem, a biológia és a matematika által meghatározott képletei vagy mintázatai.” (Attwood 2007: 186)

 

Azt pedig, hogy ez hosszú távon az érintett képességprofiljára milyen hatást gyakorol, Attwood a következőképpen szemlélteti:

 

„Az Asperger-szindrómás kamasz vagy felnőtt képességprofiljának kialakulását általában az erdei tisztás képével szemléltetem. A „tisztás” az agyat jelképezi, a tisztáson növekvő facsemeték pedig a különféle agyi funkciók fejlődését jelenítik meg. Ha az egyik csemete nagyon gyorsan nő, lombkoronája és kiterjedt gyökérzete egyre inkább elzárja a többi növényt a napfénytől és a talajban lévő tápanyagoktól, így azok kevésbé képesek fejlődni. A neurotipikusoknál az agy szociális következtetőképességért felelős része az a facsemete, amelyik a leggyorsabban nő, s idővel fává vastagodik. Ha a szociális következtetőképességért felelős csemete nem fejlődik olyan gyorsan, s nem szívja el a többiek elől a tápanyagokat, akkor más fák (vagyis más képességek) is jobban képesek megerősödni. Ilyen lehet például a műszaki következtetőképesség, a zenei érzék, a matematika és a természettudományok iránti érzék, illetve az érzékszervi tapasztalatok feldolgozása. Ily módon az érintett maga is láthatja, hogy jól ismert erősségei és gyengeségei miként vezethetők vissza az Asperger-szindrómára.

A „Tulajdonságok” gyakorlatot a szakember az alábbiakhoz hasonló gondolatokkal zárhatja: az Asperger-szindrómások más prioritások szerint élik életüket, másképp látják a világot, máshogy gondolkodnak. Az agyuk csupán másképp működik, de nem hibásan. Az érzelmeknél és az emberi kapcsolatoknál fontosabb a számára az igazság keresése, a tökéletességre való törekvés, a valóság és a fizikai világ megértése.” (Attwood 2007: 333)

 

Attwood sokat ír arról, hogy az Asperger-szindrómások emberekkel való közlekedését mennyire akadályozza a non-verbális jelzések (a gesztusok, az arcjáték, a hanglejtés, a proxemikai adatok stb.) értelmezésére való képtelenség.

Bennem és a barátaimban az a közös, hogy egyrészt az intelligenciahányadosunk alapján a legfölső 3 százalékba tartozunk (tehát a haranggörbe jobb oldali ellaposodó részén tanyázunk, annak is a vége felé), másrészt az érintettségünk olyan fokú, amit (amennyiben megkapjuk a kézikönyvekből és tapasztaltabb spektrumtársainktól a megfelelő „szociális algoritmusok” „folyamatábráját”) önerőből még éppen kompenzálni tudunk. (Persze ebben nem kis része van a viszonylag magas IQ-nak, aminek köszönhetően alapból több „számítási teljesítményt” tudunk a szociális helyzetek elemzésére és a „kiegészítő algoritmusok” futtatására fordítani, mint a többiek.)

Úgy érzem, hogy a mi életünkben felnőttként már nem a non-verbális jelzések fel nem ismerése okozza a problémát, hanem az, hogy azokkal a mémszerűen közvetített szuperstruktúrákkal, amelyek a minket körülvevő társadalom csoportfolyamatok szintjén való rendezésére hivatott, nem tudunk mit kezdeni:

 

  • nemi szerepek

  • hierarchiák (családban, csoportokban, a nagyobb közösségekben)

  • az értékrendeket szervező normák és konvenciók

 

Nemi szerepek alatt a nemek kétosztatú felfogását értem (ld. még: „azt se tudja, fiú-e vagy lány”), valamint azt a tényt, hogy a férfiaktól és a nőktől másfajta külső megjelenés, másfajta viselkedés, másfajta szerepeknek való megfelelés az elvárt. A közvélekedés szerint ez a nők és a férfiak bizonyos veleszületett jellemzőiből fakad, de ha az ember józan ésszel végiggondolja, meglehetősen gyanús az, hogy olyan dolgokat, amik úgymond az ember természetéből fakadnak, miért kell a gyerekeknek pici koruktól kezdve folyamatosan nyomatni. (Kezdve azzal, hogy a kislányoknak rózsaszín rugdalódzót veszünk, a kisfiúknak kéket, a kislányokat azzal dicsérjük, hogy „milyen szép kislány vagy”, a kisfiúkat meg azzal, hogy „ez aztán az erős, bátor legény”, és hogy a kislányoknak babát veszünk játszani, a kisfiúknak pedig autót és építőjátékot.)

Hierarchiák alatt pedig azt értem, hogy a neurotipikus többség által elgondolt és működtetett társadalomban nem az egyenrangú viszonyok a fő szervezőerő, hanem az alá-fölérendeltség. Ebben a rendszerben az emberek életkor (szülő-gyerek, felnőtt-gyerek, idősebb felnőtt-fiatal felnőtt), társadalmi státus (tanár-diák, főnök-beosztott, felsőbb rétegek-alsóbb rétegek), és nem (férfi-nő) alapján kapnak jogosítványt arra, hogy uralkodjanak mások felett.

Az uralom alapját az erőszak (alkalmazásának lehetősége) képezi. Ha a dolgok a normális mederben haladnak, vagyis a hierarchia alsóbb szintjein lévők engedelmeskednek a hierarchia alsóbb szintjén lévőknek, akkor erőszak alkalmazására nincsen szükség (a vascső szelíden pihen a tokjában). Ha azonban az alárendeltek egyike a számára kijelölt kereteket feszegetni kezdi, akkor a felsőbb szinten levők jogosítványt kapnak arra, hogy visszatereljék a tévelygő báránykákat a karámba – ha kell, akár erőszakkal. Erőszak alatt nemcsak a nyílt fizikai bántalmazást értem, hanem a gazdasági erőszakot, a szóbeli erőszakot és az érzelmi erőszakot (pl. érzelmi zsarolás) is. „Felhatalmazás” alatt pedig arra utalok, hogy abban az esetben, ha az erőszak a társadalom által helyeselt irányokba (szülő --> gyerek, férj --> feleség stb.) áramlik, az emberek az agresszor lépéseit hajlamosabbak elfogadni, ha viszont az alárendelt fél feszegeti a kereteket (nem kell feltétlenül erőszakot alkalmaznia, hanem az is elég, ha csupán ellenáll neki), azt már hangosan szokás helyteleníteni, s lehetőség szerint elhallgattatni.

Az értékrendeket szervező normák és konvenciók a szó legszélesebb értendők értendők. Milyen textíliákat lehet, és milyeneket nem lehet egy közösségben viselni? Hogyan kell tölteni a karácsonyt, a szilvesztert? Hová érdemes nyaralni menni? Milyen autót érdemes venni, milyen házban érdemes lakni? Hogyan és mivel kell az embernek eltöltenie az életét? Kikkel szabad és kell barátkozni – kik a „comme il faut” emberek, és kik nem azok? Mi az, ami „menő”, és mi az, ami „gáz”?

 

Napjaink társadalmában a normák és konvenciók elsősorban a non-verbális csatornán – a gesztusok, az arcjáték, a hanglejtés és a proxemika útján – „csorognak le” az emberekhez, másodsorban pedig ilyen eszközként szolgál a média, legyen szó akár a hagyományos, egyirányú és központilag vezérelt műsorszórásról, akár a közösségi médiáról. (A Facebookon is ugyanúgy léteznek társas jelzések [social cues], amelyek az ott régnáló íratlan szabályok létéről tájékoztatnak bennünket.) A legtöbb ember ezeket a normákat és konvenciókat olyan észrevétlenül szívja magába, hogy sok esetben nem is tudatosul benne, hogy azokkal a törekvéseivel, amelyeket egy saját, belülről fakadó igényre való válaszként azonosít, valójában külső elvárásoknak igyekszik megfelelni.

Az alapállás tehát az, hogy bár a legtöbb ember rendelkezik bizonyos alapvető, zsigeri igényekkel, preferenciákkal és prioritásokkal, az ún. szocializációs folyamatot követően a többségnél ezt a központilag nyomott normák és konvenciók szinte totálisan felülírják. És a legtöbb embernél ez élete végéig így is marad – a kívülről bevitt értékeket a sajátjaként fogja hangoztatni, és büntetni fogja mindazokat, akik ezt (akár burkoltan, vagy neadjisten nyíltan) valamilyen irányba meg merik kérdőjelezni.

 

A dolgot egy olyan képszerű analógiával lehetne szemléletessé tenni, amiben a társadalmilag elfogadott normák és konvenciók olyan számkódok sorozatának felelnek meg, amely számkódokat egy nagy rádiótorony sugároz szerte, méghozzá ultrarövid hullámon. Azok az emberek, akik olyan rádiókészülékkel rendelkeznek, amelyek képesek fogni az URH-sávot, „veszik az adást”: leírják a számokat franciakockás füzetükbe, majd azoknál a beléptetőkapuknál, ahol kérik tőlük, hiánytalanul vissza tudják mondani. (Ilyen beléptetőkapuk általában az iskolában, a munkahelyeken, meg később a párkapcsolatoknál lesznek felszerelve.)

 

De mi a helyzet azoknál az embereknél, akiknek a rádiója nem standard gyártmány, és ezért az URH-sávot nem, vagy nem megfelelően képes fogni?

 

Ezekhez az emberekhez a számkódok java nem jut el, vagy csak sérült formában jut el, s ezért leírni sem tudja őket, vagy ha igen, rosszul jegyzi le. Ezért ezek az emberek sok beléptetőkapun nem vagy csak sokadszori próbálkozásra tudnak bemenni. Amikor ezt felismerik, akkor sokan kerülő úton próbálkoznak: keresnek pótalkatrészt a rádiójukhoz, barkácsolnak egy saját URH-vevőt, vagy felveszik a kapcsolatot olyanokkal, akiknek a rádiója jól működik, és megkérik őket, hogy árulják el nekik a kódot.

 

A nehézségek sokszor már a családi házban megkezdődnek.

 

A neurotipikus gyerekek ösztönösen „leveszik” azt, hogy

- a szüleik fölöttük vannak a hierarchiában

- ezért a gyerek engedelmességgel tartozik nekik

- ha nem csinálja azt, amit a szülei mondanak, a szülei megpróbálják visszaterelni a helyes útra

- ha eszköztelennek érzik magukat, erőszakot fognak alkalmazni (az, hogy ez kinél mennyire hamar kapcsol be, egyénfüggő)

- ha a gyerekkel szemben erőszakot alkalmaznak, az neki fáj, a fájdalmat pedig jobb elkerülni.

 

De a neurotipikus gyerekek jellemzően eleve nem is feszegetik annyira a kereteket, mert náluk elég alapvető hajtóerő az, hogy elnyerjék szüleik elismerését. Ezért többnyire engedelmeskednek a szüleiknek, miközben észrevétlenül internalizálják azokat a normákat és konvenciókat, amiket a szüleik sugároznak feléjük. Az Asperger-szindrómás gyermekeknél azonban ez a mozgatórugó hiányzik; ezt már maga Hans Asperger is észrevette az állapot eredeti leírásakor:

 

„Míg a normális gyermekek örülnek a dicséretnek és a szeretetnyilvánításoknak, amikkel a felnőttek által megkívánt viselkedésre ösztönözhetők, Fritzet és a többi hasonló gyermeket ez a fajta viselkedés inkább irritálta.” (Asperger [1944] 1991: 47)

 

Az Asperger-szindrómás gyermekek egyfelől nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a szüleik felettük vannak a hierarchiában: ők a szüleiket is egyenrangú félnek látják, csak úgy, mint az összes többi embert maguk körül, és úgy gondolják, hogy a szüleik nézőpontja, prioritásai ugyanannyit „ér”, mint az ő nézőpontjaik, prioritásaik. Ebből fakadóan amennyiben a gyermek mást akar, mint amit a szülei szeretnének, akkor nem fogja érteni, miért kellene éppen neki engednie; az ő prioritásai ugyanannyit érnek, mint a szüleié, s ráadásul neki még érdeke is fűződik ahhoz, hogy ezek valósuljanak meg! „Most én engedjek csak azért, mert az apukám a nagyobb és az idősebb? Na ne már…”

A szülők többsége ezzel az attitűddel nem tud mit kezdeni, és erőszakos eszközökkel próbálja rábírni autista gyermekét arra, hogy jobb belátásra térjen. Ezzel két dolgot érhetnek el: a gyermek az erőszakot igazságtalannak érzi (azért, mert az is), és dacolni fog vele, vagy pedig az erőszak hatására szorongani kezd, a szorongás hatására pedig a gondolkodása még merevebbé válik, mint amilyen általában.

A gondolkodás merevsége az autistáknál azt jelenti, hogy nehezen képesek kilépni abból az értelmezési keretből, ami szerint a valóságukat aktuálisan értelmezik, és emiatt nem veszik észre azokat a stratégiákat, amelyek segítségével a kialakult helyzetet megoldhatnák ugyan, csak azok a rosszul megválasztott értelmezési keret miatt aktuálisan nem érhetők el a számukra. Az Asperger-szindrómásokra meglehetősen jellemző például az, hogy kiválasztanak egy megoldási stratégiát, és azzal próbálkoznak újra és újra, annak ellenére is, hogy az adott módszer nem célravezető. Az ismétlődő kudarcok ugyanis az érintett frusztrációját és szorongását vezeti, ami miatt a gondolkodása merevebbé válik – s pont ez a merevség akadályozza meg őket abban, hogy más megoldási stratégiára váltsanak, imígyen akadályozva meg a circulus vitiosust.

 

A neurotipikus gyerek az édesapja növekvő decibelszámáról hamar eljut arra a következtetésre, hogyha nem hagyja abba, amit éppen csinál, akkor azzal a fizikai erőszakot kockáztatja (a hang felemelésének ugyanis ez a funkciója: jelezni, hogy „nagyobb vagyok nálad, tehát erősebb, és ha nem állsz le, a fizikai erőmet ellened fogom használni”). Bár nem feltétlenül tér jobb belátásra, de ha másért nem, hát félelemből meghátrál.

Az autista, Asperger-szindrómás gyermeket azonban pont ez a félelem – helyesebben az ezáltal kiváltott gondolkodásmerevség – akadályozza meg abban, hogy „kilépjen a körből”. Ezért van az, hogyha az apja emelt hangon rászól, a neurotipikus gyerek abbahagyja a legókockák zörgetését, az autista gyermek viszont csinálja tovább, méghozzá annál nagyobb intenzitással, ami, ha az apukán a patriarchaszoftver túl sok modulja fut, az erőszak heves eszkalálódásához vezet.

Még intenzívebb ellenállásra lehet számítani akkor, hogyha a nézeteltérés valamilyen elvi kérdésben alakul ki, tehát a gyermek meg van róla győződve, hogy igaza van, és az igazát logikai érvekkel is alá tudja támasztani. Ilyenkor aztán pláne nem fog meghátrálni, mert nemcsak az erőszakot magát érzi igazságtalannak, hanem azt is, hogy az álláspontját nem fogadják el. És ha egy aspi úgy érzi, hogy igaza van, akkor az ellenállásban a végletekig képes elmenni. (Többnyire igazuk szokott lenni egyébként.)

 

Ha elég erős és elég gyakori erőszakot alkalmaznak ellene, akkor persze a kisaspi egy idő után „beletörik” abba, hogy jobb, ha a „falkavezérre” hallgat, különben fájni fog neki. Ez a stratégia azonban több okból sem ajánlott.

Ha a gyerek ugyanis passzív típus, ez ahhoz fog vezetni, hogy később felnőttként sem lesz képes kiállni magáért. Az a befolyásolhatóság, manipulálhatóság ugyanis, ami sok felnőtt aspira jellemző, ugyanis nem abból fakad, hogy ne lennének képesek a manipulációs törekvéseken átlátni, hanem abból, hogy nem képesek elég határozottan megvonni a határaikat – gyerekként ugyanis éppen a saját szüleik rombolták őket le! Hiába látják tehát az eszükkel, hogy a biztosítás, amit el akarnak adni nekik, nem kedvező a számukra, nem képesek mégse nemet mondani, mert amint a biztosítási ügynök összevonja a szemöldökét, beugranak a gyerekkori reflexek, a gyomruk egybeugrik, és már írják is alá a szerződést a pontozott vonalon…

A proaktív típusú gyerekektől, kamaszoktól arra számíthatunk, hogy az erőszakra azonos mértékű erőszakkal fognak reagálni („szemet szemért, fogat fogért”). A gyerekeknek pedig jellemző sajátossága, hogy egy idő után megnőnek, és fizikailag is erősebbé válnak, mint a szüleik. (Számos olyan szülőről tudok, akinek komoly gondjai vannak azzal, hogy felnőtt autista gyereke fizikai erőszakot alkalmaz ellene – ezekben az esetekben mindig felmerül bennem, hogy vajon a gyermek ezt a fajta erőszakos magatartást kitől láthatta.)

 

Az autista, Asperger-szindrómás gyermekre egyféle módon lehet hatást gyakorolni: oly módon, ha igyekszünk megőrizni higgadtságunkat, s észérvekkel kísérlünk meg hatni rá. (A higgadtság megőrzése azért fontos, mert ellenkező esetben a gondolkodás merevvé válása miatt az észérvek sem fognak működni.)

 

A szülő-gyermek hierarchia meg nem értésével, az ösztönös alkalmazkodóképesség hiányával és az erőszakra való reagálás eltérő módjával kapcsolatos problémák fognak az autisztikus emberek összes olyan emberi viszonyában is reprodukálódni, ami valamilyen módon egy hatalmi különbség által megalapozott alá-fölé rendeltségen alapulnak.

Az iskolába lépve a gyermek eme hierarchikus viszonyulások egész tárházával ismerkedhet meg – s ezalatt nemcsak a tanár-diák viszonyt értem, hanem azokat a viszonyulásokat is, amelyeket a gyermekközösség tagjai maguktól létrehoznak.

A gyermekközösség tagjai ugyanis maguk is kialakítják a saját hierarchiájukat, ami szintén hatalmi különbségeken alapszik, s amelynek egyben tartásában az erőszaknak jelentős szerepe van. Az Asperger-szindrómás gyermek azonban magától nem ismeri fel, hogy társai egy íratlan-kimondatlan hierarchia változatos szintjein rendeződnek el, s mint ilyenek, az Asperger-szindrómás gyermek valamennyi szociális interakciós kísérletét is ennek a hierarchiának a kontextusában fogják értelmezni. Az Asperger-szindrómás gyermeknek azonban eme hierarchia létezéséről nincs tudomása – tettei teljességgel kontextus nélküliek. Ha olyanok a tettei, hogy azok a közösség által helyeselt értékekkel egybeesnek és/vagy a közösség vezető tagjainak helyeslésére találnak, akkor jutalmazni fogják őket – ha pedig olyasmit csinál, amivel a közösség erős embereinek legelőjébe kaszál és/vagy a közösség által vallott értékeknek ellene megy, akkor büntetni fogják érte. Az Asperger-szindrómás gyermek ezeket az összefüggéseket gyermekként, kamaszként nem mindig látja át – ő ugyanis elvont-általános elvekből (például a logikából) próbál kiindulni, a közösségek működésmódja viszont ilyen megközelítésekkel nem értelmezhető.

Mivel tehát nem ismeri ki magát a rendszerben, ezért állandóan neki fog szaladni a hierarchia láthatatlan falainak, így végül a közösség perifériáján köt ki – szabad prédájává válva ragadozó hajlamú (=bántalmazó) társainak. A perifériára kerülés akkor is megtörténik, ha az Asperger-szindrómás nem rendelkezik a perifériára szoruló gyermekek sztereotipikus jellemzőivel, legfeljebb a többiek nem merik őket olyan szisztematikusan bántalmazni, mint a többieket, mert túlságosan félnek a retorziótól.

 

A kiskamaszkortól kezdve a fentiek mellé bejön a nemi szerepek problematikája. Ezt már Clare Sainsbury is észrevételezi Marslakó a játszótéren című könyvében:

 

„A legtöbb érintett nem képes a társadalom által hagyományosan „férfiasnak” vagy „nőiesnek” tartott viselkedést elsajátítani. Ennek több szempontból vannak ugyan előnyei is, például eléggé immunisak vagyunk a nemi szerepekkel kapcsolatos előítéletekkel szemben, és nem nagyon érdekel minket, mi számít fiúsnak vagy lányosnak, de mégis, mindez nehézségek forrása is lehet.” (Sainsbury 2011: 108)

 

Ugyanezt erősíti meg Tony Attwood is:

 

„Az Asperger-szindrómás fiúk sokszor kevés érdeklődést mutatnak velük azonos korú fiúk időtöltései iránt, akik a csapatjátékokat vagy az évszaknak megfelelő sportokat részesítik előnyben. Gyakran a csapatjáték lényegét is kevésbé értik, és a gömbérzékük, a kézügyességük és a mozgáskoordinációjuk is gyengébb, mint társuké. Will Hadcroft erről a következőképp ír önéletrajzában:

Féltem a többi fiútól, s ezt ők is jól látták. A védekezés valóságos rémálom volt a számomra, s – csapattársaim legnagyobb bosszúságára – különösebb küzdelem nélkül hagytam, hogy elvegyék tőlem a labdát. (Hadcroft 2005: 62)

 

Az Asperger-szindrómás fiú tudja, hogy rendszerint utolsóként választják a csapatba, s ügyetlensége miatt épp azok a fiúk fordítanak neki hátat, akik akár a barátai is lehetnének. Az iskolaudvaron egyedül kószáló Asperger-szindrómás fiúhoz rendszerint a ragadozó hajlamú fiúk mennek oda, akik olyan kiközösített, sebezhető és hiszékeny kortársakat keresnek, akiket bánthatnak és kínozhatnak, vagy azok a lányok, akik megsajnálják a magányos fiút, és bevonják játékaikba, időtöltéseikbe. Míg a kortársaik rendszerint kerülik a lányokat, s lekicsinylő, szexista megjegyzésekkel illetik őket, ő épphogy keresi a társaságukat – s lelkesedése gyakran viszonzásra is talál. Ha az Asperger-szindrómás fiú nem tudja pontosan, mit kell tennie, a lányok nem kritikával illetik, hanem inkább támogatják: „Á, ezt a fiúk úgysem értik! Jobb, ha inkább segítek neki.” Az ilyen játszótársi kapcsolatokból valódi barátságok bontakozhatnak ki.

Az ellenkező nemű barátok szerzése két következménnyel járhat: még inkább elidegenítheti az érintettet a többi fiútól, akik úgy gondolják, hogy az Asperger-szindrómás „az ellenséggel cimborál”, s az is előfordulhat, hogy az érintett elkezdi utánozni a lányokat, például nőies testbeszédet, hanglejtést, érdeklődési köröket vesz fel. A gyermek gyakran jól érzi magát a lányok társaságában, és sok haszna származik e baráti kapcsolatokból, de előfordulhat, hogy a többi fiú bántja őt „lányos” viselkedése miatt, netán „buzinak” csúfolja. Előfordulhat, hogy a fiú úgy érzi, hogy kizárólag a nők – édesanyja, nővérei és barátnői – fogadják el, ami tovább súlyosbíthatja nemi identitással kapcsolatos problémáit.

A barátság fejlődésének ezen szakaszában egyes Asperger-szindrómás lányok teljességgel elutasítják azonos nemű kortársaik társaságát. Gyakorta neheztelnek is kortársaikra azért, mert azok kifejezik érzelmeiket egymás iránt, érzelmi játszmákat folytatnak, és (az ő nézőpontjukból szemlélve legalábbis) logikátlan vagy igaztalan alapon döntik el, hogy kit szeretnek, és kit utálnak. Az Asperger-szindrómás lányok sokszor nehezen igazodnak ki a klikkek gyors váltakozásán, nem tudják, hogy a csoportban kik számítanak épp „menőnek”, s nehezen küzdenek meg a csoportnyomással is, amely általában azzal kapcsolatos, hogy melyek azok a „menő” ruhák és kiegészítők, amiket feltétlenül mindenkinek be kell szereznie. Az Asperger-szindrómás lányok ezeket az új elvárásokat kevéssé értik, s a logikát, az igazságot és a kényelmet gyakran fontosabbnak tartják, mint azt, hogy behódoljanak a csoportnyomásnak. Öltözködésükben a kényelmes ruhákat részesítik előnyben a népszerű vagy divatos ruházati cikkekkel szemben, így gyakran férfiruhát viselnek, hiszen ez a legkényelmesebb és legpraktikusabb. Vagy nagyon hosszú hajat hordanak, amely mögött – mint egy fal vagy függöny mögött – maguk is elrejtőzhetnek, vagy pedig nagyon rövid hajat vágatnak, mert ez a kényelmes, és mert nem akarnak „nőiesnek” tűnni.

Míg a lányok viselkedését érthetetlennek, logikátlannak találhatja, a fiúk időtöltései, amelyek inkább fizikai tevékenységeken, nem pedig érzelmeken alapulnak, már érdekesebbek lehetnek a számára. Sok esetben fiúkkal próbál barátkozni, akik be is fogadhatják őt. A csapat „fiúsítja”, fiúbarátai pedig elfogadóak vele, hiszen „átállt az ő oldalukra”. Ha nem biztos a dolgában, támogatásra és nem gúnyolódásra számíthat, hiszen „Á, ő ezt úgysem értheti, hiszen lány! De semmi gond, mi nem bánjuk.”” (Hadcroft 2005: 80-81)

 

A magyarázat ennek a hátterében az, hogy a nemi szerepeket is ugyanaz a „rádióadó” közvetíti, mint a normák és konvenciók, illetve a szociális hierarchiák fontosságát. És mivel az Asperger-szindrómás lányoknak a rádiójában a „vevőkészülék” nem működik megfelelően, ezért ők nem értesülnek arról idejében, hogy a vénuszi minőséget a sminkelés és a fiúzenekarok iránti lelkesedés sokkalta esszenciálisabb módon valósítja meg, mint az, ha a csillagászatszakkörben szerencsétlenkednek egy méretes refraktorral, illetve vágnak ki terjedelmes monológokat a vörös óriások neutroncsillaggá történő átalakulásának hogyanjáról s mikéntjéről. Ezért aztán, ellentétben a többi lánnyal, akik a „nem menő”, „nem eléggé csajos” érdeklődési területeiket inkább elrejtik [vagy olyan erősen hat rájuk a társadalmi nyomás, hogy ezek az érdeklődési területeik ki sem tudnak alakulni], az aspilányok a társadalmi normákkal és konvenciókkal mit sem törődve monologizálnak refraktorokról, neutronágyúkról és rendszerváltásról a kénsavpecsétes favágóingjükben.

Ez a folyamat a fiúknál is megfigyelhető, csak mivel nekik kevésbé van megengedve az, hogy a külsejükben is nyíltan szembemenjenek a genderelvárásokkal, ezért ez náluk a nem genderhelyes önmegjelenítés inkább a kiállás (csendes, szorongó, „mimóza” megjelenés), a problémamegoldási stratégiák (asszertivitás hiánya, a bántásokra való passzív reagálás, „sodródás”, esetenként az agresszív problémamegoldási stratégiák határozott elutasítása), valamint az érdeklődési területek és a hobbik (a hagyományos értelemben vett ambíció, versengési hajlam hiánya, gyerekközpontúság, a sportok és egyéb ún. férfias hobbik elutasítása, fizikailag passzív életvitel) terén jelentkezik.

 

Az egy nyitott kérdés, és a közösség ilyen irányú tagjai maguk is sokat vitatkoztak rajta, hogy vajon a nem-genderhelyesség az Asperger-szindrómásoknak valamiféle lényegi tulajdonsága-e, vagy csupán arról van szó, hogy azokat az aspergereseket, akik a spektrumos tulajdonságaik tetejében még a genderskatulyából is látványosan kilógnak, még jobban elutasítják a kortársaik, és még kevésbé van módjuk megfelelő szociális készségeket kialakítani, ezért aztán végeredményben kevésbé tudják megtalálni a helyüket a társadalomban.

 

Én azt tapasztaltam, hogy a mi közösségünkben a tagok eloszlása a következőképp alakul:

 

  1. Kevésbé genderhelyes megjelenésű, ilyen stratégiákkal operáló fiúk

  2. Kevésbé genderhelyes megjelenésű, ilyen stratégiákkal operáló lányok

  3. Genderhelyes megjelenésű, ilyen stratégiákkal operáló lányok (róluk általában azután derül ki, hogy a spektrumon vannak, miután születik egy gyerekük, aki autizmus-diagnózist kap)

 

Tippjeim szerint ez arra vezethető vissza, hogy a fiúknál a genderskatulyából való kilógást jobban bünteti a társadalom, másrészt pedig a férfiaknak tanított problémamegoldási stratégiákkal hatékonyabban tudja az ember érvényesíteni az érdekeit. (Ez az oka annak, hogy inkább a fiúknak tanítják őket, és nem a lányoknak.)

A (legalább felületesen) genderhelyes megjelenésű, és ilyen stratégiákkal operáló (visszahúzódás, passzív módszerek stb.) nők azért nem kerülnek elő sokáig, mert jó ideig beleférnek a genderdobozukba, azaz meg tudnak felelni a nőkkel szemben támasztott elvárásoknak. Tehát találnak egy pasit, akinek megtetszik a kecses, törékeny, gyakran külsejét tekintve is igen előnyös paraméterekkel bíró aspilány, szülnek egy gyereket, és boldogan élnének, amíg meg nem haltak, ha ki nem derülne, hogy a gyerek autista. És amint ez kiderül, az édesanya egyszeriben szembesül vele, hogy az, hogy eddig belefért a dobozába, csak nagy-nagy erőfeszítések és lemondások árán volt lehetséges. (Közülük is nagyobb eséllyel döbbennek rá azok, akiknél a genderhelyesség inkább csak felszíni sajátosság volt.)

A genderskatulyából látványosan kilógó nők sokszor akkor is megtalálják az aspiközösséget, ha amúgy szociálisan kifejezetten jól teljesítenek. Náluk a problémát az okozza, hogy nagyratörő vágyaikat az internalizált társadalmi normák okozta szorongás miatt nem tudják megvalósítani – vagyis egész életükben érezték, hogy kicsi nekik a doboz, teljesen kilépni viszont mégsem volt belőle erejük. Magam is ebbe a kategóriába tartozom – nekem egyedül a külsőm genderhelyes, minden más vonatkozásban viszont élesen kérdőjelezem meg a genderelvárásokat. (Egyedül a sportosság hiányzik, az is csak a rossz mozgáskoordináció miatt.)

Látványosan hiányzik azonban a listából a negyedik kategória – a genderhelyes megjelenésű férfiaké, akik a genderükre jellemző érdekérvényesítési stratégiákkal operálnak. Azért hiányzik, mert ők többnyire magas állásokban ülnek, az általános konvenciók szerint sikeresnek számítanak, s nem küzdenek olyan életvezetési problémákkal, amik miatt holmi aspifórumokra lenne szükségük. Nekik a barátnőjük, a feleségük, a gyerekeik szokta felkeresni a fórumot, mert már torkig vannak azzal, hogy apuci a genderhelyes önmegvalósítási stratégiáival (amivel a munkahelyén amúgy sorra aratja a babérokat) úthengerként tolja át rajtuk a saját akaratát…

 

Az aspik, különösen a magas IQ-jú aspik tehát az NT világ gender- és hierarchiaskatulyáiba csupán nagy üggyel-bajjal, komoly véráldozatok árán szuszakolhatók be. A kiálló szöget beverik, tartja a mondás, és hát verik is őket rendesen. És a legtöbb aspi, akinek elege van már a verésből, idővel ráébred: az egyetlen módja annak, hogy a verés abbamaradjon, az az, hogyha legalább ideig-óráig képes saját magát úgy megjeleníteni, mintha beleférne a dobozokba.

Így aztán a sok-sok magányos, elszigetelt aspi az intellektusát egytől egyig elkezdi arra használni, hogy feltérképezzék azt a sok-sok skatulyát és szabályt, ami szerint a világot a neurotipikusok elrendezték, illetve megtanulni azokat a stratégiákat, amikkel a nekik való megfelelést eljátszhatják. (Ez a blog voltaképpen ennek a törekvésemnek a dokumentuma.) Magam ezt, ellentétben Attwooddal, mindezt nem is a „szociális kirakós” kirakásának nevezném el, hiszen ez azt sejteti, hogy a szociális szabályokra való rátekintésnek van egy mindenekfölötti, egyedül érvényes perspektívája, hanem inkább a „szociális adatbázis” felépítésének, s az ezekre épülő, ezekből táplálkozó „szociális algoritmusok” megírásának nevezném. (Az Asperger.hu fórum pedig az a hely, ahol egymás stratégiáit megtekinthetjük, átbeszélhetjük, megcsodálhatjuk, s szükség esetén magunk is alkalmazhatjuk.)

 

És itt jön be a probléma.

 

A probléma az, hogy amikor elkezdjük feltérképezni az NT világ normáit és konvencióit, akkor nem maradunk meg a pártatlan természettudós tárgyszerű vizsgálódásánál, hanem közben (ha csak tudatosan ellent nem állunk neki) óhatatlanul át is veszünk közülük néhányat. A feltérképezett normák észrevétlenül válnak belsővé, az általunk látott bántalmazó viselkedésmódok szintjén – és végbemegy a mi fejünkben is ugyanaz, ami NT társaink fejében már korábban, ösztönös reflektálatlansággal, a világnagy rádióadó hatására lejátszódott. (Emlékeztek még a szöveg elején idézett példámra?)

Sok Asperger-szindrómás – különösen nőknél látom ezt nagyon gyakran – pedig egyenesen úgy kompenzál, hogy az általa nagy nehezen beazonosított társadalmi normákkal teljességgel azonosul, és görcsösen ragaszkodni kezd hozzájuk. Hiszen szabályok ezek is, amik fogódzót adnak, és segítenek eligazodni az életben – ezért is válik oly sok aspergeresnél speciális érdeklődési területté valamelyik vallás például –, és persze saját magát is szeretné meggyőzni arról, hogyha betartja ezeket az egyszerű szabályokat, akkor megmenekül attól, hogy áldozattá váljon. Az igazságos világba vetett reménykedése, görcsös hite pedig sokszor arra ösztönzi, hogy a nála kevésbé jól idomulókat megpróbálja letaposni, lekicsinyelni, nevetségessé tenni – egy szóval: bántalmazni.

Bizony, mire kettőt pislogunk, már azon kapjuk magunkat, hogy miután sikerült legalább valamennyire beilleszkedni a középiskolai osztályba, a többi gyerekkel együtt mutogatunk ujjal arra a társunkra, velük együtt röhögjük ki, nevezzük lúzernek azt, aki még nálunk is jobban kilóg a sorból. Velük együtt röhögjük ki azokat az osztálytársnőinket, akiket az édesanyjuk öltöztet. Tanárok leszünk, és pont ugyanolyan elnyomó módszerekkel próbálunk csendet-rendet-fegyelmet tartani, mint amit diákként mi is annyira utáltunk. Aspiközösség-vezetővé nőjük ki magunkat éleslátó blogbejegyzéseink okán, majd ugyanolyan agresszív, lenyomó módszerekkel próbálunk elhallgattatni minden minket érő bírálatot, mint amit mi is nehezményezünk a felnőttektől. Elérjük a negyvenet, és mi is olyan magas lóról beszélünk a húszévesekkel, hogy már a hangsúlyunkkal éreztetjük: „mit tudhatod te ezt, kisanyám…” S amikor ezt a húszéves kikéri magának, lenyomjuk, mint a bélyeget: mit képzel ez a takony, hogy visszapofázik nekünk. Miközben észre se vesszük, hogy mi történik velünk, észre sem vesszük, hogy ugyanolyanok lettünk, mint azok, akiket gyerekként-kamaszként mi is annyira utáltunk.

 

Nevelésünk befejeződött: hozzá is láthatunk a feladatunkhoz.

 

Végre alkalmassá váltunk arra, hogy hasznos fogaskerekei legyünk egy olyan gépezetnek, amelynek a célja az önálló, gondolkodó lények összetörése. Aki könnyen hagyja magát, annak csak az agyát fogjuk leuralni, de aki ellenáll, annak a testét is összetörjük. Egy olyan világ katonái leszünk, ahol két szerep van: ha te baszol, és ha téged basznak. Ha megbasztak, megkapod, hogy úgy kell neked, miért hagytad magad megbaszni – ha pedig gyorsabban (magasabbra, erősebben) baszol, mint a többiek, te lehetsz a legerősebb kutya, aki mindenkit leural, kizsákmányol, és – nem utolsósorban – bárkit szabadon megbaszhat anélkül, hogy annak bármiféle következménye lenne. Sőt, egyesek még örülnek is neki, hogyha egy igazán erős kutya által kerülhettek megbaszásra…

 

 

Azoknak az idősebb, negyvenes-ötvenes-hatvanas aspiknak a túlnyomó többsége, akiket alkalmam nyílt megismerni, valamiféle furcsa félállapotban vergődik.

 

Mindezt, amit fentebb leírtam, többé-kevésbé ők is tudják. Intellektusuk többé-kevésbé átlátja a fenti mintázatokat, legalábbis azoknak egy részét. Érzelmileg azonban a fejükben lévő normákat nem képesek elengedni, így azok továbbra is nyűgözik őket.

Görcsösen szenvednek, mert pontosan tudják, hogy olyan elvárásokat támasztanak magukkal szemben, aminek sosem fognak tudni megfelelni. A csillagszemű, hosszú, szőke, dauerolt hajú, vékonydongájú villamosmérnök sohasem lesz macsó pornósztár és messze földön ismert partiarc. Ő egyszerűen nem az a figura, neki más út rendeltetett. Ő egy hófehér, bolyhos, rózsaszín orrú kiscica, és minden adottsága megvan ahhoz, hogy száz százalékosan kimaxolja a cicaságot – és kerekszemű állatkaként legyen sikeres, elismert és népszerű –, hogyha nem arra menne el minden egyes atomnyi energiája, hogy kutyává váljon. Puha szőr borította, vékonyka lábaival odaáll a bulldogok közé, apró fogait vicsorítja, s igyekszik mennél fenyegetőbben miákolni – s észre sem veszi, mennyire szívszorongatóan tragikomikussá válik mindeközben.

 

Írhatnék személyesebb történeteket is, de nem teszem – akikről szólna, azok ugyanis olvassák a blogot, és rohadtul félek, hogy olyan problémákba strabancolok bele sáros bakancsommal, amikkel a tulajdonosuk csak évek múlva tud majd szembenézni, hogyha valaha is egyáltalán.

 

Élik ezek az emberek a mindennapjaikat, gyötrődve és szorongva, miközben ők maguk sem tudják, mitől gyötrődnek és mitől is szoronganak annyira. Pedig a szorongásukat, a gyötrődéseikeiket szinte túlnyomórészt az indukálja, hogy görcsösen és kétségbeesve próbálják rákényszeríteni magukat arra, hogy olyan keretek között egzisztáljanak, amiket nem az ő méreteiknek találtak ki. (Másokéra sem egyébként, csak valahogy ők könnyebben belesimulnak ezekbe az elvárásokba.)

Próbálják túlélni a mindennapokat, fogaikat összeszorítva gürcölnek valami hétköznapi munkahelyen, ami objektíve nézve nem is rossz egyébként (csak akkor, ha te magad is tudod, hogy a te képességeidből ennek a sokszorosára futná), próbálják magukat, szintén görcsösen és kétségbeesve, benne tartani egy középszerű házasságban, ahol igazából nem jó nekik, és talán nem is volt jó soha, ám mégis ragaszkodnak hozzá, mert attól félnek, hogy más úgyse jut, és betegesen rettegnek az egyedülléttől. Ha vannak, akkor ellátják a gyerekeiket, elvégzik a házimunkát, és így telik el az egész rohadt, kibaszott, kurva élet, hogy ez ember rohan előrefelé egy mókuskerékben, és mellette, minthogyha loopra állítva, újra és újra csak ismétlődik a táj. Ugyanaz a lélekölő, sivár egyhangúság, és meg-meglegyint a depresszió szele, de nem lehet, nem omolhatsz össze, mert a férjed/kutyád/macskád/gyerekeid miatt nem teheted. Ugyanemiatt nem vagdoshatod magad borotvával, nem engedheted tele a kádat langyos vízzel, és nem vághatod föl benne az ereidet, hogy aztán a többiek ráleljenek a véres vízzel teli kádra, és benne a felpüffedt testre, amiben a különféle rejtelmes, bűzhödt gőzöket-gázokat termelő kémiai folyamatok már elkezdték kifejteni hatásukat. Még magadat kinyírni sem tudod rendesen, mert ahhoz is gyáva vagy – az már egy határozott lépés, ha úgy tetszik, asszertív. Sarkos állásfoglalás, a valóságod nyílt és szókimondó tagadása – s ezt nem teheted meg, mert a szocializációd nem engedi. Az nem lenne comme il faut.

 

Lehet belőled bármi.

 

Lehet belőled nagyszerű író, zseniális költő, filmrendező, programozó, a legnagyobb feltaláló, vagy bármi, amit csak kitalálsz.

 

De ahhoz előbb a fejedben lévő normákat kell lebontanod, amik nyűgöznek, és az fájni fog.

 

Rohadtul fog fájni, nem kicsit, főleg akkor, hogyha pasinak születtél. (Nőként nem annyira nagy cucc feszegetni a kereteket, mert ha egy kicsit nagyobb darab vagy, akkor amúgy is fojtogatnak.)

 

Természetesen dönthetsz úgy is, hogy nem piszkálod őket, én nem foglak megítélni. Eleve, ki vagyok én, hogy bárki felett ítélkezzek? Azt képzeled, hogy én valamilyen autoritás vagyok?

 

Vagy hogy én azt képzelem?

 

Eh, ugyan már…

 

Nem vagyok.

 

Egy névtelen-arctalan szövegfolyam vagyok az internetről, egy blog, ami mintha kéne, úgy írja önmagát. Az, hogy mit gondolok én rólad, az önálló és független nőről / férfiról, teljességgel közömbös lehet a számodra.

 

Nem kell megfelelned se nekem, se bárki másnak.

 

A pirulák azonban ott vannak az orrod előtt: jobbra a piros, balra meg a kék.

A választás rajtad áll: te döntesz, hogy melyiket veszed be.

 

Sok szerencsét!

jan. 02. 2015

2014: a fordulat éve

A 2014-es év fő eseménye a számomra a NANE szemléletével való megismerkedés volt. Nem a NANE feminizmusával, nem a NANE bántalmazással és bántalmazott nőkkel kapcsolatos szemléletével való megismerkedés (bár persze az a tudás is roppant fontos és jelentős, de blogom témája szempontjából másodlagos). Itt kifejezetten a NANE elnyomással, ill. elnyomott és privilegizált csoportokkal kapcsolatos szemléletéről beszélek.

A NANE munkatársaival folytatott beszélgetések (illetve itt emelném még ki Szabó Mónit is, illetve dezsát is, akivel több egyéb olyan aktivizmust is csinálunk, ami számos egyéb kérdést is felvetett) sokat segítettek abban, hogy reflektáljak a saját elnyomó gyakorlataimra.

1) Erősítsd meg az aspikat a kisebbségi identitásukban -- és ne a többség elvárásait próbáld meg (te is, hatszázezredikként) rájuk erőltetni.

Azt hiszem, hogy ezt a hibát GBW-vel és Stormmal szemben követtem el, illetve valamennyire a saját férjemmel szemben is. Sokat osztottam nekik az észt arról, hogy otthon ülni és autistáskodni hülyeség. Sokat hangoztattam, hogy akkor tesznek jót magukkal, hogyha megtanulnak úgy viselkedni, hogy a "menő" emberek keressék a társaságukat, és ők akarnak barátkozni velük, és ha olyan dolgokkal töltik a szabadidejüket, amikkel a "menő" emberek általában szokták. Azt is sokat hangoztattam, hogy akkor élnek "értelmes" életet, hogyha olyan pályát futnak be, ami a többségi társadalom mércéjével mérve sikeres (= sok pénzt keresnek, magasra másznak föl egy képzeletbeli szamárlétrán), és lehülyéztem mindenkit, akinek az "értelmes" életről más elképzelései vannak, mint nekem. És észre se vettem, hogy ezzel pont az ellenkezőjét érem el annak, mint amit szerettem volna.

Azt hiszem, hogy sok aspi azért nem találta meg igazán a helyét a világban, mert a környezete túl erőszakosan próbálta őket beleerőltetni a "Normális" feliratú dobozba. Mivel egy aspira nem lehet erőszakkal hatni, ezért ennek minden erejükkel ellenálltak, és ebben az ellenállásban annyira szétforgácsolódtak az energiáik, hogy már nem is tudták őket értelmes célokra összpontosítani.
Ezek az emberek engem azért kerestek meg, mert végre eljutottak odáig, hogy ki merték mondani: saját, egyéni nézőpontom van, ami eltér a közösségétől, és ezt képviselni is fogom. Azzal segíthettem volna nekik a legtöbbet, hogyha ekkor azt mondom: ez egy szuper dolog, vállald magad bátran és szabadon! Merj önmagad lenni, és merd megtalálni azt, ami te vagy, és ami tényleg legbelülről fakad!

És pont ez az elfogadás, a másik nézőpontjának egyenlőként való elismerése, illetve az annak megerősítésére, kibontakoztatására való ösztönzés lesz az, ami meg fogja nekik adni az erőt és az önbizalmat ahhoz, hogy megtalálják az életben azt a dolgot, amiért igazán nagy energiákat is érdemes mozgósítani.

2) Kezeld a többi aspit egyenlő félként -- függetlenül azok életkorától, társadalmi helyzetétől, attól, hogy mennyire néznek ki neurotipikusnak, vagy attól, hogy a te mércéd szerint mennyire számítanak sikeresnek.

A megmondóasszonyi szerepnek van egy olyan veszélye, hogy az embert piedesztálra emelik. Ez nálam jobbak jellemét is eltorzította már.

Én pontosan abban vagyok jó, amit sok aspi igen nagyra értékel. Ezek az emberek egy idő után elkezdtek vezérlő csillagként tekinteni rám, nekem pedig a fejembe szállt a dicsőség.

Hajlamossá váltam arra, hogy felülről beszéljek -- különösen azokkal, akik az én mércéim szerint nem értek el elég sokat. (Azaz azokkal, akik az éles helyzetekben nem reagáltak elég asszertíven, azokkal, akiket nem tartottam elég intelligensnek, és azokkal, akik az én mércém szerint nem voltak elég ambíciózusak ill. nem futottak be elég nagy karriert.)
Egy idő után bele is kényelmesedtem ebbe a szerepbe, hogy a hozzám fordulókat kis tudatlanoknak tekintettem, akiket az én felkent szerepem fölvilágosítani arról, hogy miként is kell mozognom a társas élet útvesztőiben.

Az pedig pláne föl sem merült bennem, hogy ezektől az emberektől akár én is tanulhatnék.

Nagy hiba volt -- a görög tragédiák hősei is hübriszük miatt buktak el.

Az utóbbi időben tudatosan törekszem arra, hogy csökkentsem a felmerülő hatalmi különbségeket, reflektálva az előítéleteimre (amikből nekem is sok van), s valamennyi spektrumtársammal egyenlő félként beszéljek.
És azt tapasztalom, hogy azáltal, hogy megnyíltam a többi ember tapasztalataira, ők is megnyíltak felém. Rengeteget tanulok tőlük nap mint nap. És bár a gimnazista, egyetemista korú aspik nem rendelkeznek negyvenes-ötvenes tagjaink élettapasztalatával és kicsiszolt szociális készségeivel -- van viszont nyers, finomítatlan intellektusuk, ami kőkemény, és nem tűr kompromisszumot, hazugságot és maszatolást. Többször előfordult már, hogy hagytam magam meggyőzni arról, hogy a saját zsigeri érzésem nem helyes, pusztán azért, mert egy nálam nagyobb hatalommal rendelkező személy azt mondta, hogy nem láthatom azt, amit a saját két szememmel láttam. És ők voltak azok, akik nagyon keményen (és teljes joggal) helyreraktak engem.

3) Tartsd tiszteletben a határokat, amiket mások állítanak -- ne nyomulj!

Sajnos meglehetősen jellemző rám az, hogyha valamire rákattanok, akkor elkezdem a szélrózsa minden irányába azt sugározni. Ez így rendben is van -- ami már nincs rendben, az az, hogyha eközben nem tartom tiszteletben azoknak az embereknek a határait, akik nem vevők arra, amit éppen nyomok.

Sajnos korábban annyira meg voltam győződve a saját nézőpontom helyességéről, hogy mindenkit meg akartam győzni róla. Aki pedig nem győződött meg magától, azt erőszakkal akartam rákényszeríteni arra, hogy az általam kijelölt Egyedüli Helyes Utat kövesse. (lettersfromthegreenroomnak volt erre egy adekvát kifejezése.)

A legproblémásabb ebből az volt, hogy én sokáig azzal próbáltam vonzó(bb) nőnek tűnni, hogy a "szabadszájú csaj" szerepét játszottam. Elég nyíltan beszéltem a szexről, gyakran poénkodtam ilyen témákkal, mert azt láttam, hogy a férfiaktól pozitív visszajelzéseket kapok, és akkoriban ezek a pozitív visszajelzések szükségesek voltak az énképemhez. Több visszajelzést kaptam arról, hogy ezeket a vicceket nem mindenki tartja poénosnak, sőt. Az enyhébbeket elengedtem a fülem mellett, ha pedig valaki határozottabban kiállt a véleménye mellett, akkor kioktattam arról, hogy ő a besavanyodott prűd.

Ma már látom, hogy ezzel durván megsértettem mások határait. Ezúton kérek elnézést ezektől az emberektől, különösen lilimarytől, OJanitól és  Yokótól, akivel az egyik topikban elég keményen ütköztünk emiatt.

Ennél egy fokkal kevésbé volt problémás az, amikor ún. Jó Célok érdekében nyomultam ("legyetek ti is feministák, mert attól jó lesz nektek"), vagy amikor azért nyomultam, mert szerettem volna összebarátkozni valakivel.

Ennek alighanem az a magyarázata, hogy nálam a szorongás a három lehetséges reakcióból (támadás/menekülés/lefagyás - fight/flight/freeze) a támadást szokta kiváltani. Ha a dolgok nem abba az irányba mentek, amerre szerettem volna, akkor beszorongtam, és a beszorongás miatt elkezdtem erőszakos eszközökkel nyomni azt, amit én szerettem volna. (Persze ez csak magyarázat, nem mentség - az embernek neurológiai hovatartozásra tekintet nélkül meg kell tanulnia tiszteletben tartani mások határait.)
Azt azonban már nem láttam át, hogy az erőszakosságommal pont az ellenkezőjét érem el, mint amit szeretnék. Igaz, sok embernél el lehet így érni eredményeket -- de ezt nem önként és szívből teszik, hanem azért, mert engednek az erőszaknak. Ráadásul ez a módszer nem is mindenkinél hatékony, mert az emberek másik (kisebb) részéből az erőszakoskodás csak dacot, indulatot, ellenállást vált ki.

Főleg akkor kell vigyázni, ha a másik embernek olyan új perspektívákat szeretnék mutatni, amire az valamiért még nincs felkészülve -- ilyenkor lehet a legnagyobb károkat okozni. Néhány ember valószínűleg éppen emiatt hagyta el a közösséget.

Sokkal izgalmasabb pedig, ha a másik ember azért megy abba az irányba, amit javaslok neki, mert őszintén ezt szeretné, erre vágyik -- nem pedig azért, mert attól fél, hogy megverem, ha nem teszi.

4) Ezzel együtt is: nem szabad a többi emberre mindent ráhagyni.

Sajnos az Asperger-szindrómás emberekre is jellemző, hogy olyan dolgokat is az Asperger-szindrómával igazolják, aminek ahhoz semmi köze. Ilyenek például azok az elnyomó gyakorlatok, amik abból a tényből fakadnak, hogy az erőszak kultúrájában nőttek föl, s ők maguk egy privilegizált csoporthoz tartoznak.

Fontos például az érintett férfiak figyelmét felhívni arra, hogy nem oké kifejezetten azzal a szándékkal partnert keresni, hogy az Asperger-szindrómából fakadó kihívásainkat velük kompenzáltattuk. Ha klinikailag szignifikáns depressziójuk van, akkor el kell nekik mondani, hogy az ő felelősségük az, hogy erre megoldást találjanak -- akár önkezeléssel, akár úgy, hogy elmennek egy képzett szakemberhez --, de az semmiképpen nem oké, hogy az állapotuk javulását "egy kedves lány elfogadó szeretetétől" várják. Az meg főleg nem, hogy utána az érintett nőt elmondják mindenféle ribancnak a háta mögött azért, hogy a már alapból irreális elvárásoknak nem sikerült megfelelni.
Azt is el kell mondani az aspergeres pasiknak, hogy nem oké az sem, ha olyan dolgokat kennek az Asperger-szindrómára, amik valójában a hétköznapi hímsovinizmus egyszerű kísérőjelenségei. ("Azért nem mosogattam el az edényeket, drágám, mert a végrehajtó funkcióm nem úgy működik, mint a neurotipikus embereknek. Nézd csak, a The Complete Guide to Asperger's Syndrome ötödik fejezetében Tony Attwood erről a következőket írja...")
Azt is el kell mondani minden aspinak, hogy nem oké az, hogyha a saját elnyomó gyakorlataikat az Asperger-szindrómára kenik. Egyáltalán nem oké például az, hogy szándékosan bántanak valakit (például egy verbális "precíziós rakétával", azaz egy olyan megjegyzéssel, ami garantáltan oda szúr, ahol a legjobban fáj), majd a felelősségre vonást azzal próbálják elkerülni, hogy az Asperger-szindrómájukra hivatkoznak, például egy olyan szöveggel, hogy "nem akartalak bántani, csak nehezen kommunikálok, és időnként véletlenül is mondok olyat, amivel megbántok másokat".
Azt sem szabad ráhagyni az érintettekre, hogy az ún. szólásszabadság jegyében zsidózzanak, cigányozzanak, buzizzanak, nőgyűlölő szövegeket eregessenek, vagy a testileg akadályozottakon poénkodjanak. Az én célom az, hogy -- Judith Butlerrel szólva -- olyan közösségi teret teremtsek, ami a lehető legszélesebb kör számára élhető. Úgy vélem, hogy egy olyan közösségi térben, ahol az egyszem antiszemita zsidózáshoz való joga nagyobb becsben van tartva, mint az, hogy a fórumon jelenlévő zsidó emberek biztonságban érezhessék magukat, ez a kritérium nem teljesül.

S ezúton reflektálnék a saját egykori kirekesztő gyakorlataimra is. [Sajnos előfordult néhány olyan alkalom is, amikor annak ellenére sem változtattam, hogy rám szóltak miatta :( ] Meg nyilván mostanság is csinálok sok-sok problémás dolgot, amik miatt senki sem szól. Kérlek benneteket, szóljatok rám -- azért, hogy fejlődhessek.

***

A 2014-es év másik fő eseménye a Mau Palantírral való megismerkedés volt.

Mau az a fajta arc, aki egyediségét nyíltan és büszkén vállalja. Egy pillanatig sem hajlandó szégyenkezni miatta, mi több, nem is érti, miért kéne. És be is jön neki a dolog, mert szemlátomást van egy csomó barátja, van egy szuper munkahelye, ahol a munkáját szellemileg és anyagilag is megbecsülik, a projektjei pedig értő közönségre találnak. Már azokon a képeken is, ahogyan a slames pasik között ül egyedüli nőként, a színes ruháiban, lehet látni, hogy ő pontosan tudja magáról, hogy kicsoda, és mire képes. Ő tényező, vele számolni kell.

Persze ő sem egyik napról a másikra jutott el ebbe az állapotba. A vele való beszélgetések azt világították meg a számomra, hogy az ember lehet úgy sikeres, népszerű és attraktív (a szó mindenféle értelmében), hogy felvállalja saját magát, a furcsaságaival egyetemben is.

Engem a szüleim gyerekként igyekeztek támogatni abban, hogy elérhessem a céljaimat, de volt egy "rejtett tanterv" is: rejtsd el a furcsaságodat, mert bántani fognak miatta.
És ha azzal jöttem haza az iskolából, hogy "bántottak", azt mondták: azért, mert nem rejtőzködsz elég jól.

Gyerekként azt tanultam tehát: a valódi lényemet el kell rejteni, mert nem fogadható el.

Persze ennek is megvolt az oka: Asperger-szindrómás szülőmnek az volt a tapasztalata, hogy valahányszor vállalta a másságát, bántották miatta. A saját életében arra a következtetésre jutott, hogy a másságát okosabb dolog rejteni. S amikor szól nekem a "furcsa" dolgaim miatt, akkor is csak jót tesz velem. Hiszen csupán a kitaszítottak sorsától akar megóvni, amiben neki oly sokáig osztályrésze volt.

Nekem viszont a saját életemben korántsem az a tapasztalatom, hogy engem az emberek bántanának amiatt, aki vagyok. Mauhoz hasonlóan nekem is olyan munkahelyem van, ahol értékelik a munkámat, s ahol fényes karrier vár rám. Sokáig magányosnak hittem magam -- ma már látom, hogy rengeteg sok barátom van, a legkülönbözőbb körökből, akik, amikor nehéz helyzetbe kerültem, a maguk módján mind-mind segítettek nekem. Igyekszem sorra felvenni a kapcsolatot olyan emberekkel is, akikkel a barátság még az egyetemi évek során szakadt meg -- s az én hibámból. És láss csodát, mind-mind örül, hogy újra előkerültem! Kellemes emlékeket hagytam bennük tehát...!

S így visszamenőleg úgy látom, hogy nekem életem során rengeteg igazi barátom volt. Olyanok, akik mindig is látták az igazi arcomat, és olyannak szerettek és olyannak fogadtak el, amilyen vagyok.
És hogy jó pár olyan személy volt az életemben, aki azért vonzódott hozzám, ami és aki vagyok -- s akik sose kérték rajtam számon azt, hogy miért nem vagyok NT. (Persze aztán nem mindegyikből lett párkapcsolat, de ennek az oka nem a személyiségemben keresendő, hanem abban, hogy az ember-ember interfészem bugos, és ezek a bugok azokba a történetekbe is csúnyán belepiszkáltak, amik máskülönben igen ígéretesen indultak.)

***
Ezúton köszönném meg Vaslédinek is azt a mondatát, ami 2014 egyik legnagyobb hatású bon mot-ja volt a számomra: Ha valaki attól tart, hogy kevés hozzád, akkor valószínűleg tényleg az. Köszönöm szépen, ez a mondat többet adott nekem, mint ezer női önismereti tréning.

***

Kedves Aspigyereket nevelő szülők!

A 2015. évben ne azt üzenjétek a gyerekeiteknek: furának lenni szégyellnivaló. Mondjátok inkább azt:

Jaj, de jó, hogy ilyen fura vagy! Ha nem lennél fura, nem tudnál ilyen tök jó dolgokat mondani, csinálni. A világnak szüksége van furákra, ha nem lennének hozzád hasonló furák, az emberiség nem tartana ott, ahol. A fura emberek gépeket találnak fel, tudományos paradigmát váltanak, verseket és meséket írnak, és kiállnak az elnyomott emberek jogai mellett. Legyél csak fura bátran, mi pedig segítünk abban, hogy a furaságodat eljuttasd oda, ahol a legnagyobb szükség van rá!

A 2015. évben ne arra tanítsátok a gyerekeiteket, miként tudja a furaságát leplezni. Mondjátok neki inkább ezt:

Igen, fura vagy, és ez már csak így is marad. A bőrödből sohasem fogsz tudni kibújni. De mutatok neked néhány olyan módszert, amivel fura emberként is meg tudod magad szerettetni, meg néhány olyat is, amivel meg tudod védeni saját magad, és az érdekeid, hogyha a szükség úgy hozza.



Gyere, megiszunk egy csokishake-et semotával, Mau Palantírral, AC-val, Tarával, Wisppel és a többiekkel, és majd meglátod.

dec. 30. 2014

Senki sem születik lábtörlőnek

"You will eat, bye and bye,
In that glorious land above the sky;
Work and pray, live on hay,
You'll get pie in the sky when you die"

(Joe Hill)

A minap rábukkantam egy idézetre a Modorosblogon, ami megszólított:

Az önértékelési zavaros szolgalelkű:

A szerény, talán álszerény. Visszahúzódó, csendes, lelkiismeretes. Bár a kezdetekben a kollégái kiröhögik és szemétkednek vele, ő ebbe beletörődik, hiszen egész életében mindenhol így volt.

Munkáját kiemelkedő körültekintéssel és részletességgel látja el, tulajdonosi szemlélete kirívó. Hajlamos túlvállalni magát, hosszú órákat ráhúzva, hogy ne maradjon befejezetlen ügy nyitva.

Idővel, fokozatos tapasztalatszerzéssel és az új munkatársak betanításának köszönhetően lassan elismerik, hozzá fognak fordulni minden felmerülő problémával, amit ő készséggel segít is megoldani. Ám hiába lesz szakértője a saját területének és beszéli a célnyelveket átlagon felüli szinten, saját magát továbbra is csak ostorozni tudja. A kitüntetéstől, elismeréstől csak kellemetlenül érzi magát, minden miatt szabadkozik.

    "-Na kedves Attila, úgy láttuk, hogy profin jártál a végére rengeteg gázos ticketnek, az újak is nagyon dicsérnek, úgyhogy csak így tovább! Az angoltudásod átlagon felüli, mit mondjak még? Tényleg köszönjük.

    -Ne, nem csináltam semmit, meg hát nem tartoztok semmilyen köszönettel. Még mindig rengeteget hibázom, nem tudok igazán semmit, meg hát a múltkor is volt az a befizetés, hát azt például csúnyán elnéztem, ráadásul present perfectben második igealakot használtam..."
    
Minden kizsákmányoló kapitalista ideális munkavállalója az ilyen. Ha nem helyez fölé a sors egy lelkiismeretes vezetőt, soha nem kap semmiféle elismerést.


Ebben a figurában meglehetősen sok felnőtt aspi ismerősöm, barátom profiljára ráismertem. Sokan panaszkodnak közülük arról, hogy hosszú évek óta ülnek ugyanabban a pozícióban, s bár sokat és jól dolgoznak, a főnökük sehogy sem akarja felismerni a bennük rejlő potenciálokat.

Ismerve ezeknek az embereknek az élettörténetét, arról is elég pontos képet kaphattam, hogy miféle út vezet idáig.


Senki sem születik lábtörlőnek. Aki felnőttként megadóan fekszik el a földön, s arról próbálja saját magát győzködni, hogy mások cipőtisztító közegének lenni voltaképpen nemes kiváltság, ami jellemformáló erővel bír, s ha máshol nem, hát a túlvilágon megjutalmazzák, azt általában kitartóan tapossák, méghozzá pici gyerekkora óta.

Az aspigyerek 3 évesen bekerül az óvodába, ahol totál nincs képben azzal kapcsolatban, hogy miként is kellene egy kortársakból álló közösségbe beilleszkedni. Mivel rosszkor, rossz időben próbál bekapcsolódni a kortársak játékába, ezért az erőszakmentes kommunikációs és Gordon-tréninget el nem végzett társai idővel megelégelik a dolgot, és megverik. A kortárs csoport bántalmazása a gyermeknek fáj ugyan, de a szociális készségei ettől még nem fejlődnek ki varázsütésre. Ezért újra és újra bele fog sétálni olyan helyzetekbe, amikor rosszat lép, emiatt újra és újra bántani fogják... s az ördögi kör bezárul.

Az általános iskolát az aspigyerek úgy kezdi meg, hogy a világnak az a természetes állapota, hogy őt bántják. Ezért amikor a közösségbe való beilleszkedéskor (csakúgy, mint a többi gyereket) "megkóstolják", hogy teszteljék, hol is van a csoporthierarchiában, már meg sem próbálja megvédeni magát, hanem felsóhajt: "Úgy látszik, az a világnak a rendje, hogy engem bántani kell, lám, most itt is elkezdték. Hiába teszek bármit, ez így fog folytatódni, így meg sem próbálom megvédeni magam."

A bántásokért rendszerint az aspigyereket magát hibáztatják. (Az erőszakközpontú társadalomszemlélet kulcsgondolata: "Ha bántanak téged, nyilván kiérdemelted. Ha meg sem tudod védeni magad, lúzer vagy, aki kihalásra ítéltetett, mert hogy az evolúció / struggle for life / az erős eltapossa a gyengét / legbelül valamennyien állatok vagyunk.") A szülők elmondják neki, hogy nyilván az a baj, hogy nem tudsz beilleszkedni, és túlzottan kilógsz a sorból. Ne adj annyi támadási felületet, és akkor nem lesz semmi baj.
Az aspigyerek meg is fogadja a tanácsot: megkísérel minél jobban beolvadni a tömegbe, s minél kisebbre összehúzni magát. Kétségbeesetten próbálja minél pontosabban letapogatni környezete elvárásait, és minél görcsösebben próbál megfelelni nekik. Állandóan szerepet próbál játszani, amitől rettenetesen elfárad, és folyton a ("normális") többséghez hasonlítgatja magát, amitől az önbizalma csakhamar a nullára csökken. És meglepve tapasztalja, hogy a bántások ettől nem szűntek meg: akármilyen kétségbeesve is igyekszik elvegyülni, beolvadni, a bántalmazók mégis találnak rajta "támadási felületet", s lövik is ezerrel.

Az aspi ettől teljesen megzavarodik: de hát nekem azt ígérték, hogyha elvegyülök, akkor nem fognak már bántani! Mi történik?

Az aspi eközben elvégzi az egyetemet, majd bekerül a munkahelyre. Éppúgy, ahogy mindenhol máshol, ott is igyekszik letapogatni mind a főnök, mind a kollektíva elvárásait, és maradéktalanul megfelelni nekik - nehogy bántsák, nehogy kirúgják, nehogy valami _baj_ érje. Extrém lelkiismeretesen teljesít minden területen, s ő végzi el a többiek munkáját is, az eredményeiről pedig (megfelelve az elvárásoknak) szerényen hallgat. A várva várt elismerés azonban elmarad: hiába válik a szakterülete részlegszerte elismert tudorává, hiába dolgozik három ember helyett, valahogy mégsem őt léptetik elő soha, hanem sokszor olyanokat, akik szakmailag sokkal kevésbé érdemesek rá.

Ha gyereke is születik az aspinak, ugyanerre fogja őt is tanítani: "légy láthatatlan", "ha bántanak, az a te hibád", "húzd meg magad, akkor nem fognak bántani", "ha bántanak, húzd össze magad még kisebbre, és akkor majd meg fog szűnni a bántás". És - da capo al fine - újraindul a folyamat.

A valóságban a bántalmazást nem a bántalmazottak bizonyos külső/belső tulajdonságai váltják ki, hanem a bántalmazók. Vannak emberek, akik szeretnek bántani másokat, akik úgy érik el a céljaikat, hogy másokat lenyomnak, és vannak olyan közösségek, ahol a közhangulat és az értékrendszer olyan, hogy ezt mások büntetlenül megtehetik.
Aki pedig bántani akar, az bántani is fog, tök mindegy, hogy milyen görcsösen próbálsz alkalmazkodni, beolvadni, megfelelni a többiek által megfogalmazott elvárásoknak. Ezek az emberek olyanok, mint a bántalmazó férj: akkor is megverik a feleségüket, ha túl meleg volt a leves, meg akkor is, ha túl hideg. A fent leírt önbizalomhiányos aspitípus pedig ugyanazért nem áll ki magáért, mint a bántalmazott feleség sem: mert _elhiszi_, hogy jogosan kapja a verést.* Mert még mindig hisz abban, hogy van egy olyan világállapot, amikor minden elvárásnak megfelelt, és a bántások abbamaradnak. A bántalmazói pedig pontosan ezt akarják...

A megfelelés tehát nem a jó út. Milyen más módszerek léteznek, amik célravezetőbbek?

Először is tudatosítsd magadban: nem oké, ha bántanak téged.
- Akkor sem oké, ha hülyén nézel ki. (Ki mondja meg, ki néz ki "hülyén", és ki nem? A Kinézetbíráló Bizottság?)
- Akkor sem oké, ha furcsán beszélsz. (Ki mondja meg, ki beszél "furcsán", és ki nem? A Hangszínellenőrző Hatóság?)
- Akkor sem oké, ha olyan hobbijaid vannak, amik mások számára szokatlanok. (Ki mondja meg, melyik hobbi "normális", és melyik nem az? A Hobbibíráló [Hobbíráló :P ] Hivatal?)
- Akkor sem oké, ha ezekről a hobbikról hajlamos vagy 45 perces monológot kivágni. (Ha elunták azt, hogy már huszadik perce beszélsz a vasútmodelljeidről, akkor szóljanak rád, de emberi hangon, ne pedig úgy, hogy "Kussoljál, te kis nyomi faszkalap".)
- Akkor sem oké, hogyha a szociális készségeiddel szemlátomást gondok vannak, amik valóban megnehezítik a közösségbe való beilleszkedésedet. (Ez esetben adjanak konstruktív tanácsokat, vagy szükség esetén jelöljenek ki melléd egy mentort. A bántásra viszont ez sem jogosítja föl őket.)
- Akkor sem oké, ha a viselkedéseddel te bántasz másokat, akár akaratlanul, akár szándékosan. (Ha akaratlanul, akkor mondják el neked, hogy amit csináltál, bántó volt, és magyarázzák el, hogy hogyan tudtad volna az adott kijelentést úgy megfogalmazni, hogy mégse legyen az. Ha meg szándékosan, akkor jelöljék ki a határaikat asszertív módon. Persze ha te arra rendezkedsz be, hogy sorozatosan és szánt szándékkal megsérted mások határait, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen alapon várod el, hogy a tieidet meg tiszteletben tartsák.)

S a legfontosabb üzenet:

- Jogod van kijelölnöd a határaidat, és megvédeni őket. Ettől sem kirúgni nem fognak, sem a barátságukat nem fogod elveszíteni.

Ahhoz, hogy bármit is lépjél, először ebben kell megerősítened magad. És olyan emberekkel körülvenni magad, akik ezt erősítik benned, és nem a többségi társadalom áldozathibáztató üzeneteit visszhangozzák. (Persze ezek az üzenetek az olyan emberek háttértárában is benne ragadhatnak, akik egyébként konstruktívak -- ők megfelelő módszerekkel elég jól fejleszthetők :) De vannak nettó destruktív emberek is, akikkel nem lehet semmit sem csinálni, tőlük hosszú távon érdemes távol tartani magad.)

Ha ezt az üzenetet sikerült elmélyíteni, jöhetnek a soron következő lépések.

Ha azt szeretnéd, hogy a környező emberek ne lépjék át a határaidat, kezdd azzal, hogy egyértelművé teszed őket. Például ha átlépik őket, szólj rájuk, hogy átlépték.
Azt, hogy hol vannak a határaid, te tudod a legjobban megállapítani. Figyelj a tested belső üzeneteire. Ha valamitől rossz érzés keletkezik a gyomrodban, az azért van, mert átlépték egy határodat.
Ha ilyesmi történik, ne hagyd szó nélkül. Jelezd a másiknak, hogy attól, amit csinált, kellemetlenül érzed magad, és kérd, hogy a jövőben ne tegye. Igyekezz ne (csak) negatív lenni, hanem kínálj alternatívákat: hogyan csinálhatná másképp?
Fontos, hogy mindeközben tárgyilagos és higgadt tudj maradni, ami egy impulzív aspi számára nagy kihívás. Nem csak azért, mert ha neked van kevesebb hatalmad, akkor az általad alkalmazott hangnembe fognak belekötni ("ne kiabálj!"), hanem vannak olyan bántalmazók is, akik kifejezetten úgy bántalmaznak, hogy szándékosan próbálnak bosszantani, hogy elveszítsd a fejedet. (Ez azért is hatékony bántalmazási stratégia, mert ők mindeközben számonkérhetetlenek maradnak. Hiszen a külvilág azt látja, hogy te vagy a hangos, te támadtad meg az illetőt akár fizikailag is, ő pedig ártatlan képpel vigyoroghat: "Hogy én bántalmazó? De hát nézzétek csak meg, _ő_ bántalmaz _engem_!")
Ha nem érsz célt, hasznos stratégia az "elakadt tű": Addig ismételgesd a kérdésedet / állításodat, amíg választ / egyéb reakciót nem kapsz rá. Persze itt is fontos, hogy megőrizd a hidegvéredet.

Ne számíts arra, hogy mindeközben nem fogsz ellenállásba ütközni. Naná, hogy fogsz. Eleinte ki fognak nevetni, azt fogják mondani, hogy túlérzékeny vagy, vagy meg fogják próbálni érvényteleníteni a nézőpontodat.
Ha túlléptetek ezen a szinten, jön az agresszívabb hárítás: a vádjaidat ellened fordítják, és közlik, hogy tulajdonképpen te vagy az elnyomó / bántalmazó.
A környezeted nem fog örülni annak, hogy megtanultad jobban érvényesíteni az érdekeidet, mert az az állapot, hogy bármikor lehetett téged ugrasztani, számukra is kényelmes volt. Igazából ők azt szeretnék, ha olyan lennél, mint korábban...!

Ez ne ingasson, ne zavarjon meg téged, csak haladj szépen előre az utadon.

Tapasztaltabb barátaim, akik régóta foglalkoznak hivatásszerűen más emberek megerősítésével, azt mondták nekem, hogy érdemes szem előtt tartani két dolgot:
- Meg kell válogatnunk, hogy milyen csatákba megyünk bele. Mivel az ember energiamennyisége véges, érdemes az energiánkat a legfontosabb ütközetekre támogatni.
- Alaposan fel kell mérnünk a terepet, ahol az érdekeinket próbáljuk érvényesíteni. Ha egy multinál dolgozunk, ahol bármikor kitehetik a szűrünket, érdemes az oroszlánkörmeinket első körben nem a főnökünkön élesíteni. De ha már a pozíciónk elég stabil, akkor akár ennek is nekivághatunk...

*A bántalmazott feleségek sokszor azért sem, mert elképzelhető, hogy a kiállás az életükbe kerülne... Ezt a bántalmazott feleségek elég jól fel tudják mérni.



dec. 28. 2014

Reason's Greetings / Észszerű Új Évet!

Az elmúlt hónapok a szembenézés hónapjai voltak a számomra. Bár az elmúlt egy év során kiderült, hogy sok problémámat nem is annyira az AS okozza, mint inkább a patriarchátus, de azért még így is maradt elég probléma, amit az AS okoz.

Korábban egy homeopatához jártam, aki éveken át hatékonyan tudott segíteni utamon. Azért folyamodtam egy alternatív módszerhez, mert a hagyományos módszerek rendre csődöt mondtak, és mert a könyv, ami a konkrét homeopátiás módszer kiagyalójáról szólt, azt ígérte, hogy drámai változásokat hoz az ember életébe. Hittem is, nem is a dolgot, de mivel úgy éreztem, hogy nincs vesztenivalóm, belevágtam.

A drámai változások be is következtek, abban nem volt hiba. Az elmúlt esztendőkben szép fokozatosan szaggattam le magamról a láncokat, aminek ez a blog a dokumentuma.

A homeopatám szerencsére nem egy olyan ember volt, aki azt a tényt, hogy nem köti sem szakmai kamara, sem egyéb szabályok, arra használta volna föl, hogy visszaéljen a mások feletti hatalmával. Okos és intuitív ember volt, aki hasznos visszajelzéseket tudott szolgálni utamon. Például jól meg tudta különböztetni, hogy mik azok a felismeréseim, amelyek valósak, s amelyek mentén ténylegesen el lehet indulni, azoktól, amikor a szorongás miatt rászűkültem valami apróságra, s azt irreális mértékig felnagyítottam. Ő világított rá arra is, hogy a mozgáskoordinációs zavarom és a szociális nehézségeim között összefüggés lehet, s ha az egyiket javítani tudnánk, akkor a másik is javulna. (Ezt számos más ember tapasztalata is igazolta, például az öcsémé, aki célzott mozgásfejlesztést kapott, s Tony Attwood is írt erről The Complete Guide to Asperger's Syndrome című művében.) Ő erősítette meg bennem először azt is, hogy érdemes odafigyelnem arra a bizonyos "belső hangra", és ne menjek bele olyan helyzetekbe, amikor a belső hang kiabál bennem, hogy "NE TEDD!", "NE TEDD!". (Erre aztán egynémely nőjogi aktivisták is figyelmeztettek, ők már természettudományos magyarázatot is tudtak adni hozzá.)

Az igazság persze ez esetben is az volt, hogy én voltam az, aki hörcsögként gyűjtötte be az olyan fogalomkészleteket, értelmezési kereteket, amelyek előremozdíthatták azt a folyamatot, hogy képes legyek jobban funkcionálni. Magam fedeztem föl a magam számára az Asperger-szindrómát mint keretrendszert, magam találtam rá a kognitív viselkedésterápiára (Cognitive Behaviour Therapy, röviden CBT), s arra, hogy tudatos szinten képes vagyok felülvezérelni az érzelmeimet.
A feminizmus mint értelmezési keret azt hozta a számomra, hogy a CBT módszereivel képes voltam "kikapcsolni" egy csomó tényezőt, ami negatívan hatott az önbizalmamra (pl. az összehasonlítgatást más nőkkel, vagy azt, hogy folyton azon törjem a fejem, mennyire tetszem más pasiknak). Egyszerűen valahányszor eszembe jutott valami romboló dolog, mentálisan leállítottam a fejemben a folyamatot.
Feminista barátaim emellett megerősítettek abban, amit már a homeopata is pedzegetett: oda kell figyelnem arra, amit a "belső hang" mond az egyes helyzetekkel kapcsolatban. Oda kell figyelnem, méghozzá azért, mert azzal kapcsolatban, hogy egy helyzet vagy egy emberi kapcsolat megfelel-e nekem, én vagyok az egyetlen autoritás. Nem a férjem, nem a szüleim, nem a barátaim, nem a főnököm, nem a terapeutám, nem más nőjogi aktivisták, hanem egyes-egyedül én magam.

Tekintettel persze arra, hogy mindeközben a homeopatához jártam, ezeket a sikereket mind-mind neki tulajdonítottam, holott nem ő érte el őket, hanem én magam. Ő csupán annyit tett, hogy helyenként egy-egy jól irányzott lökéssel továbbsegített, s valószínűleg még e lökések is jóval ritkábbak voltak, jelentőségük pedig jóval kisebb volt, mint ahogyan én azt előzetesen véltem.

Ezzel együtt nem volt a dolog haszontalan, mert a placebóhatásnak köszönhetően magam is elhittem azt, hogy ki tudok törni abból az élethelyzetből, amit börtönnek éreztem. A hagyományos módszerek nem tudták megadni a bizonyosságot, hogy képes vagyok segíteni magamon, a homeopátia által kölcsönzött szemléleti keret viszont lehetővé tette azt, hogy megerősödjem ebben a hitemben, s elkezdjem használni azt.

A folyamat során kialakítottam egy olyan képességet, hogy folyamatosan reflektálok önmagamra. Nemcsak kívülről igyekeztem mindenféle visszajelzéseket kigyűjteni, és nagyon-nagyon pontosan és aprólékosan elemezni, de a belső folyamataimat is ugyanilyen szigorú, érzelmektől mentes analízisnek vetettem alá. Ugyanezzel az érzelemmelntességgel, önmagamtól való távolságtartással kezdtem a saját érzelmeimet is vizsgálni: ennek köszönhetem, hogy alexitímiám tünetei enyhültek.

Az idők folyamán azonban olyan problémákhoz érkeztem, amiknél a homeopata nem tudott segíteni. Ilyenkor általában nem is tudott megfelelő válaszokkal előállni, s előkerültek a szexista/vulgárfreudista közhelyek, panelek. ("Azért vágattad le a hajad, mert nem vagy kibékülve a saját nőiességeddel", "Azért nem akarsz gyereket, mert nem vagy kibékülve a saját nőiességeddel", "Problémáid fő oka az, hogy nem megfelelő a viszonyod az édesanyáddal, dolgozzunk ezen") Célként pedig egyre inkább az rajzolódott ki a szeme előtt, hogy feltétlenül rá kell vennie arra, hogy a férjemmel közösen gyereket csináljunk, és azzal hitegetett, hogy ez azokat a problémáimat is megoldja, amelyeket mindeddig nem sikerült kontroll alá vonnom. Engem természetesen nem tudott ebbe beleugratni, mert a racionális aspiagyammal nehezen láttam be, hogy az olyan problémáimat, mint az egzekutív diszfunkció, amelyek a jelen állapotban is nehézségeket okoznak, miért oldaná meg egy olyan projekt nyakamba vétele, ami további sok-sok órás pluszmunkányi terheléssel sújtana engem (tehát nem csökkentené a menedzselendő feladatok mennyiségét, hanem épphogy növelné, még inkább kitéve annak a veszélynek, hogy a feladatok maguk alá temessenek engem). Ráadásul, tekintettel arra, hogy a férjem is és én is Asperger-szindrómások vagyunk, elég nagy a valószínűsége, hogy a gyerekünk minimum aspergeres lenne, de arra is komoly a sansz, hogy az autizmus-spektrum egy távolabbi pontján tanyázna. (Ami részemről teljesen oké -- ami nem oké, az az, hogy a speciális nevelési igényű gyerekemmel totálisan magamra lennék hagyva, s lemondhatnék minden további karrierambíciómról, mert a magyar rendszer 0, azaz nulla támogatást nyújt az autista gyermeket nevelő szülőknek.) Erre a homeopatám válasza az volt, hogy "majd nem adjátok be neki az oltásokat, és akkor minden rendben lesz". Köszi.

Az egésznek a hátterében azt a problémát sejtem, hogy ő tudta, hogy csak akkor maradok meg nála, hogyha eredményeket tud felmutatni. Mivel azokkal a folyamatokkal, amik jelenleg zajlanak bennem, az őt korlátozó szemléleti keret miatt nem tudott mit kezdeni, ezért elkezdett sablonokkal operálni, s ezeket a sablonokat egyre erősebben próbálta rám nyomni, a hatalmával való visszaéléstől (manipuláció) sem riadva vissza. (Nyilván bántotta, hogy egy pár ilyen jó minőségű petefészek, mint amivel magam dicsekedhetem, ilyen sokáig kihasználatlan maradt, s e minden erejével korrigálni igyekezett Természet Anyánk eme mulasztását.)
Az sem tetszett, hogy folyton "az Asperger-szindróma gyógyításáról" beszélt. Én nem akarom, hogy meggyógyítsanak, hanem azt szeretném, ha az egyedi képességprofilom erősségeit fejleszthetném, a gyengeségeket pedig lecsökkenthetném oly módon, hogy minél kevésbé legyenek hatással az életemre.
Ezzel párhuzamosan zajlott le az is, hogy megismerkedtem több olyan civil szervezet munkájával, aminek a segélyvonalak üzemeltetése is a részét képezi. Ekkor láttam bele abba, hogy minden olyan szakmában, aminek része az, hogy más emberek problémáit hallgatjuk, alapvető feltétel a szupervízió, és aki ezt professzionális módon csinálja, az nagyon szoros szakmai felügyeletnek van alávetve. Túl tehát azon, hogy úgy éreztem, hogy a homeopata már jó hosszú ideje nem tud továbbsegíteni az utamon, elgondolkoztam azon is, hogy mennyire jó ötlet olyan "szakembert" látogatni, aki nem tagja semmiféle kamarának, nem köti semmilyen szakmai szabályzat, és rendszeres szupervíziónak sincs alávetve. (A visszaéléseket ez sem zárja ki, legalábbis elég sok pszichológusról tudok, aki visszaél a hatalmával. De legalább _valamennyi_ kontroll mégis akad, s az ember nem a másik ember jóindulatára van bízva.)

S arra is rájöttem, hogy az sem pálya, hogy mindenféle kontroll nélkül haladok előre az önsegítés útján.

Szakszerű segítséget szeretnék, olyan emberektől, akik alaposan ismerik az Asperger-szindrómát, az Asperger-szindrómás felnőttek problémáit -- különös tekintettel az Asperger-szindrómás nők problémáira.


Ezért döntöttem úgy, hogy írok Magyarország egyik legismertebb szaktekintélyének. Nemcsak az a tény bátorított föl, hogy sok pozitív visszajelzés jutott hozzám vissza szakmai kompetenciáival kapcsolatban, hanem az is, hogy egy genderérzékeny szemléletű szakemberről van szó, aki tisztában van azzal, hogy a nők esetében az Asperger-szindróma sok tünete másképp nyilvánul meg, mint a férfiak esetében.
Levelemre csakhamar választ is kaptam -- nagy izgalommal nézek a közös találkozó elé, s remélem, közösen találunk valamilyen megoldást arra, miként tudnánk jelenlegi kihívásaimat az általa alkalmazott, kifejezetten az autisták és Asperger-szindrómások megsegítésére kifejlesztett módszerekkel kezelni.

dec. 25. 2014

Intenzitás

A közelmúltban sokat írtam arról, hogy a problémáim jelentős részét a patriarchátus okozza, de azért ez nem minden problémámra igaz. Vannak olyanok, amik nagyon is az egyedi képességprofilommal függnek össze, s amelyek teljességgel függetlenek a patriarchátustól, szője is be az bármennyire a társadalom és a benne élő emberek gondolkodását.

Azoknál az embereknél, akiknek az esetében az AS a magas IQ-val komorbid, általános jellemvonás az, hogy az illetők nagyon intenzívek. Sokat beszélnek és töményen, aminek során hangok, színek, fogalmak, plasztikus leírások tömegét zúdítják a befogadóra, általában sokkal gyorsabb ütemben és iramban, mint ahogyan azt mások kezelni tudnák. Ez különösen akkor probléma, ha az illető ember extrovertált is egyszersmind, mert az extrovertált emberek alapból is sokat adnak magukból, de ha problémájuk van, akkor az elsődleges megküzdési stratégiájuk az, hogy másoknak kezdik el nyomatni, hogy mi nyomasztja őket épp. Egy extrovertált aspinál ez végtelen monológokat jelent, amit a másik ember énközpontú viselkedésnek él meg (és joggal).

Ami engem illet, sokáig ignoráltam azokat a visszajelzéseket, hogy a többi ember ezt az intenzitást kis adagban élvezi ugyan, nagy adagban viszont fárasztónak tartja, rosszabb esetben pedig meg is ijednek tőle. Ha pedig valamilyen problémával küzdök épp, akkor az a probléma is megjelenik, hogy a dühömet, szomorúságomat, szorongásomat, félelmemet egyszersmind a beszélgetőpartneremre is átnyomom. Ez különösen azoknál az aspiknál gond, akik érzékenyebbek, és nehezebben tartják a határaikat.

Arra, hogy ez kívülről hogy néz ki, annak hatására jöttem rá, amikor megismerkedtem néhány olyan emberrel, akik ebben a vonatkozásban nagyon hasonlítanak hozzám.

Az új év egyik fő kihívása a számomra az, hogy megtanuljam saját magamat megfelelő porciókban adagolni. Az én felelősségem is az, hogy milyen hatást gyakorlok a környezetemre, én pedig azt szeretném, hogyha az emberek kellemesen éreznék magukat a társaságomban, nem pedig lefáradnának vagy megijednének tőlem.

dec. 11. 2014

Hatások, rövid és hosszú távon

Az elmúlt 1 év fő tanulsága a számomra az, hogy

 

- A patriarchális kondicionálás valóban létezik. Gyermekkortól fogva tart, és erősen kihat arra, ahogyan az ember érzékeli a környező világot, s benne a többi embert.

- A patriarchális normák tudatos erőfeszítéssel, intellektuális reflexióval lebontható.

- Lebontásuknak valós, mérhető (s tegyük hozzá, az én esetemben szinte azonnali) pozitív hatása van az ember életminőségére.

 

Amióta tudatosan reflektálok arra, hogy hogyan hat a patriarchális normarendszer arra, ahogyan a világot és benne saját magamat érzékelem, az önbizalmam a sokszorosára nőtt. Korábban erős szociális szorongás kínzott, ami miatt a munkám egy részét (azt, ami a nyilvános szereplést is magában foglalta) nem tudtam megfelelően ellátni. Már akkor sem okozott gondot kiállni a nyilvánosság elé, de annyira erősen szorongtam ilyenkor, hogy kábé a nevemet is elfelejtettem. Ezért képtelen voltam úgy szerepelni, hogy le ne kellett volna írnom a mondandómat egy papírra, és még ilyenkor is előfordult, hogy belezavarodtam. Most már viszont összefüggő szövegre sokszor semmi szükség, bőven elég egy pár szavas jegyzet, sőt, bizonyos helyzeteket csuklóból megoldok úgy is, hogy nem is készültem rájuk.

Sokkal jobban megy minden szociális helyzet megoldása. Ma már nem okoz gondot a small talk, a felületes bájcsevej sem – sőt, egyenesen keresem azokat a helyzeteket, ahol gyakorolhatom magam ebben.

Ezt még inkább megkönnyíti az, hogy vonzóbbnak érzem magam, mint valaha. Van egy olyan sztereotípia a feministákkal kapcsolatban, hogy egytől egyig taszító lények, akik azért is léptek a nőjogi aktivizmus rögös útjára Vénuszi Minőségük megvalósítása helyett, mert a férfiak fejvesztve menekülnek előlük. Én ezt pont ellenkezőleg látom – most értem oda, hogy nemcsak hogy tudatába kerültem annak, hogy mennyire vonzó nő is vagyok valójában, hanem képes vagyok ezt a vonzerőt a saját céljaimra használni. Most szembesülök először azzal – egyes szám első személyben! –, milyen is az, amikor az ember egyetlen mosollyal képes levenni a környezetét a lábáról. És azt is látom-érzem, hogy ez nem elsősorban a külsőmnek vagy a fiatalságomnak szól, hanem a kisugárzásomnak, a személyiségem szuggesztív erejének.

 

A mai napon, hosszú idő után először, egy pasival flörtöltem.

 

Úgy csapattam, mint ahogy mostanság mindig: szögletes mozgás, széles, színpadias gesztusok, érces hang. Észrevétlenül bontakozott ki köztünk az intellektuális adok-kapok: a részéről kóstolgatás, a részemről könnyű kézzel odavetett riposztok, amik azonban épp a céltábla közepébe találtak. Akkor döbbentem rá, hogy mi történik, amikor a pasas megjegyezte: “nahát, neked ugyanaz a dumád, mint nekem! Én is pont ezt szoktam mondani!”. És én ezúttal éreztem, hogy ez nem a megszokott csajozós panel volt, hanem kiéreztem belőle az őszinte örömét annak a ráismerésnek, hogy “nahát, ennek az embernek ugyanolyan mintázatúak a gondolatai, mint az enyémek, de jó!”. Nem versengés, nem lenyomás, nem a görcsös, feszülős kényszer arra, hogy a nő fölé kerekedjen, hanem egyszerűen a közös csillogás és öröm. Egész egyszerűen az egész helyzet, a kapcsolódás egész módja elemi szinten volt más, mint mindaz, amit ezidáig a férfiakkal kapcsolatban megszoktam.

 

És ezt én váltottam ki, én, egyedül én, a bókjaimmal, a villámgyors riposztjaimmal, a férfiasnak tartott lényemmel és intellektusommal, a szögletes mozgásommal és a színpadias gesztusaimmal, ami miatt korábban annyit bántottak. Amire korábban annyit mondták, hogy nem kéne ilyennek lennem, hogy nem lenne szabad ilyennek lennem, mert ez nem nőhöz illő. Márpedig én nő vagyok, márpedig én így vagyok nő. Így vagyok jól nő, így vagyok jól a bőrömben. És így tudok jól lenni másokkal is, úgy, hogy öten-hatan-tízen-húszan beszélgetünk asztaloknál, egészen addig, amíg el nem megy az utolsó metró, vagy össze nem esünk a fáradságtól.

 

S már eleve is, a flörtölés. Még akár két éve is az életben nem lett volna önbizalmam ahhoz, hogy flörtöljek egy pasival. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez megy nekem, mint ahogy azt sem, hogy ezt mások szívesen fogadják.

 

És nem is azért írom ezt le, hogy fényezzem magam, hogy mennyire jól megy ez nekem. Mint ahogy még alig három éve is másból sem állt ez a blog, mint önfényezésből, a saját kompetenciáim bizonygatásából.

 

Ez az egész lényegtelen már, mert már nem aszerint határozom meg magam, hogy mit gondolnak rólam a férfiak. A férfiak hozzám való viszonya, velem kapcsolatos elvárásai immár teljességgel lényegtelenek a számomra, kevesebbet jelent nekem az egész, mint annak az őszi légynek a zümmögése, amit még októberben sikerült beengednünk véletlenül ebbe a szobába, ahol (laptoppal az ölemben) ezeket a sorokat gépelem éppen.

 

Tök lényegtelen, mit gondolnak a férfiak, mint ahogy az is, hogy mit gondolnak az emberek általában: én én vagyok, és én jól vagyok így, ahogy vagyok.

 

Ami miatt leírom ezt az egészet, az az, hogy demonstráljam: azzáltal, hogy hozzákezdtem a patriarchális normák lebontásához, azzal, hogy (hogy egy nagy nyelvierejű feminista sister szavait idézzem) “dekolonializáltam a fejemet”, olyan elemi szorongásokat sikerült felszámolnom, amikre korábban sehogyan sem sikerült gyógyírt találnom. Azt hiszem, rengeteg olyan szorongásom volt, ami abból fakadt, hogy a dobozba, amit a társadalom kijelölt a számomra, csak nagy-nagy erőfeszítések árán sikerült magam beleszuszakolni. Már-már fizikailag szenvedtem ebben a helyzetben.

 

És nem arról van szó, hogy e szorongásokra tüneti kezelést sikerült volna találnom, hanem snitt, vége, eltűntek, mintha soha nem is lettek volna.

 

Úgy érzem, az intellektuális hatóerőm megsokszorozódott: villámgyorsan száguldanak a gondolataim, és belátom az előttem elterülő pálya egészét. Olyan, mintha eddig az agyam egytizedét tudtam volna kihasználni, most meg az enyém lenne az egész. S nemcsak az enyém, hanem csakis és kizárólag nekem dolgozik, az én javamra. És mivel az agyam gyorsabban és szabadabban működik, a szociális kompetenciáim is megsokszorozódtak. Ugyanúgy aspi vagyok, tehát az esetek többségében sémákat variálok, és fejben számolok ki egy csomó mindent, de már nem szaggat úgy a szoftver, mert uninstalláltam a Patriarchy 4.0 nevezetű operációs rendszert, ami korábban csak úgy zabálta az erőforrásokat.

 

 

 

Tudjátok, most már úgy látom, hogy a patriarchátusban élő, patriarchálisan gondolkodó nőknek csak két vékony szelet jut a tortából. Az is vékony, szikkadt, az íze meg olyan, mint a fűrészporé. S már három falat után kénytelen vagy lehajtani egy jó pohár vizet, mert annyira fojtós.

 

De miért is kellene ezeken a szikkadt szeleteken rágódni – hogyha egyszer az egész torta a miénk lehet?

dec. 06. 2014

Felelősség

Néha összetalálkozom olyan emberekkel, akik a sebezhetősége szinte a homlokára van írva.

 

Sokáig magam is ilyen voltam, és rendszerint kétféle emberrel találkoztam: az egyik ösztönösen a védelmébe vett, támogatni akart és megerősíteni (persze sokszor nem teljesen önzetlenül, hanem azért, mert számos jó tulajdonságom is volt egyben), a másik viszont szemlátomást kéjes örömét lelte abban, hogy fájdalmat okozhat nekem. Örömet okozott nekik az, hogy olyasvalakit taposhatnak el, aki öntudatos, és van tartása.

 

Én világéletemben inkább az első csoportba tartoztam, s ezt az emberek tudják is rólam. Általában oda sem kell mennem hozzájuk, mert ösztönösen megtalálnak. Volt olyan szemináriumi csoport, ahol a szemlátomást nagyon nerdy külsejű, informatika szakos csoporttársnő kifejezetten az általam vezetett munkacsoportba kérte át magát, mert, mint mondta, én voltam a teremben az egyetlen ember, aki szimpatikus volt neki. (=akiről tudta, hogy biztosan nem fogja bántani.) Az egyik legjobb barátnőm bántalmazott gyerek volt, és a saját bevallása szerint az (is) vonzotta hozzám, hogy látta, hogy jó szívem van. Tudta, hogy én nem fogom bántani a családi háttere miatt, amit szégyellt, és hogy én nem fogom megítélni. (A későbbi évek során nem mindig sikerült megfelelően élnem ezzel a bizalommal, de idővel beláttam hibáimat.)

 

Most, hogy már elértem egy bizonyos életkort, és a munkahelyem is olyan, hogy többnyire nálam fiatalabb embereknek vagyok a főnöke, látom, hogy micsoda felelősségem van abban, hogy ezekből a fiatalokból mi lesz. Hogy hogyan halad tovább az útjuk, hogy erősebbé és magabiztosabbá válnak-e a szárnyaim alatt, vagy pedig gyengébbekké, vékonykábbakká. Látom, hogy milyen kevésen múlnak a dolgok. Hogy az emberek sokszor a legvékonyabb szalmaszálba is képesek belekapaszkodni, viszont egy-egy rosszul megválasztott szóval is komoly károkat okozhatunk.

 

Nagy ereje van az őszinteségnek is. A minap a munkahelyemen egy rosszul sikerült viccem után, miután rájöttem, hogy olyan témával tréfáltam, amivel nem lett volna szabad, elnézést kértem, és nyíltan elmondtam: néha hajlamos vagyok az első viccesnek tűnő asszociációt kimondani, és nem utánagondolni, hogy ez az adott kontextusban nem feltétlenül hangzik szerencsésen, vagy bánthat másokat. Környezetem elfogadta a választ, és nagyra értékelte őszinteségemet.

 

Pontosan tudom, hogy milyen kevés elegendő ahhoz, hogy örökre elhallgattassunk egy fiatal nőt. Egy nőt még könnyebb elhallgattatni, mert a rendszerszintű elnyomás miatt sokkal több a sebezhetőségük valahol. Ha pl. az ember egy nő külsejére bántó megjegyzést tesz (legyen férfi vagy nő), azzal majdnem biztosan fájdalmat fog okozni neki. Egyes férfiaknál is működik ez, de a nők esetében, akiknek az önbecsülése elsősorban azon alapul, hogy mennyire vonzóak a férfiak számára, egy ilyen megjegyzéssel sokkal nagyobb kárt lehet tenni.

 

Rájöttem arra is, hogy az irodalomnak mekkora ereje van. Én nemcsak a laptopom előtt vagyok író, hanem az életem minden percében. Ha fontos eseményre készülök, fejben megírom a párbeszédeket, szófordulatokat, szókapcsolatokat találok ki, és készítek be agyam megfelelő rekeszeibe, amelyeket a kellő pillanatban előhúzhatok, mint a bűvész a kalapból. És működik! Tudom, hogy mik azok a szókapcsolatok, amikkel együttérzést válthatok ki, s mik azok, amelyektől az embereknek tüstént fülig szalad a szája. És látom, hogy az emberek ezt mennyire szomjazzák. Sokan majd' meghalnak egy jó szóért, és elképesztő dolgokra képesek azért, hogy megkapják. És sokan visszaélnek ezzel... elhúzzák a szeretetéhes ember előtt a szeretetnyilvánításokkal megmézezett madzagot, majd amikor a másik ráharapott, a madzagról egyszer csak elfogy a méz. S előállnak az elvárásaiddal: nem vagy elég jó, nem töröd magad eléggé, de ha még ezt és ezt megteszed, de még ha ebben és ebben megváltozol, azzal kiérdemled, hogy lehessen téged szeretni. (Holott mindig és mindenkor lehet, csak aljas emberekkel találkoztál, akik a szeretetéhségednél fogva vezetnek, és kihasználnak.) Csak azt nem árulják el nekik, hogy ez a pont nem fog eljönni soha -- hiszen ezzel elképesztő kompromisszumokba bele lehet más embereket kényszeríteni.

 

Minél több hatalmam lesz, s minél jobban látom a saját felelősségemet abban, hogy a rám bízott, és a körülöttem lévő fiatal, sebezhető embereket megerősítsem, annál értetlenebbül, s annál nagyobb viszolygással szemlélem azokat, akik ezt a hatalmi különbséget nem arra használják, hogy megerősítsenek másokat, hanem hogy aláássák az önbizalmukat, s ezáltal elhallgattassák vagy kihasználják őket.

 

S arra is rádöbbentem, hogy bár imponál mások intellektusa, nem ez az, ami igazán fontos a számomra. Szép számmal találkoztam emberekkel, akik az intellektusukat más emberek földbe taposására, sárba alázására használták. Szép dolog az, hogyha okos valaki, de ez önmagában mit sem ér. (A Biblia azt mondja: “zengő érc és pengő cimbalom”.) Sokkal fontosabb az, hogy ki milyen ember.

 

S az, hogy kiben mi lakik, általában olyankor derül ki, ha nálánál kiszolgáltatottabbakkal találkozik.

 

Ha megkérdezik tőlem, hogy a jövőben miféle emberekkel szeretném körülvenni magam, a legnagyobb határozottsággal azt válaszolom: azokkal, akik a földön heverő embert fölsegítik a földről, nem pedig közönyösen elmennek mellette, vagy ne adj'Isten, még el is veszik a pénztárcáját, vagy belérúgnak egy jó nagyot.

dec. 06. 2014

Egyenrangú kapcsolatok

Régóta mondom, hogy bár a feminizmus elvileg a nőkről szól, a mögöttes üzenete sokkal mélyebb. A feminista szemlélet arra tesz érzékennyé, hogy az elnyomás különféle változatai mint szövik át az emberek életét. S itt nemcsak a férfi és nő közötti elnyomásról beszélek, hanem pl. aközött, hogy a patriarchális társadalom által bátorított viselkedéseket hogyan tudják a férfiak, ill. hogyan tudják a nők egymás ellen is használni. (Használják is egyébként az utóbbiak is, olyanok is, akik feministának vallják magukat.)

 

Amióta elkezdtem ezekre a dolgokra érzékenyen figyelni, azóta látom, hogy milyen nagy súlya lehet egy-egy szónak, egy-egy gesztusnak.

 

Sok ember az egymással folytatott interakciókat a hatalomért folytatott harcként gondolja el. Jó néhány olyan ember van, aki kizárólag alá-fölérendeltségben képes gondolkodni. Ezek az emberek a határozottságomat sokszor erőszakosságnak veszik, és leharcolandó ellenséget látnak bennem.

 

Nem arról van szó, hogy frusztrál a dolog, mert megtanultam ezeket a lenyomási kísérleteket hárítani. Csak nagyon-nagyon fáraszt, hogy újra és újra ez az ostoba játék jön elő mindenhol.

 

Amióta feminista vagyok, igyekszem az emberi kapcsolataimat úgy átalakítani, hogy az egyenlő partnerek egyenrangú viszonya legyen. Mivel az a közösség, amelyik a fórumon összegyűlt, a blogom körül alakult ki, ezért ebben a közösségben meglehetősen hangsúlyos személy vagyok, olyan értelemben, hogy sokan a többiekénél sokkal jobban adnak a véleményemre. Akadnak olyanok is, akik a blogom miatt valamiféle piedesztálra emelnek, és amolyan guruként tekintenek rám.

 

Azt hiszem, hogy korábban ezekre a dolgokra nem reflektáltam eléggé. Talán az önbizalomhiányom miatt volt ez – annyira rossz véleményem volt saját magamról ugyanis, hogy eszembe sem jutott, hogy mások esetleg pozitív véleménnyel vannak rólam, akár szélsőségesen pozitívval is. Aztán amikor szembesültem ezzel, akkor megrántottam a vállamat, és úgy voltam vele, hogy nekem semmi dolgom ezzel.

 

Ma már látom azt, hogy az egyenlőtlenségek kialakulása ellen mindig az a fél tehet, aki hatalmi pozícióban van, legyen az a hatalmi pozíció bármilyen természetű. Az én felelősségem, hogy észrevegyem, ha a másik elkezd maga fölé emelni, és hogy kilépjek ebből a dinamikából minél előbb, jelezve, hogy én az egyenrangú kapcsolatokat jobban kedvelem, mert a piedesztálról nagyot lehet zuhanni.

 

Amióta ezt felismertem, azóta a fórum struktúráját is próbálom decentralizáltabbra alakítani, bátorítom azt, hogy azok is hozzanak döntéseket, azok is vegyék ki a részt a szervezésből, akik eddig nem tették. Fontos, hogy minél többen vegyenek részt ezekben, mert így a felelősség is jobban megoszlik.

 

S ugyanezzel próbálkozom a való életben is, ahol vezető beosztásban dolgozom, komoly, felelősségteljes pozícióban. Igyekszem csökkenteni a távolságot köztem és az alám rendeltek között, igyekszem olyan légkört teremteni, ahol bárki elmondhatja a véleményét, ahol bárki ellentmondhat, ahol az emberek azt érzik, hogy az egyéni nézőpontjuk, és az általuk hozott tudás értékes. Igyekszem olyan visszajelzéseket adni, amiktől az emberek megerősödnek, s kompetensebbnek érzik magukat.

 

És úgy látom, hogy ez a stratégia kitűnően működik. Az emberek megerősödnek tőle, kinyílnak, mint egy virág. Olyan emberek is meg mernek szólalni a jelenlétemben, akik máskülönben némán, szorongva ülnének a helyükön, és magukban őrlődnének a gondolataikon.

 

És azt is látom, hogy az, hogy megerősödnek körülöttem az emberek, nem az én rovásomra történik. Az én energiáimból táplálkoznak ugyan, de nem elvesznek tőlem, hanem újabb energiák keletkeznek a közös térben, s ezek a szellemi és érzelmi energiák ezerszeresen sugároznak vissza rám.

nov. 28. 2014

Szabadulás, avagy (figyi kedvéért): "A kirakósjáték én vagyok talán"

Az elmúlt hónapokban, ahogyan ígértem is, a mozaik végül összeállt – a blog további írása okafogyottá vált. Önismereti utazásom véget ért – úgy érzem, végre szert tettem arra a magabiztosságra, azokra a kompetenciákra, képességprofilom olyan ismeretére, aminek köszönhetően nemcsak hogy maradéktalanul ki tudom bontakoztatni azokat a képességeket, amelyek bennem rejlenek, de a céljaimat is el tudom érni.

 

Egytől egyig, maradéktalanul.

 

Mik is voltak azok a problémák, amik miatt elkezdtem ezt a blogot írni?

 

Én világéletemben annyit érzékeltem, hogy a képesség- és személyiségprofilom olyan, hogy az élet minden területén hasítok előre, mint kés a vajban, az ismerkedést kivéve, ahol (ahogyan az öcsém fogalmazott) “ha a semota feltűnik, a pasik eltűnnek”. Ezt magam is észleltem, s mivel egy patriarchális társadalomban az ember mindenünnen azt az üzenetet kapja, hogyha nem kellesz a pasiknak, akkor biztos nem vagy vonzó, én is arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehet a probléma. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lehet az, ami nem jól működik, és sok (mind intellektuális, mind fizikai) erőfeszítést öltem abba, hogy változtassak a helyzeten. Sokszor mentem olyan helyekre, ahol ismerkedni lehet, holott a hátam közepére nem kívántam az egészet, és nem is értek túl felemelő élmények ezekben a közegekben. És persze minél több sérülést és kudarcot halmoztam föl, annál görcsösebben kerestem a visszaigazolást arra, hogy nincs velem semmi baj – amiből aztán egy olyan ördögi kör keletkezett, ami engem is majdnem magával rántott.

 

A megfejtés nem az, hogy nem vagyok vonzó. Ha felületes ismeretségről van szó, akkor az emberek pontosan úgy reagálnak rám, mint egy vonzó emberre. A minap jártam az IKEA-ban, ahol 10 darab fánkot kértem. A (férfi) eladó megkérdezte, hogy van-e Family kártyám, én becsületesen bevallottam, hogy nincs. Erre a fickó elmosolyodott, majd közölte, hogy “vegyük úgy, hogy láttam Family kártyát, és legyen tizenkettő”. Így is történt, magam pedig a jóindulatú szexizmus kétes előnyeit élvezhettem aznap este, két darab porcukorral borított IKEÁ-s fánk erejéig (ami már sajnos kihűlt addigra).

 

A megfejtés az, hogy nem vagyok genderhelyes.

 

Nem a külsőm az, nekem hosszú hajam van, és sok más szempontból is megfelelek a konvencionális nőideálnak. A gond a viselkedésemmel van.

 

A kiállásom erőteljes, a fellépésem határozott. Ha keresztül akarok vinni valamit, akkor nyíltan kommunikálok, s tudok erőt mutatni, akár nagy erőt is, ha erre van szükség.

Sokat beszélek, és hangosan. Sztorizom, viccelődöm, sokat dicsérek-bókolok, a társaság közepe vagyok.

Ha leülök, úgy ülök le, hogy szétvetem a lábam, a táskámat magam mellé dobom, nem pedig félénken az ölemben szorongatom, a cuccaimat, amik vannak, szétterítem az asztalon. Feltűnően öltözköm, kirívok a tömegből, s ha készülök valahová, magamra borítok egy csomó parfümöt. Nem lehet tehát egy szűk skatulyába beszorítani, kell nekem a tér.

 

Magyarán, úgy vagyok jelen a világban, mint egy férfi. Úgy mozgok, mint egy férfi, és olyan módokon érvényesülök, mint egy férfi.

 

És ez alatt nem azt kell érteni, hogy leuralok másokat, az tőlem mindig is idegen volt (ha volt is egy olyan korszakom, amikor csináltam ezt, ez egy kívülről felszedett viselkedés volt, nem pedig olyasmi, ami őszintén, belülről fakad, belülről jön), hanem a fentieket.

 

Ez a stratégia nekem világéletemben bejött, az élet minden területén. Mindig is sikeres voltam, és amikor bátran és magabiztosan tudtam fölvállalni ezt az énemet, akkor meg is találtak azok az emberek, akik illenek hozzám.

 

A gond az ismerkedéssel volt.

 

A helyzet az, hogyha én olyan ember közelében vagyok, akit vonzónak találok, ez az egész még magasabb fokozatra kapcsol. Ösztönösen elkezdek sztorizni, viccelődni, s nem utolsósorban bókolni, de rengeteget. Magyarán szólva: udvarlok. És hát mi tagadás, a legtöbb pasit ez az egész megdöbbenti, hiszen én azt csinálom, ami voltaképp az ő feladata lenne. Méghozzá, lássuk be, sokkal jobban... Többnyire el is menekülnek, nagyon kevés az, aki Semotát megbírja, meg mindazt, ami vele jár.

(Persze ehhez hozzájárul az is, hogyha valaki megtetszik, akkor hajlamos vagyok egyből rástartolni, és ész nélkül nyomni a gázt. Ha az ember finomabban, tudatosabban, a másik határaira érzényebben adagolja saját magát, akkor nagyobb a siker esélye ezen a téren is. Patriarchálisan gondolkodó hapsiknál, akik ragaszkodnak a genderhelyességhez minden vonatkozásban, persze nem, de hát rájuk nem is vesztegeti az egyszeri empowered feminista nő az idejét...)

 

De nincs mit tenni, ez vagyok én, ez az, ami nekem elemi erővel belülről jön. Másmilyennek lenni képtelen vagyok.

 

S valahogy az egész akkor kezdett elromlani, amikor kitaláltam, hogy nekem fontos az, hogy tessem a pasiknak, és felismertem, hogy ennek az az ára, hogy meg kell felelnem a hagyományos nemi szerepeknek. S minél jobban próbálkoztam ezzel, annál jobban szenvedtem.

 

De elemi módon ám.

 

A hagyományos női szerep világéletemben zsigeri módon taszított. De komolyan, minden egyes apró részlete. Nem voltam hajlandó udvarláskor szempillát rebegtetni, és sejtelmesen mosolyogni, mint egy igazi Hölgy. És nem olyan értelemben, hogy “képes lettem volna rá ugyan, csak inkább úgy döntöttem, hogy nem csinálom”, hanem úgy, hogy NEM. Elemi, zsigeri tiltakozás...

Ugyanígy totálisan elképzelhetetlen, a céljaimmal minden szempontból összeegyeztethetetlen volt a számomra az, hogy én valaha egy pasi “hátországa” legyek (= a balek, aki ingyen és bérmentve töri magát, és vállal át mindenféle feladatot a pasijától azért, hogy a pasi sikeres legyen, miközben ő maga ezért nem kap cserébe az égvilágon semmit sem). Az meg, hogy én évekre otthon maradjak egy gyerekkel, nem volt nekem pálya. Láttam nőket évekig otthon maradni gyerekkel, tudtam az is, hogy hogy néz ki egy gyerek, és mit csinál, és nem. Nem, nem, és NEM.

 

De mivel a patriarchális programozásnak az a része, hogy “a nő akkor nő, ha tetszik a pasiknak” (= talál olyan pasit, aki mellett nőnek érezheti magát, pfúj...), nekem nagyon mélyen beégett, ezért szép lassan én is beletörtem a patriarchális rendbe. Nem mindenben kötöttem kompromisszumot, csak viszonylag kisebb dolgokban, de nagyon-nagyon szenvedtem már ezekben is.

 

Próbáltam “nőiesen” megjeleníteni magam – úgy állt rajtam a női szerep, mint Judith Butleren Dávid Ibolya pink Chanel-kosztüme és kalapja.

Próbáltam “nőiesen” viselkedni – s rendre abba ütköztem, hogy letaposnak, legázolnak, s a nálam erőszakosabbak úgy áttolják rajtam az akaratukat, mint az úthengert. Nem is csoda, a “nőies” szerepek, viselkedésbeli elvárások stb. pontosan így vannak kitalálva – ez a trükk, hogy a nőkből leuralható-lealázható áldozatokat kell csinálni, de úgy ám, hogy közben még ők érzik magukat megtisztelve attól, hogy részesedhetnek a Vénuszi Minőségből...

 

Annyira szenvedtem ebben az egészben, hogy majd' elpusztultam, hiszem életenergiáim zömét egy olyan szerepnek való megfelelésre fordítottam, amiben rettentő rosszul éreztem magam.

 

Kb. 1 éve kerültem kapcsolatba a feminista eszmékkel, s ez idő alatt felismertem, hogy ez az egész voltaképpen nem más, mint egy nagy, össztársadalmi hazugság. Az ún. hagyományos nemi szerepek nem léteznek a valóságban. Társadalmi kondicionálás az egész, aminek az egyetlen célja és értelme az, hogy a társadalom egyik felét leigázva lehessen tartani. Rávenni őket arra, hogy ingyen dolgozzanak egy csomót a társadalom másik felének, s folyton mindenben nekik próbáljanak megfelelni (egymásnak ellentmondó elvárásoknak természetesen!), s mindeközben még ők érezhessék megtisztelve saját magukat.

Felismertem azt is, hogy nekem nem kötelező így élnem, nem kötelező ezekben a keretekben léteznem. Nyugodtan lehetek az, aki vagyok, és úgy, aki vagyok. És így, hogy felvállalom önmagam, szabadabb, boldogabb és sikeresebb lehetek, mint bármikor – s mivel szabad vagyok, boldog, magabiztos és szórakoztató, ezért minden kapu ki fog tárulni előttem, s mindig meg fogom találni azokat az embereket, akik között igazán jól érzem magam. Nőket is, és azokat a férfiakat is, akik nem félnek egy erős, intelligens és gyönyörű nőtől – olyantól ráadásul, aki mindezt tudja is magáról.

 

Ráeszméltem arra, hogy tulajdonképpen azért is bukkantam rá az Asperger-szindrómára mint magyarázatra, mert nem tudtam mit kezdeni azokkal a bántásokkal, amik amiatt értek engem, hogy nem vagyok genderhelyes, és hogy az IQ-m ráadásul a felső egy százalékba is tartozik. Persze ettől még aspi is vagyok, hiszen pl. a rugalmatlan gondolkodást és a speciális érdeklődési területeket nem a patriarchátus okozza. (Már csak azért sem, mert a speciális érdeklődési területek azok tök jók, míg a patriarchátus az úgy szar, ahogy van, hehe.)

 

De az, ami miatt megszületett ez a blog, voltaképp nem az AS volt.

 

Én nem az AS ellenére működöm jól – hanem éppen azért. Az a mindenekfölötti észvezéreltség, ami teljességgel áterez, és ami az Asperger-szindrómás embereket kivételessé teszi, tette lehetővé, hogy megmeneküljek olyan helyzetekből, ami egy neurotipikus nőt ledarált volna. Ez tette lehetővé az ígéretes karriert, amin elindultam – s ami, ahogyan már többen is megjósolták, egészen merész ívet fog befutni. Most már tudom: bármit képes vagyok véghezvinni, amit kieszelek, s az, hogy mi lesz belőlem végül, egyes-egyedül rajtam múlik.

 

És ez így is lesz. Azért lesz így, mert elhatároztam. Azért lesz így, mert a szavamat adtam rá.

 

Ami miatt a blog megszületett, azok azok a bántások voltak, amikről sokáig azt hittem, hogy az AS okozza őket. Ma már tudom, hogy ezeket minden egyes nő megkapja, pláne azok, akik fel merik vállalni az intellektusukat, és ki merészelnek állni saját magukért. Most már tisztán és világosan látom, hogy sok bántást nem azért kaptam, mert valamilyen vagyok, hanem azért, mert épp útjában álltam valakinek. És ha valaki okos, ígéretes, és láthatólag érzékeny, miért ne próbáljuk meg eltaposni...?

 

Az elmúlt egy évben a szó minden értelmében felszabadultam. A szociális szorongásaim gyakorlatilag megszűntek. A nyilvános beszédeimhez már nem kell papír, nagy termeket is képes vagyok bebeszélni, és lazán improvizálni a szakterületembe tartozó témákról. A társas kapcsolataim minősége számottevően javult. Továbbra is bakizom itt-ott, nem mindig látom a másik ember nézőpontját, s a kontextus felismerése is nehézségeket okoz helyenként – de ha őszintén bevallom, hogy bizonyos dolgok nehézséget okoznak, azt az emberek megértik, elfogadják. Főleg egy ilyen minden értelemben vonzó egyéniségnek...! Pozitív energiák vesznek körül, s az emberek érzik, és keresik is ezeket az energiákat.

 

S mindez annak köszönhető, hogy az elmúlt egy évben minden szellemi hatóerőmet arra fordítottam, hogy lebontsam a patriarchátus hadállásait a fejemben.

 

Rájöttem, hogy a saját életemmel kapcsolatban én vagyok, és én kell, hogy legyek a legfőbb autoritás. Nem az apám, nem a férjem, nem a főnököm. Nem idősebb, “segítő szándékú” (=a mentorod leszek, a saját képemre formállak, te meg majd hálás leszel nekem) típusú barátok sokasága. (A férfibarátok titkon meg is akarnak közben dugni, a nőbarátok beérik azzal, hogy örülnek neki, hogy ők dominálhatják a kapcsolatot, ami közben az ő elképzeléseik szerint alakul). Még csak nem is prominens magyar és nemzetközi nőjogi aktivisták (habár az elmúlt években módomban állt közülük többet is megismerni, és a benyomásaim – úgy nőjogi, mint általános emberi jogi szempontból – rendkívül pozitívak). Én vagyok a főnök, az én kezemben van az irányítás, és tökéletes kompetenciával rendelkezem ahhoz, hogy megítéljem, az egyes helyzetekben, az egyes emberektől kire, és mire számíthatok.

 

Nem akarok leuralni senkit. Tiszteletben tartom a határokat, amiket állítotok (a feminista sisterek segítettek abban, hogy megtanuljam, hogyan kell), de cserébe ti se lépjétek át az én határaimat. De ha át is lépnétek, meg tudom védeni őket – és saját magam.

 

Szabad vagyok tehát, boldog, és büszke.

 

Legyetek ilyen boldogok ti is, mint amilyen én vagyok.

Legyetek büszkék arra, akik és amik vagytok.

 

LEGYETEK SZABADOK!

okt. 23. 2014

Végtelen ciklus

Ha nem értek valamit egy helyzettel vagy egy másik ember viselkedésével kapcsolatban, akkor elkezdem szételemezni, szétcincálni, újra és újra végiggondolni az egészet minden elemében. Egy darabig ez a folyamat hasznos is, de egy ponton túl önellenhatóvá válik, mert ahogy újra és újra végiggondolom, úgy újra és újra átélem azokat a (rossz) érzéseket, amiket a helyzet élesben kiváltott belőlem. Ez a rossz érzés általában a szorongás és a düh, ami torzítja az ítélőképességemet, és így nagyobb valószínűséggel jutok az adott helyzettel kapcsolatban olyan eredményre, ami téves. A torz következtetések még inkább növelik a szorongásomat, aminek hatására még erősebb a kényszerem, hogy mentálisan vissza-visszatérjek a helyzethez, amit nem értek, ami tovább erősíti a bennem lévő szorongást vagy dühöt. Az ilyen "végtelen ciklusok" rengeteg energiát kivesznek belőlem, s általában az a vége a folyamatnak, hogy kiborulok (a megoldáshoz pedig nem jutok közelebb).

A másik lehetőség az, ha a helyzetről/történésről, ami gondot okoz a számomra, egy másik embernek beszélek. Az elmúlt egy-másfél évben ébredtem rá arra, hogy nekem ezek a beszélgetések igazából nem segítenek. Ha ilyesmit csinálok, akkor ugyanaz játszódik le, mint ami fejben is -- újraélem a történteket, és a történtek alatt átélt érzelmeket, azzal a különbséggel, hogy ezeket az érzelmeket ki is sugárzom, és a másik emberre is átteszem. Különösen azért, mert az, hogy ne ezektől az érzelmektől áthatva nyilvánuljak meg, plusz energiát igényel, és stresszes állapotban nem vagyok mindig képes arra, hogy felülvezéreljem azt, ahogyan a dolgok alapból kijönnek belőlem. Amikor ezt csinálom, kívülről a másik ember általában nem tud hatni rám. Rendszerint meg is ijednek a heves érzelmeimtől, és az egyre gyorsuló pörgéstől, aminek általában nem értik az okát, hiszen a legtöbb embernek segít, ha beszél a problémáitól, és megnyugszik tőle, és nem értik, hogy rám ez miért nem hat.*

A közelmúltban számos olyan visszajelzés futott be hozzám, ami szerint más aspergeresek is hasonlóképp vannak mindezekkel.

Ami ténylegesen segít, az az, ha nagyon szigorúan ráparancsolok magamra, hogy álljak le, és lehetőség szerint fizikailag is megpróbálok kilépni a helyzetből. Sokat segít az is, ha intellektuálisan elemzem az érzéseket, amik bennem vannak, megpróbálva megérteni azt, hogy pontosan micsodák, és mi váltotta ki őket. Erre pedig többnyire csak akkor van lehetőség, ha időben és térben egyaránt eltávolodtam attól a helyzettől, ami az érzéseimet kiváltotta.

Jelenleg Tony Attwood The Complete Guide to Asperger's Syndrome című könyvét olvasom nagy alapossággal és elmélyültséggel, tollal és papírral a kezemben, s ez sokat segít abban is, hogy megértsem az érzelmeimet és azok okát. A kognitív viselkedésterápia azt hiszem, hogy sokat segítene önmagam megértésében, és újra összerakásában, mert nálam nagyon jól működik az, ha intellektualizálom az érzéseimet, folyamatosan figyelem, monitorozom önmagamat, s rögzítem az aktuális állapotomat.

Jól működik a speciális érdeklődési területem tanulmányozása is, nincs az a borús nap, amikor egy feminista regény olvasása vagy a feminista olvasókör összejövetelei ne tudnának jobb kedvre deríteni.

*A másik ok, amiért az emberek félnek tőlem, az alighanem a túlmozgásosság, és az, hogy hajlamos vagyok agresszióval túlkompenzálni a szorongásomat. Ha egy helyzet szorongást kelt bennem, akkor támadok. Ennek megvannak az előnyei is (védelmet biztosít), és a hátrányai is (azok is megijednek tőlem, akiket nem szeretnék elijeszteni). Amikor az emberek kívülről látják azt, ahogyan felpörögve agresszívvé túlmozgásossá válok, akkor, azt hiszem, azt hiszik, hogy az agresszióm valami ellenük irányuló lenyomási kísérlet, pedig valójában csak a belső feszültségem kivetülése. Persze ez csak magyarázat, és nem mentség, és nekem is meg kell tanulnom tisztelni mások határait.

okt. 01. 2014

Még élek

De számos ok miatt most nem vagyok olyan helyzetben, hogy hosszas blogposztokat kanyarítsak AS-témában.

  • Most ért be közel 10 év erőfeszítésének gyümölcse: új munkahelyem van, ahol bizonyítanom kell, és rengeteg az új feladat. Most ebbe teszem az összes energiámat kábé.
  • Mivel a szociális szorongásaim megszűntek, ezért kinyílt előttem a világ. Ugyan továbbra is ugyanaz a socially awkward aspi vagyok, ugyanúgy fejben oldom meg a társas helyzeteket (max. kicsit kifinomultabbak az algoritmusaim, mint korábban), és ugyanúgy hajlamos vagyok elefánt lenni a porcelánboltban, meg ajtóstul rontani a házba, mint mások, de nincs mellette az az őrületes szorongás, hogy úristen, most mindenki látja, hogy mennyire weird vagyok, és nem görcsölök azon, hogy mikor fogok megint elszúrni valamit. És ha mellé is nyúlok, akkor sem érzem úgy, hogy össze fog dőlni a világ, és soha többé nem akarok emberek közé menni. Ennek köszönhetően kinyílt előttem egy csomó szociális tér, csinálok egy csomó érdekes dolgot, új emberekkel találkozom, ismerkedem, együtt csinálunk mindenféle szuperérdekes közös projektet. Például, hogy mást ne mondjak, a munkahelyemen is megtaláltuk egymást a fiatal kollégákkal, és új kezdeményezéseken gondolkodunk. Korábban ez totál elképzelhetetlen lett volna, mert kábé csak túlélni próbáltam a munkahelyemen.
  • Vannak fontos kérdések az életemben, amikre válaszokat keresek, de egyelőre még annyira a sötétben tapogatódzom, hogy nincs módom erről a blogon írni. 

Paradigmaváltás

Sok AS-estől hallottam már életemben, hogy a 30. életévük körüli időszak egyfajta vízválasztó volt a számukra. Bár addig szorongva, elveszetten kóvályogtak egy – ab ovo ugyan nem ellenséges, a gyakorlatban azonban mégis barátságtalan, kellemetlen meglepetések sokaságát hordozó – világban, a negyedik ikszbe lépve azonban a sok-sok, látszólag össze nem függő információdarabka elérte a kritikus tömeget, és magasabb szintű, eddig sosem látott kapcsolatok létesültek közöttük.

Ennek hatására az egész világszemléletük „szintet lépett”. Elkezdték érzékelni (vagy hatékonyabban érzékelték) a többi ember non-verbális kommunikációját, hirtelen elkezdtek nekik szemet szúrni a társas viselkedés olyan íratlan szabályai, amik fölött korábban elsiklottak. Immár képesek voltak elhelyezni saját magukat a „szociális térképen”, látni, hogy a többi emberhez képest az egyes tulajdonságaikat tekintve hol helyezkednek el. Magabiztosabbá válnak – úgy a saját képességeiket, mint a többi emberhez való viszonyaikat tekintve.

Még jó pár éve ajánlották a figyelmembe Dabrowski pozitívdezintegráció-elméletét. Dabrowski a magas IQ-jú emberek gondolkodásának második szakaszát a következőképpen írja le:

A 2. szinten a primitív struktúra veszít merevségéből, összezavarva és bizonytalanságba taszítva az egyént. A belső konfliktusok alapjaiban rázzák meg a lelket, megteremtve a hátteret egy magasabb rendű pszichikus struktúra születéséhez és fejlődéséhez. Összezavarodottságuk miatt a fejlődés 2. szintjén állók kiszolgáltatottak: könnyen magukkal sodorják őket a náluk nagyobb magabiztosságot mutató, ám valójában a fejlettség alacsonyabb szintjén álló emberek. A vallott értékek és attitűdök sztereotip jellegűek, a környezetből készen átvettek, nem belülről fakadóak. Hiányzik mögülük az a belső értékhierarchia, aminek segítségével az egyén az egymással szemben álló, vonzó és taszító erőket helyesen tudná értékelni. Ennél fogva a sokféle út mind kényszerpályának tűnik.

Innét a 3. szintre vezet az út, amit Dabrowski a következőképp foglal össze:

A 3. szintre a magasabb és az alacsonyabb szintű motívumok közötti vertikális konfliktusok jellemzőek. Amint az egyén úgy találja, hogy a viselkedése ellentmond a belső ideáljának, bűnösnek érzi, szégyelli magát. Feszültséget él át amiatt, hogy „ami van” és „aminek lenni kellene” nem vág egybe. A belső konfliktus intenzívebbé válásával egyidejűleg az empátiára való hajlam és a kreativitás felerősödik, ami az emberi lét heroikus küzdelemének a megnyilvánulása. A 3. szint legfontosabb jellemzője a „pozitív alkalmazkodási zavar”: tiltakozás az egyén társas környezetének azon előírásai és attitűdjei ellen, amelyek nem illenek össze az egyre tudatosabban vallott magasabb értékekkel. Az egyén fő támasza az intelligencia lesz, ez segíti abban, hogy az életet a maga teljességében megértse.

Azt hiszem, hogy nálam a 30. életév körüli időszakra eső „szintlépés” a Dabrowski-féle szintváltással is összekapcsolódott. Egészen a közelmúltig elsősorban a társadalomba való beilleszkedés foglalkoztatott; az járt a fejemben, hogyan tudnék a leginkább megfelelni a környezetem elvárásainak, hogyan tudnék hatékonyabban kommunikálni, hogyan tudnám minél vonzóbb és csábítóbb nőként prezentálni saját magam. Önálló énképem nem igazán volt, mások tekintetében léteztem csak, és folyton mások perspektívájából próbáltam szemlélni saját magam. Általános közérzetemet a szorongás és a túlélésért való küzdelem jellemezte.

A szintlépés annak hatására következett be, hogy lehetőségem nyílt arra, hogy a munkahelyemmel hosszabb időre külföldre távozzam. Külföldön lehetőségem nyílt arra, hogy egy más nézőpontból tekintsek a saját életemre, és új perspektívák nyíltak előttem. Rengeteget gondolkodtam, de ezúttal a gondolkodásom már nem csak saját magammal volt kapcsolatos, hanem azokkal az erőviszonyokkal és hatalmi dinamikákkal, amik a világot irányítják. Ekkor nyílt fel a szemem arra a jelenségre, amit kyriarchátusnak szoktak nevezni. Először meglehetősen sokkoló élmény volt szembesülni ezekkel az igazságtalanságokkal, amelyek úton-útfélen szembejöttek, és úgy tűnt, a szeretteim életét és gondolkodásmódját is át-meg átszövik. (Heves reakciómat nem is rejtettem véka alá, amit viszont a környezetem nem értett. Én azt nem értettem, hogy ők hogy ülhetnek ebben a szarban, ők pedig engem láttak érthetetlenül izgágának.)

Ami igazán érdekes, hogy ennek hatására mennyire megváltoztak a prioritásaim. A szociális szorongásom a töredékére csökkent, azon meg így utólag teljesen érthetetlennek tűnik, hogy korábban mennyi energiámat lekötötte az agyalás például az olyan kérdéseken, hogy más emberek mennyire találnak szimpatikusnak, vagy hogy a férfiak – úgy a férfiak általában, mint egynémely konkrét férfiak – mennyire „áraznak be” mint nőt. A figyelmem egyre inkább bizonyos morális/értékrendbeli kérdésekre irányult. És ahogy egyre biztosabbá váltam kikristályosodó értékrendem helyességében, úgy a szociális félelmeim is egyre inkább csökkentek. A világ átstrukturálódott problémák és megoldások halmazává; ma már egyre inkább azt látom a feladatomnak, hogy az általam látott problémákra megoldást találjak, és ezért simán bevállalok annyi konfrontációt, ami az adott helyzetben ésszerűnek tűnik. Azzal is tisztában vagyok, hogy bizonyos felvetések vagy megoldási lehetőségek az emberek egy jelentős részénél ellenállásba ütköznek, akik ilyenkor felvetik az édesanyám felelősségét. Ezeket a durvaságokat viszont a helyükön tudom kezelni, mert tudom, hogy nem nekem mint személynek szólnak (bár megvallom, akkor sem foglalkoztatnának túl intenzíven, ha nekem szólnának).

 

Ti keresztülmentetek már hasonló nagyobb váltáson?

Ha igen, milyen volt? Mit éltetek át közben?

Hogyan (ne) neveljünk áldozatokat

Nemrég járta be a magyar internetét az ÉFOÉSZ értelmileg akadályozott nőknek készített Mi nők, igazán nők című tájékoztatója, ami meglehetősen sok erősen kifogásolható állítást tartalmazó. Ez a több szakértőt is megszólaltató HVG-cikk elég világosan leírja a kiadvánnyal kapcsolatos fő problémákat, én csupán egyetlen dolgot tennék hozzá.

Amit a tájékoztatóból a leginkább hiányolok, az az, hogy a szexuális felvilágosításnál csak a (cisznemű) nők hardveréről esik szó, a kapcsolódó szoftveres kérdésekről nem. Mint ahogy arra sem készíti fel olvasóit, hogy milyen veszélyek leselkednek az emberre a párkeresés során.

Ez azért jelentős mulasztás, mert mert mind a szexuális ragadozókra, mind a párkapcsolati bántalmazókra jellemző ugyanis, hogy olyan áldozatot keresnek, aki naiv, önbizalomhiányos és sebezhető, és ebből a szempontból mind az értelmileg akadályozott, mind az autista/Asperger-szindrómás fiatalok kiemelten veszélyeztetett csoportnak számítanak – nem utolsósorban azért, mert gyengébb kommunikációs készségeik miatt gyakran nehezebben tudnak kiállni magukért, nehezebben tudják megfogalmazni, mi történt velük, és ha mégis, még kisebb eséllyel hisznek nekik, mint egy neurotipikus fiatal nőnek.

Az, hogy a szülő/gondviselő odafigyel a lányára, nem megoldás, részben azért, mert nem lehet mellette minden percben, részben pedig azért, mert az esetek jelentős részében a bántalmazó olyasvalaki, akit az áldozat jól ismer, és akiben a szülők is megbíznak. Valódi eredményt csakis az hozhat, ha az ember a lányát vértezi föl azzal a képességgel, hogy meg tudja védeni saját magát.

Van viszont egy egyszerű ökölszabály, amivel az ember könnyedén ki tudja szűrni a potenciális ragadozókat/bántalmazókat, és meg is tudja védeni magát tőlük, ez pedig a következő:

AMI NEM, AZ NEM.

Vagyis:

Ha valamit nem akarsz, mondd meg azonnal, nyíltan és egyértelműen.

  • Ha valaki más közli veled, hogy nem akar valamit, akkor ne csináld meg /  hagyd abba, amit éppen csinálsz.

Ellentétben a közhiedelemmel, a fenti ökölszabály nemcsak a szexualitás és a párkapcsolatok világára vonatkozik, hanem az élet minden más területére is. A határok meghúzását és tartását a barátságokban, a munkahelyen és idegenekkel szemben is gyakorolni és alkalmazni kell. Aki az élet többi területén jól tartja a határait, az a párkapcsolat és a szexualitás terén is könnyebben meg tudja magát védeni az abuzív emberektől. És vice versa, aki a párkapcsolat és a szexualitás terén határtartási problémákkal küzd, annak nagy eséllyel az élet más területén is akadnak gondjai ezzel.

A fenti ökölszabállyal a szexuális ragadozókat és a potenciális bántalmazókat elég jól ki lehet szűrni, méghozzá a következő származtatott szabály betartásával: 

  • Aki a kimondott nemet nem tartja tiszteletben, azt kerüld el messziről.

A szexuális ragadozókra és a bántalmazó partnerekre egyaránt jellemző, hogy kezdettől fogva igyekeznek a kezükbe ragadni a kontrollt, és letörni az áldozat ellenállását. Már az elején azt tesztelgetik, hogy meddig mehetnek el, és igyekeznek ezeket a határokat erőszakosan mind kijjebb és kijjebb tolni. A kimondott nemeket nem hallják meg, a tiltakozást pedig megfélemlítéssel, bűntudatkeltéssel vagy a manipuláció egyéb formáival igyekeznek felszámolni. Minél kevésbé van tisztában a kiszemelt áldozat a saját határaival, és minél kevésbé képes arra, hogy azokat határozottan és következetesen érvényesítse, annál védtelenebb az abuzív emberekkel szemben.

Az általános tapasztalat azt mutatja, hogy aki a nyilvános, mások által ellenőrzött terekben terekben és/vagy az ismeretség elején is nem kívánt módon lépi át más emberek határait, az később és/vagy négyszemközti helyzetekben még inkább el fogja ragadtatni magát. Az ilyen embereket tehát érdemes már az elején felismerni és kerülni – és nemcsak párkapcsolati/a szexszel kapcsolatba hozható helyzetekben.

A legnagyobb gondom az ÉFOÉSZ tájékoztatóval az, hogy nem az áldozatok természetes önvédelmi mechanizmusának megerősítésére épít – hanem épp az ellenkező irányba hat. Ahelyett, hogy nyomatékossá tenné, hogy a szóbeli erőszak és a tettlegesség semmilyen körülmények között sem fogadható el, és hogy az olyan férfiakat, akik ilyen eszközökkel élnek, rendre kell utasítani (vagy ha erre nincs mód, el kell kerülni), általánosként, sőt, elfogadtatóként ábrázolja azokat a helyzeteket, amikor a férfiak a nőkkel szemben szóbeli vagy fizikai erőszakot alkalmaznak. Ahelyett tehát, hogy felhívnák az értelmileg akadályozott nők figyelmét azokra a jelzésekre, amik rossz szándékra és/vagy erőszakos viselkedésre utalnak, épphogy elaltatják a gyanakvásukat, megakadályozva azt, hogy idejében felismerjék és elkerüljék az ilyen alakokat, vagy hogy az első intő jelnél kilépjenek a kapcsolatból.  

Én szívesebben látnék egy olyan tájékoztatót, ami erősíteni, és nem gyengíteni próbálja a megerősíteni kívánt embercsoport természetes, veleszületett önvédelmi mechanizmusát. Például a következő információk átadásával: 

  • Figyelj oda a saját érzéseidre, tanuld meg értelmezni őket. Ne próbáld az érzéseidet elhessegetni, elnyomni, vagy meggyőzni magadat, hogy amit érzel, az tulajdonképpen nem is rossz. Azt se hagyd, hogy mások téged meggyőzzenek erről.
  • Ha úgy érzed, hogy amit a másik csinál, az neked kényelmetlen/rossz, ne hagyd annyiban.
  • Oké nyíltan közölni, hogy mit szeretnél / nem szeretnél.
  • Ha a nyílt közlés nem elég, oké kiabálni, agresszívnek lenni. Ha ez sem használ, oké elmenekülni a helyzetből.
  • A saját biztonságod legyen az elsődleges mindig, ne pedig az, hogy mások kedvére tegyél.
aug. 10. 2014
Címkék: intelligencia

6 dolog, amiért magas IQ-val nehezebb a beilleszkedés

1. Gyorsabb vagy, mint az átlag

Ha a benned ketyegő processzor órajele lényegesen magasabb, mint a környezetedé, az abból látszik a legjobban, hogy gyorsabb vagy. Gyorsabban földolgozod a bejövő infókat, gyorsabban kinyered belőle a számodra hasznos részeket, és gyorsabban is reagálsz rájuk.

Csoportban ez azt jelenti, hogy te már azelőtt kitalálod a megoldást, hogy a többiek egyáltalán észrevennék, hogy van valami probléma. Ezért gyakran sok időd megy el arra, hogy meggyőzd a többi embert arról, hogy a probléma egyáltalán létezik (és ha nem vagy kellően karizmatikus megjelenésű, hanem inkább fura ufónak nézel ki, akkor rendre le is söpörnek az asztalról). Ha túl gyakran és túl lendületesen állsz elő az észrevételeiddel, akkor egy idő után arrogánsnak fognak tartani, ezért megtanulsz csendben maradni, és csak néha ereszteni el egy-egy éleslátó megjegyzést.

2. Műveltebb vagy, mint az átlag

Ez akkor is így van, ha a formális végzettséged nem magas – egyszerűen azért, mert információfüggő vagy. Muszáj állandó jelleggel információkat fogyasztani, mert ha nem teszed, az idegsejtjeid éhenhalnak a fejedben. Emiatt és a fent részletezett „gyorsaságod” miatt több információt dolgozol föl egy nap, mint más emberek, s emiatt olyan dolgokról is tudomást szerzel, amikről a legtöbben nem. Ha jó a memóriád, könnyen elő is tudod őket hívni, és villanthatsz.

3. Nagyobb komplexitással látod át a dolgokat, mint az átlag

Gyors vagy, tájékozott és hatékonyan felismered a mintázatokat, ezért általában több lépéssel tudsz előre gondolkozni az élet sakktábláján, mint a legtöbb ember. Ennek persze megvannak a hátulütői is: lassabban, körülményesebben hozol döntéseket, és látsz hozzá mindenféle feladathoz, és persze jobban is szorongsz. Lassan döntesz, mert több tényezőt mérlegelsz, mint mások, magasabbra teszed a lécet a feladatoknál, mert eleve több szempontot veszel számításba. (És el sem tudod képzelni, hogy mások nem – s ráadásul mindig azt hiszed, hogy neked objektív mércével mérve kell nagyot alkotnod, holott többnyire elég csupán a veled versengőket legyőznöd).

A szorongás pedig… ha világosan átlátod, hogy milyen igazságtalan a világ, mennyire az erősebb és az erőszakosabb joga mozgat mindent, és az emberek mennyi gonoszságra képesek, azt nehezen tudod kiiktatni a világképedből. Ez a felismerés ugyanis óhatatlanul annak belátásával jár, hogy az egyes ember mennyire magányos, sérülékeny és kiszolgáltatott ebben a barátságtalan és ellenséges világban – ami annyira elemi erejű, hogy a léted alapjait fogja megingatni.

A kérdés az, hogy mit kezdesz ezzel az információval: hagyod, hogy maga alá temessen a depresszió, vagy találsz valamilyen adaptív megküzdési stratégiát?

4. Állandóan „fordításra” kényszerülsz

Ha a saját „anyanyelveden” beszélsz a többi emberrel, az értetlenség falaiba ütközöl. Gyorsaságodat a legtöbben nem tudják követni, azokat a könyveket, filmeket, programnyelveket, matematikai tételeket stb., amikre természetes módon utalgatsz, a többiek nem ismerik, a „sakktáblán” pedig nem tudnak követni, és nem is értik, hogy hogyan jutottál arra a következtetésre, amire. (Munkahelyi szituációban ez jelentheti azt, hogy amikor megfogalmazod a „jóslatodat”, akkor mindenki hülyének néz, és csak akkor ismerik el, hogy igazad volt, amikor már megtörtént a baj.) Jobb esetben csak értetlenséggel reagálnak, rosszabb esetben viszont a viselkedésedet az arrogancia jeleként értelmezik, és így is reagálnak rá.

Ezért a legfontosabb, amit egy magadfajta megtanul, az az, hogy hogyan mérje föl a másik ember intellektusát és műveltségét, és hogyan igazítsa a kommunikációját ehhez a szinthez. Az NT-k többnyire már gyerekként elsajátítják ezt, az aspik pedig sokszor csak a késő huszonéveikben kezdik el észrevenni ennek szükségességét. (A férjem pl. nem „fordít” semmilyen közegben, ő mindenhol ugyanazokat a sokrétegű kulturális referenciákkal tűzdelt mondatokat tolja, aztán vagy megértik az emberek, vagy nem. Többnyire persze nem.)

Ez különösen akkor okoz problémákat, ha nő vagy, mert egy nőnek még kevésbé megengedett, hogy nyíltan megmutassa az intelligenciáját. Ha ellentétes neművel gondolkozol kapcsolatokban, ez pláne problémákat fog okozni. (De olyan partnert kell keresni, aki nem azokra a nőkre pályázik, akikhez képest minden tekintetben fölényben lehet. Sőt, az sem zavarja, ha bizonyos dolgokban meg te vagy fölényben.)

5. Intelligencia nemegyenlő siker (legalábbis önmagában)

Arisztotelésszel szólva az átlag fölötti intelligencia csak a potencia, de nem az aktus. Aktus akkor lesz a dologból, hogyha olyan emberek vannak melletted, akiktől megkapod a kellő támogatást. Ha olyan tanáraid vannak az iskolában, akik felfedezik a tehetségedet, és támogatnak annak kibontakoztatásában. Például azáltal, hogy olyan feladatokat adnak, amik megfelelnek a szintednek, ugyanakkor kellő kihívást jelentenek, például oly módon, hogy átsegítenek a válságokkal teli időszakokon, amikor a szorongás miatt nem tudsz teljesíteni, vagy azáltal, hogy figyelembe veszik, hogy az átlagon felüli intellektusnak gyakori kísérője az is, hogy kevéssé tiszteled a tekintélyt, és nehezen tudsz hierarchikus szettingekben létezni. Akik elmondják neked azt, hogy a kiemelkedő iskolai teljesítménynek éppúgy feltétele a megfelelő időbeosztás, a feladatok helyes priorizálása és a hatékony tanulási stratégiák, mint a számítási teljesítmény maga, és segítenek abban is, hogy ezeket elsajátítsd.

Ha nincsenek ilyen tanáraid, akkor könnyen lehet, hogy úgy éled le az életed nagy részét, hogy nem is vagy tisztában a képességeiddel. Az persze átjön, hogy többnyire okosabb vagy azoknál az embereknél, akikkel találkozol, de mivel nem tapasztaltad ki, hogy mennyit „bírsz meg” valójában, ezért önbizalmad sincs, és az olyan feladatoknál, ahol nem elég a számítási teljesítmény, hanem akkor tudsz teljesíteni, ha hosszú távon is tudod motiválni magad, elvérzel, és azt látod, hogy a nálad szerényebb képességűek már rég teljesítették azt, amivel te még mindig kínlódsz.

Ha az önbizalmad alacsony marad, munkahelyi környezetben olyanokba is belefuthatsz, akik a náluk okosabbak munkájának a lenyúlására szakosodtak. Rávesznek, hogy elvégezd helyettük a munka dandárját, majd a munkádért járó elismerést ők teszik zsebre. Ezekre az emberekre jellemző, hogy tudatosan igyekeznek lenyomni az önbizalmadat, és elbizonytalanítani a képességeidben, azt a látszatot keltve, hogy amit te megcsinálsz, azt bárki meg tudja csinálni. Ha sok ilyen emberbe futsz bele, az komolyan hátráltatni tudja a karrieredet (és ennek is hatványozottan nagyobb az esélye, ha nő vagy).

6. Nagy a kísértés, hogy arroganciával kompenzálj

Ebben az egész helyzetben az a feneség, hogy nem amiatt vannak folyton nehézségeid az emberekkel való közlekedésben, mert valamiben gyengébb vagy a többieknél, hanem épp a kiemelkedő képességeid miatt. Persze az se igazságos, ha valami gyengeséged miatt bántanak, de azt az erőszak kultúrája miatt az ember mégis előbb helyre teszi saját magában (rendszerigazolás). Az átlagon felüli intelligencia miatti kirekesztettséget viszont az ember igazságtalanságnak éli meg – hiszen arról még senki sem hallott, hogy a nagy fizikai ereje miatt bántsanak valakit, meg olyat sem, hogy amiatt, hogy előnyös a külseje –, és ilyenkor könnyű beleesni abba a csapdába, hogy a fölényeskedésre fölényeskedéssel reagál: „hogy jöttök ti ahhoz, hogy ti, akik nemcsak ellenszevesek vagytok, de még segghülyék is egy csomó mindenhez, lenéztek engem, a zsenit? Ha van valaki ebben a szobában, akinek oka van arra, hogy lenézze a többieket, az én vagyok!”. Ebből az alapállásból aztán elég könnyű belecsúszni egy olyan világnézetbe, hogy „nekem mindig igazam van, és mindenki más hülye”. Ez a hozzáállás nemcsak azért káros, mert azok szemében is ellenszenvessé tesz, akikkel amúgy jól ki tudnál jönni, de azért is, mert így kevésbé ismered fel a viselkedésednek azokat a zavaró elemeit, amiket mások joggal kifogásolnak. Sok elemén pedig viszonylag kis energiabefektetéssel változtathatnál, és így azoknak a problémáknak egy jó része, amiért az arroganciát mint védekező mechanizmust kialakítottad, gyakorlatilag felszámolható.

Az erőszak kultúrája - képekben

eroszakkulturaja_1407155531.png_512x582

Ez a kép szépen bemutatja azt, amit a tegnapi posztban hosszasan fejtegettem.

1) Egy olyan embert, akinek a megjelenése/viselkedése megsért egy normát, de amúgy másra nézve ártalmatlan, bántanak.

2) Az ember, akit ártatlanul bántottak, rosszul érzi magát, és saját magát utálja.

3) Az emberek, ahelyett, hogy az elkövető ellen fordulnának, az áldozatot kezdik el hibáztatni a történtekért

4) Az áldozat emiatt még jobban utálja saját magát.

5) Azt a kérdést, hogy miért mászkálnak a világban erőszakos emberek, akik ártatlan és ártalmatlan emberekbe törlik bele a lábukat sem szórakozásból, nem teszi föl senki.

Válasz a kommentekre

NT felnőttek hibáztatása, miközben tolerancia elfogadás es kölcsönös tisztelet az elvárt eredmény

fogalmuk sincs rola, hogy magasan funkcionalo autista lesz a gyerek vagy sem, alapbol kerdes, hogy majd mennyire fogja befogadni a tarsadalom, vagy inkabb majd a csufolodasok es buta heccelesek celtablaja lesz. (Az en fiamnak is mondtak, hogy olje meg magat es akkor beveszik a jatekba, mire a gyerek este kerdezte, hogy hogyan halhat meg az ember...) Na ez is olyan "aztakurva, szetverek mindekit, felrobbantom a vilagot" erzes, mert ezt senki nem akarja ezt a gyerekenek. Meg akkor sem ha o maga is vegigszenvedte ezeket es meg felnottkoraban is tapasztalta es tulelte, mert ezeket hordozni fogja egy eleten at.

Széthullott az életem egy része miközben küzdöttem a fiam helyéért ebben a társadalomban, megjegyzem ugyanúgy mint a családom összes tagja tett anno,amikor én voltam egy kilógó es nagyon furcsa kislány. En nem fogok feladni. Az összes létező autista blogger megírhatott miért jo ha repked a gyerekem vagy harmadik személyben beszél önmagában, a fiam mar nem csinál ilyesmit, mert megtanítottam neki boldogulni anélkül is ha ő éppen feszült. Aspergeres édesapám mindig azt mondta: kétszer annyit kell dolgoznod, hogy félig olyan jo légy mint a többiek. Meg is dolgoztam, es kétszer olyan jo vagyok mint a többi ember. Most a fiamert küzdök, vele együtt maszom meg a hegyet ahelyett hogy alagutat vágjak neki (autista vagy, tőled csak ennyit várok el) es nem fogok ezért elnézést kérni.

 

Fontosnak tartom annak tisztázását, hogy én nem az embereket hibáztatom, hanem a rendszert magát. Egy elnyomó, erőszakalapú rendszerben élünk, amiben azt tanuljuk, hogy oké belerúgni a nálunk gyengébbe, illetve a saját céljainkat a gyengébben átgázolva, az ő hátukra ráállva, az ő munkájukat/érdemeiket lenyúlva megvalósítani.

Ha az ember egy ilyen rendszerben szocializálódik, akkor bizonyos mértékig ezeket az elveket óhatatlanul magába issza. Ha nem tesz ellene, akkor így is marad, és akkor is ez fogja a gondolkodását meghatározni, még akkor is, ha ő maga tevőlegesen nem bánt senkit. Aki internalizálta ezeket a normákat, és csak nagy nehézségek árán sikerül a rendszerben talpon maradnia, az óhatatlanul is saját magát hibáztatja a kudarcaiért: „azért vet ki magából a társadalom, azért nincsenek barátaim, azért nem vagyok anyagilag sikeres stb., mert lúzer vagyok.”

 

Ez az áldozathibáztatás tipikus esete: senkit se azért bántanak, mert „lúzer”, hanem azért bántanak, mert a világ tele van gátlástalan, agresszív barmokkal, akik mások rovására akarnak érvényesülni.

 

Amikor az autistákat érő elnyomásról beszélek, én nem embereket, nem konkrét személyeket hibáztatok, hanem a rendszert. A rendszert hibáztatom, aminek valamennyien építőkövei vagyunk, s amelynek elnyomó működését mi magunk termeljük újra óvatlanul, reflektálatlanul, oda nem figyelve kimondott szavainkkal és tetteinkkel.

 

A kommentekből tisztán kirajzolódnak az élettörténetek: adott az aspergeres nő, aki gyerekkorától kezdve meg nem értve, különféle elnyomó erőszakmegnyilvánulásoknak kitéve nő fel, és nemcsak segítséget nem kap, de megértést sem. A világ magára hagyja a problémáival, és mivel a rendszert magát nem látja át, s arról sincs fogalma, hogy más sorstársai is keresztülmennek mindezen, ezért azt hiszi, hogy ezek egyéni problémák, amik az ő egyéni defektjeiből származnak.

Idővel persze aztán megtalálja a helyét a világban, felépít egy egzisztenciát, nagy kínnal-bajjal kiépít egy aránylag pozitív reputációt az emberek körében. Szert tesz néhány barátra, akire számíthat. A nyugodtabb időszakokban időről időre még el is hiheti: megtalálta a helyét a világban, és maga mögött hagyta a problémáit. (Mindaddig, amíg be nem üt az újabb krízis, amitől aztán a nagy nehezen felépített biztonságérzet kártyavárként hullik szét.)

 

De a legtöbben úgy nőnek föl, hogy maguk sem tudatosítják önmagukban, hogy a kitaszítottságukat milyen tényezők idézték elő, és az ennek kapcsán elszenvedett traumáikat sem tudják eltenni a megfelelő „dobozba”. Ezek a történések ott maradnak lezáratlanul, feldolgozatlanul, elhelyezetlenül. (A kommentek indulatos hangvétele nekem egyértelműen személyes érintettséget sugall.)

 

De miért is lenne másképp? Hisz a társadalom magára hagyja az aspergeres egyént, érdemi támogatás, segítség, vagy legalább magyarázat nélkül. Teljesen érthető, ha ez történik, az lenne a meglepő – hogy a fenébe lenne ez másképp?

 

És akkor mindezek tetejében az aspergeres nőnek szintén érintett gyereke születik. És az AS-ből fakadó elnyomás mellé még a nyakába rakódik az az elnyomás, amit az ember kisgyerekes anyaként kénytelen átélni a társadalom részéről, meg az, ahogyan a társadalom az AS-es gyereket nevelő szülőket kirekeszti és magára hagyja. Újraéli kirekesztettségét, csak a négyzetre emelve, s az is tudható, hogy később alighanem a gyerekének is hasonlón kell keresztülmennie.

 

Az én célom nem a szülők hibáztatása, hanem az, hogy a bennünket körülvevő társadalmat közös erővel átformáljuk úgy, hogy a jövőben ezek a terhek már ne nyomják az emberek vállát.

 

És ennek az első lépése a tudatosítása annak, hogy a problémáink nem az AS-ünkből, hanem a rendszerből fakadnak. Pontosabban abból, ahogyan az AS-es ember és a neurotipikus emberekre optimalizált rendszer ütközik egymással. És mivel a rendszert nem ránk tervezték, ezért az ütközés folyamatos, és fájdalmat okoz, amiért magunkat hibáztatjuk, s ez alapjaiban  ássa alá az önbizalmunkat.

 

 

Az én célom egy kölcsönös szolidaritáson alapuló támogató közösség kialakítása, ami minden aspergeres embert befogad, s ahol egymást kölcsönösen megerősítve, tudatosítva tudunk segíteni abban egymásnak, hogy helytálljunk egy barátságtalan világban. Egy világban, ami nem ab ovo ellenséges ugyan, de mivel nem ránk szabták, ezért sokszor a mi nézőpontunkból mégis ellenségesnek látszik.

 

***

 

Ezért írtam fentebb, hogy ha egy gyászban lévő szülőnek azt akarod megmutatni, hogy hogyan ne gyászoljon, akkor arra vezesd rá, mi öröm lehet az életében, hogyan lehet boldog. Erre pl. jó példa nekem Mosolyka. Mosolyka után nem lehet már kétségbe esni hasonló problémákon, legalábbis azokon, amiket ő leírt és átélt és közel hozott, vagy nem illendő, hogy úgy mondjam.

 

Többször kértem segítséget sok fórumon, de mindig tobb utasítást kaptam arról mit nem szabad tennem: globálisan (ne tedd diszkrimináló megjegyzést NT testvére elott) vagy operációs szinten (ne kérd azt, hogy a szemedbe nézzen); es egyetlen egy építő tanácsot sem kaptam

Jogos és érthető az AS-es gyereket nevelő szülők igénye arra, hogy pozitív példákat lássanak maguk előtt, és hogy a gyakorlatban is hasznosítható tanácsokat kapjanak.

A felnőtt aspergereseknek azonban nem dolga az, hogy pozitív példákat nyújtsanak nekik, és hogy gyereknevelési tanácsokkal szolgáljanak. Megtehetik, ha van idejük / van hozzá kedvük, de kötelezni nem lehet őket rá, és elvárásként támasztani sem túl fair. Van, aki bevállalja ezt a pluszfeladatot, de van, akinek a puszta életben maradás is túl nagy teher, tele van görcsökkel és frusztrációval stb.

Ami Mosolykát illeti:

Azt a fajta aktivizmust, amit Mosolyka csinál, én nem tartom olyan eszköznek, ami alkalmas az akadályozott emberek egyenlőségének kivívására. Azt erősíti ugyanis az emberekben, hogy az akadályozott emberek csak akkor tarthatnak igényt a többségi társadalom elfogadására, ha mindig jókedvűek, vagyis úgy tesznek, mintha nem is lennének elnyomva, vagy ha igen, akkor nem mutatják ki, hogy emiatt rossz nekik.

Mosolyka tagadhatatlan érdeme, hogy megmutatja, milyen helyzetben vannak a testileg akadályozott emberek, milyen nehézségekkel kell napi szinten megküzdeniük. Abból a szempontból fontos, amit csinál, hogy napirenden tartja a témát, eljut emberekhez.

Azt viszont nem mutatja meg, hogy a testileg akadályozott emberek kiszolgáltatottsága, magára maradtsága, szociális izolációja és nehéz anyagi helyzete nem a testileg akadályozott emberek hibája, hanem a rendszer jellegéből fakad. Abból fakad, hogy a jelen rendszer a nem akadályozott emberek igényeire van szabva minden szempontból, és aki ebbe a keretbe nem fér bele, az a perifériára szorul. A problémának része vagyunk mindannyian – testileg nem akadályozott emberként magam is része vagyok, hiszen azáltal, hogy testileg nem vagyok akadályozott, eleve részesülök egy csomó olyan előnyben, amiért nem tettem az égvilágon semmit.

 

Ahhoz, hogy aspergeres aktivistaként megkedveljenek az emberek, és sok lájkot gyűjtsek össze a facebookon, két út vezet: a cuki auti és a szuperauti karaktere.

A cuki auti kedves, szeretnivaló lény, akivel a neurotipikusok úgy bánnak, mint egy nagyra nőtt gyerekkel, akit szeretni és gyámolítani lehet, a cuki képeit pedig meg lehet osztani a facebookon.

A szuperauti karaktere az, akit csodálni lehet. Aki túllépett az autizmusából fakadó korlátokon, akire fel lehet nézni, akire csodálni lehet. Akit nem lehet emberi mércével mérni, mert nem is ember ugyebár.

(Nőként egy harmadik karakter is elérhető lenne a számomra: a szextárgy-autié. Aki bár autista meg minden, de jól néz ki, képes aránylag NT-szerűen megjeleníteni saját magát, így ebből következően sokan szívesen megdugnák.)

 

Ezt én azért nem szeretném, mert ezek az önmegjelenítési módok azt az előítéletet erősítenék, hogy egy akadályozott ember csakis akkor elfogadható, hogyha valamit pluszban tesz azért, hogy elfogadható legyen. Ami mögött az az alapvető előítélet húzódik meg, hogy az akadályozott ember csak úgy önmagában nem fogadható el.

 

Én úgy gondolom, hogy az emberi bánásmód az akadályozott emberek alapjoga, nem pedig olyasmi, amit ki kell érdemelni. Az emberi jogok azokra az akadályozott emberekre is vonatkoznak, akik nem jókedvűek folyton, akik nem tudnak vagy nem akarnak megfelelni az uralkodó szépségideálnak (és akikről így előnyös fotókat lehet készíteni, amik jól mutatnak egy blogon vagy egy férfimagazin középső oldalán), akik nem mutatnak fel emberfeletti teljesítményt stb. Úgy gondolom, az emberhez méltó bánásmód minden embert megillet, kivétel nélkül, és nem korrekt dolog ezt bizonyos embercsoportok esetében különféle feltételekhez kötni.

 

Én elsősorban ember vagyok, azt szeretném, ha mindenekelőtt emberként tekintenének rám. Tartsák tiszteletben az én és a sorstársaim emberi jogait, cserébe én is tiszteletben tartom az övéiket.

Miért nem értik meg egymást az érintettek és az érintettek szülei?

Facebookon merült föl, hogy mi lehet az oka a felnőtt aspergeresek és az aspergeres gyerekek szülei közötti konfliktusoknak.

 A rövid válaszom: a nézőpontok különbsége.

 A hosszú válasz:

Amikor az aspergeres gyerek megkapja a diagnózist, azt a szakember az esetek túlnyomó részében úgy közli, mint egy rossz hírt. Az AS-t nem úgy láttatja, mint egy eltérő képességprofilt, aminek éppúgy megvannak az erősségei, mint a gyengeségei, hanem elsősorban a gyengeségeket domborítják ki, nem egyszer azzal a körítéssel, hogy a gyerekből sosem lesz a társadalom hasznos tagja, és egy életen át mások segítségére fog szorulni.

A szülők ezt a hírt általában úgy fogadják, mint egy sorscsapást. Valósággal porig sújtja őket a hír, hogy a gyerekük nem normális. Hiszen ők normális gyereket szerettek volna, aki olyan, mint a többiek, akire büszkék lehetnek, és aki később sikeres felnőtt lesz. (Ebben benne van az az implicit előítélet, hogyha a gyerekük nem neurotipikus, akkor minderre nem lesz lehetőségük.) Ehhez társulnak az AS-hez kapcsolódó félelmek, negatív előítéletek, amik jórészt abból származnak, hogy a szülőknek nincs elég információjuk erről az állapotról, és nem láttak még AS-es felnőttet.

Az aspergeres gyereket nevelő szülőnek az állapot elfogadásához egy gyászfolyamaton kell keresztülmennie. Ez is azt jelzi, hogy a legtöbben negatív állapotként tekintenek az AS-re, hiszen az ember a jó és a semleges híreket tipikusan nem szokta meggyászolni. A gyászfolyamat során a velük egy cipőben járó szülők társaságát keresik, akiktől érzelmi támogatást várnak. Ez, mint a krízishelyzetben lévő embereknél általában, gyakran egyfajta kollektív önsajnáltatásba csap át, ahol az emberek egymásra licitálnak abban, hogy kinek mennyire rossz éppen. (Tapasztalt nőjogi aktivista ismerőseim írták, hogy nem feltétlenül jó, ha azok az erőszaktúlélők, akik nem részesültek terápiában, megtalálják egymást, mert sokszor inkább csak mélyebbre húzzák egymást a mocsárba.)

Ehhez hozzájárul még az a mód, ahogyan a többségi társadalom, köztük a gyógypedagógusok és azok a szervezetek, amelyek elvileg az autisták jogait képviselik, az autistákról beszél. Egyrészt általában nem az aspergeresekhez szólnak, hanem az aspergesekről beszélnek, az ő részvételük nélkül. Gyakorlatilag a fejünk fölött beszélnek rólunk, anélkül, hogy megpróbálnának minket is bevonni a diskurzusba. Másrészt, ez a beszédmód jellemzően leereszkedő és kiskorúsító: úgy beszélnek hozzánk, felnőtt emberekhez, mintha gyerekek lennénk – gyerekek, akik cukik meg minden, de mindenki tudja, hogy nem lehet tőlük ugyanazt elvárni, mint a felnőttektől. És éppen ezért ugyanazok a jogaik sincsenek meg, mint a felnőtteknek, meg a véleményükre sem kíváncsi senki.

A szülők sok esetben átveszik ezt a fajta beszédmódot, és internalizálják a szakemberek, gyógypedagógusok, a szervezetek képviselői stb. véleményét: az autisták ilyenek, így szokás beszélni hozzájuk stb. És észre sem veszik, amikor csinálják.

És most nézzük az aspergeres felnőttek nézőpontját.

Azok az aspergeres felnőttek, akik ma Magyarországon érdekvédelmi tevékenységbe kezdenek, általában olyan emberek, akikben felnőttként tudatosul az, hogy az állapotuknak neve van, és felnőttként járnak utána a diagnózisnak. Kisebb részben gyerekkorban kaptak diagnózist, de a környezetük nem kiskorúsította őket, hanem támogatta őket abban, hogy a maximumot hozzák ki eltérő képességprofiljukból. Tehát ők nem abban nőttek föl, hogy ők alsóbbrendű emberek, akik valami szörnyű defekttel élnek.

Ezek az emberek nem sorscsapásként tekintenek az állapotukra, hanem életük ténye, mint a nemzetiségük vagy a testmagasságuk. Az állapotukat általában nem betegségként, defektként vagy katasztrófaként élik meg, ahogy sok esetben a környezetük sugallja, hanem egyfajta eltérő képességprofilként tekintenek rá, amihez az erősségek és a gyengeségek éppúgy hozzátartoznak. A többségnek az autizmusa egyben az identitása része is, és ezért sértőnek érzik már a gondolatát is annak, hogy bizonyos emberek rossz / kínos / szégyellnivaló dolognak tartják, ha a gyerekükről kiderül, hogy Asperger-szindrómás, vagy egyenesen meggyászolják azt. Ilyenkor úgy érzik, személyükben utasítják el őket.

Gyakran megtörténik velük az is, hogy a biztonságos tereikben olyan szülők keresik föl őket, akiknek nemrég diagnosztizálták a gyerekét. Ezek a szülők elsősorban érzelmi támogatást várnak az aspiktól, meg persze azt, hogy ők is segédkezzenek a „de rossz nekem, hogy aspergeres a gyerekem, sírjunk egymás vállán” játékban. Ez nem szokott összejönni, mert az aspik az ilyen ki nem mondott elvárásokat általában nem érzékelik, érzelmeket nehezen tudnak mutatni, sőt, sokszor meg is mondják, hogy sértőnek érzik azt, hogy valakik ennyire negatívan tekintenek arra az emberfajtára, amibe ők is tartoznak. Ezt a szülő általában elutasításként érzékeli, a kritikus hozzászólásokat pedig sértőnek, és feldúltan távozik.

Az is elég jellemző, hogy a szülők internalizálják azt a fajta szemléletet, ami a szakembereket, gyógypedagógusokat, autiszervezeteket stb. jellemzi, és ők maguk is ebben  a hangnemben kezdenek el beszélni az érintettekkel (The Special Voice). Az aspergeres felnőtt érintettek többsége ahhoz van szokva, hogy úgy bánnak vele, mint egy felnőtt emberhez, és ezt el is várja – ha pedig valaki úgy kezeli, mint egy gyereket, az felháborítja és dühíti. Ez a bánásmód egyébként magukat a szülőket is dühítené, ha velük beszélnének így – aki nem hiszi, próbálja ki nyugodtan a benzinkutassal vagy a főnökével. Persze velük ezt nem fogják megtenni, mert őket teljes értékű felnőttként érzékelik, nem úgy, mint a felnőtt aspergereseket. (Csak a legtöbben ennek a különbségnek nincsenek is a tudatában.)

 Az elfajuló konfliktusok a tapasztalataim szerint általában abból szoktak származni, hogy

  • Az érintettek a neurodiverzitás talaján állnak, a szülők többsége pedig az AS-t alapból negatív, csökkentértékű állapotnak tartják. Ezek a szemléletbeli különbségek és azok inkompatibilitása ki szokott derülni, és konfliktust szokott eredményezni.
  • A szülők ösztönösen másképp kezdenek bánni azokkal a felnőttekkel, akikről megtudják, hogy aspergeresek. Ezt a felnőttek észreveszik, és szóvá teszik, gyakran keresetlen szavakkal, mire a szülő megsértődik, mert nincs is tudatában, hogy mit csinál, és akkor se akarja fel- és elismerni, hogyha külön felhívják rá a figyelmét. Különben is, ő csak jót akart.
  • Az érintettek kritizálják valamelyik NT-k által alapított autista-érdekvédő szervezet működését. Válaszul azok a szülők, akik internalizálták azt az autistaképet, amit a szervezet közvetít, felháborodnak, hogy miért nem értékeljük eléggé a jó szándékukat
júl. 20. 2014

Speciális érdeklődési területek

„a 17. századi hitviták, az árkádia-pör és a népi-urbánus vita jelentőségükben kocsmai verekedések voltak a régi indóház magazin levelezőrovatához képest, amiben olyan kérdésekről folyt igen intenzív és néhol személyeskedésbe hajló diskurzus, mint hogy teszem azt, épüljön-e a realisztikusnak szánt terepasztalokon kupleráj a vasútállomás szomszédságába”

(hivatalosnyilatkozatok.tumblr.com)

 

Az Asperger-szindrómáról szóló szakirodalomban sokat olvashatunk arról, milyen speciális érdeklődési területei lehetnek egy aspergeres kisgyereknek, és hogyan is nyilvánul meg az irántuk való szenvedélyes érdeklődés a gyakorlatban. De mi a helyzet a felnőttekkel?

1) Rengeteg időt fordít rá

A felnőtt aspi, amikor csak teheti, a speciális érdeklődési területeivel foglalkozik. A foglalkozás elsősorban információgyűjtést jelent, de nemcsak azt. Jelentheti a témában való blogolást, a témával összefüggő ábrándozást, esetleg történetek kitalálását, netán az adott témához kapcsolódó közösségek látogatását.

Az introvertált aspik általában egyedül perszeverálják speciális érdeklődési területüket, és elsősorban az információ összegyűjtése és rendezgetése dominál náluk, az extrovertált aspik viszont szeretik másokkal megosztani érdeklődésük tárgyát, és olyan emberek társaságát keresik, akikkel társaloghatnak kedvenc témájukról, vagy együtt művelhetik az adott témával kapcsolatos tevékenységeket. Az extrovertált aspikra jellemző az is, hogy „aktivista” típusú SI-ket választanak, például egy politikai mozgalomhoz csatlakoznak.

Egy biztos: a felnőtt aspik rengeteg időt töltenek SI-jük tanulmányozásával, ami gyakran az egész szabadidejüket kitölti. Ha extrovertált típusúak, akkor általában a baráti körük is az SI-hez kapcsolódó emberek közül kerül ki. Az SI-vel való foglalatoskodás azonban korántsem öncélú: a feltöltődés egyik legjobb, legproduktívabb módjáról van szó, a

2) Pénzt költ rá

Ha a férjemnek új SI-je lesz, azt abból lehet észrevenni, hogy felmegy az amazon.com-ra, és megvásárol 5-6 könyvet a témában. Aztán a következő hónapban megint ugyanennyit, és így tovább. Amikor a sakk érdekelte, akkor nemcsak könyveket vásárolt, de szoftvereket és sakktáblákat is, így legalább 8-9 sakktábla van a lakásunk különböző pontjain. Időről időre beleszerelmesedik egy idegen nyelvbe, ilyenkor nyelvkönyvekkel, nyelvoktató CD-kkel telik meg a lakás, és persze a tabletre is letöltődik egy-egy ingyenes nyelvoktató program. Nekem a spórolás is az SI-jeim egyike, ezért alaposan megnézem, hogy mire adok ki pénzt, de én is hajlandó vagyok akár mélyebben is a zsebembe nyúlni, ha olyasmire bukkanok, ami az érdeklődési területembe vág.

3) Ismeretet terjeszt

A legutóbbi nagy social eventen az egyik legfontosabb téma a zsidó vallás különféle rutinjai és rituáléi voltak. Két vallásos zsidó is van a társaságban, akik virtigli pilpult folytattak a legszebb talmudista hagyományok szellemében, és az álláspontjukat természetesen pontos szöveghelyekkel is megtámogatták. A disputa órákon keresztül folyt, a többi jelenlévő legnagyobb örömére. De hasonló diskurzus szokott kialakulni bármilyen más témáról is, hogyha kellő számú érdeklődő gyűlik össze, lett légyen a speciális érdeklődés tárgya a tömegközlekedés, a mozdonyok, a transzhumanizmus, a románok, a funkcionális programozás, a hurrikánok vagy a nőjogi aktivizmus. (Ezek mind létező SI-k, amik ténylegesen előfordulnak a közösségünkben.) A találkozók általában úgy szoktak zajlani, hogy ezen témák egyikéről beszélgetünk, ami remek dolog, mert ilyenkor egy csomó érdekes dolgot lehet tanulni. Persze ez csak akkor izgalmas, ha a téma iránt érdeklődők a) megtanultuk úgy beszélni érdeklődésük tárgyáról, hogy az azok számára is befogadható legyen, akik még nem mélyedtek el a témában olyan szinten, mint ők, és b) képesek észrevenni, ha a társaság többi tagja már elunta a témájukat.

Az információk megosztásának igénye persze magával hozza azt a problémát, hogy sok aspi olyankor is hajlamos „megosztani”, ha a környezetében per pillanat semmi fogadókészség nincs a Wordpress keretrendszer biztonsági réseinek hosszas és aprólékos taglalására. Az is problémákat szülhet, ha az aspi olyan NT-vel akad össze, aki bátorítja arra, hogy beszéljen az SI-jéről: gyakori jelenség ilyenkor, hogy az aspi az érdeklődő kérdéseken felbátorodva kiráz egy másfél órás kiselőadást a kabátujjából, és mire feleszmél, az NT-k fele már alszik, a másik felük pedig laposakat pislogva próbál ébren maradni a söre felett. A darázsfészekbe viszont úgy a legkönnyebb belenyúlni, ha az aspi egy olyan témára kattan rá, ami valamilyen okból „érzékeny”. A feminizmus pontosan ebbe a kategóriába esik: azok az emberek, akik nem látják át a patriarchátus működését, hajlamosak zsigerből – és meglehetősen érzékenyen – reagálni egy-egy bátrabb feminista felvetésre.

4) Új lehetőségek

A szakirodalomban gyakran úgy írnak az autisztikus emberek érdeklődésmintázatáról, mint egy kóros és egészségtelen jelenségről, amelynek során az érintett személy rengeteg időt és pénzt pazarol el, és mindent összevetve csak gondot okoz – saját magának és a környezetének egyaránt. Úgy látom, hogy sok szülő is hasonlóképp tekint aspergeres gyereke „mániáira”.

Én ezt érintettként épp ellenkezőleg látom.

Amellett, hogy a speciális érdeklődési területekkel való foglalatoskodás a kikapcsolódás és lazítás leghatékonyabb formája, ami egyszersmind nagyon örömteli és lelkesítő is (főleg akkor, ha az ember másokkal is megoszthatja érdeklődése tárgyát), az autisztikus emberek villámgyorsan és nagyon hatékonyan képesek tanulni így.

Nekem egyébként is jó a memóriám, de ha a téma SI-be vág, úgy szívja föl az agyam az infókat, mint a szivacs, és villámgyorsan elő is tudom hívni őket. Rengeteg hasznos információra tettem szert ily módon, és ezeket az információkat a legkülönbözőbb területeken tudtam hasznosítani (például a munkámban is, aminek pedig az aktuális SI-jeimhez alapból nem sok köze van).

Mivel én extrovertált aspi vagyok, az SI-jeimnek köszönhetően rengeteg új ismeretséget is kötöttem ill. kötök. Azokban a közegekben, amik az SI-m köré épültek, rokonszenvvel fogadták a téma iránt érdeklődő, lelkes fiatalokat, akik ráadásul elmélyült ismeretekkel is rendelkeznek. Egyből kíváncsiak lesznek, hogy kicsoda az új arc, mit akar, és azok, akik rokonszenvesnek találják, valamilyen együttműködést is kezdeményeznek -- s ebből egész karrierek bontakozhatnak ki. A közös érdeklődés nemcsak a barátkozást könnyítette meg, hanem az ismerkedést is, a közös platform az aspoid szociális készségekből fakadó (máskülönben elég komoly) hátrányokat is segített áthidalni.

júl. 18. 2014

Elkészült a Neurodiverzitás szócikk a magyar Wikipedián

Az asperger.hu érdekvédelmi csapata ismét nagyot dobott: lefordítottuk és wikisítettük az angol nyelvű Wikipedia Neurodiversity szócikkét. Így már a magyar internet is megtudhatja, mi fán terem a neurodiverzitás.

A fordítás Tara munkája, a lektorálást IG, AC, Wisp, Locke és semota végezte, a cikk wikisítése pedig Tara érdeme.

Terjesszétek ismerőseitek között.

júl. 14. 2014

Mi az autizmus-spektrum?

Sokan azt hiszik, az autizmus-spektrum valahogy így néz ki:

spektrum1.png

Valójában azonban inkább erre hasonlít:

spektrum2.jpg

Minden autista-ember más-más "színű", hiszen egytől egyig különbözőek vagyunk. A különböző színek az egyes autista emberek eltérő képességprofiljait jelképezik. 

Az egyes "színek" egytől egyig "alapszínekből" állnak össze, amelyek mindenkinél más-más arányban keverednek:

colour_picker.jpg

Az egyes "alapszínek" azokat a képességeinket jelképezik, amiből az egyéni képességprofilunk összeáll. Ide tartoznak a társas készségek, a speciális érdeklődési területek, az intellektuális profil (például a nyelvhasználat jellege és típusa), az érzelemkezelés sajátosságai, az eltérő tanulási profilok (diszlexia, diszkalkulia...), az érzékszervek érzékenységének mértéke, a depresszióra, szorongásra való hajlam stb.

tl; dr: Az autizmus nem sorscsapás, hanem erősségek és gyengeségek összessége. Ezek mindenkinél más-más arányban keverednek. Ezért autista más és más -- és ha találkoztál már az egyikükkel, akkor csak az egyikükkel találkoztál.

Ötlet & képek: http://graphicexplanations.info/2013/09/13/understanding-the-spectrum-in-autistic-spectrum/

Azok a fránya érzelmek

A szociális helyzetek általában komplexek, és ha jól akarom csinálni (márpedig jól akarom), akkor keményen megdolgoztatják az agyamat. Nemcsak azt kell figyelnem, amit a másik ember mond, hanem figyelem a szemét, arcát, testbeszédét is. Próbálom kitalálni, hogy mi jár a fejében, mit érezhet. Plusz mindezek mellett figyelemmel kell lennem a kontextusra is – a helyre, ahol épp vagyunk, a többi emberre, akivel a beszélgetőpartnerem interakcióba lép stb.

Egy átlagos társas helyzetben rendszerint annyi információt kell feldolgoznom – nem ösztönösen, mint ahogy a neurotipikusok teszik, hanem tudatos odafigyeléssel, kőkemény intellektuális erőfeszítéssel –, hogy azt a helyszínen általában nem is szoktam győzni. Sokszor – afféle lépcsőházi bölcsként – csak utólag, órákkal, vagy akár napokkal az esemény után áll össze a fejemben, hogy mi is történt az adott eseményen valójában. Ezért ha döntést kell hozni, vagy „lépnem” kell valamilyen ügyben, azt nem is valós időben, hanem néhány nap ráhagyással szoktam megtenni. Így van idő minden tényezőt mérlegelni, és kisakkozni azt a megoldást, ami számomra optimális.

 

Az érzelmek – legyen szó mások vagy a saját érzelmeimről – tovább bonyolítják a helyzetet.

 

Egyrészt, az Asperger-szindróma egyik legfontosabb velejárója az alexitímia. Ez azt jelenti, hogy képtelen vagyok felismerni a saját érzelmeimet. Gyakran csak azt érzem, hogy valami nem oké, és külön gondolkodnom kell rajta, hogy a „nem oké” az ebben a kontextusban pontosan mit jelent. Dühös vagyok? Frusztrált vagyok? Elszomorított valami?

Az azonosítás sem egyszerű, sokszor ugyanis az érzelmeimet nem tudom helyesen azonosítani. A saját érzelmeim, pláne, ha erősek, ugyanis szorongást, sőt, sok esetben félelmet váltanak ki belőlem, még akkor is, hogyha egyébként pozitív érzelmekről van szó. Az ilyen típusú sokkok elkerülésére az agyam időről időre „letompítja” magát, s lényegében disszociálok a saját érzelmeimtől. Ha például szerelmes vagyok valakibe, olyankor simán megtörténik velem, hogy miután napokig a felhők fölött lebegtem, egy reggel úgy kelek föl, hogy tulajdonképpen nem is érzek semmit – ami régen igencsak megzavart, amíg nem tudatosítottam magamban, hogy én bizony így működöm.

Másrészt, a közelmúltban jöttem rá arra is, hogy más emberek érzelmei gyakran félelmet váltanak ki belőlem. A síró emberektől már gyerekkoromtól fogva kellemetlen érzésem volt. Ha megláttam, hogy egy másik gyerek sír, befogtam a fülem, hogy ne kelljen hallanom, és becsuktam a szemem, hogy ne lássam a fájdalomtól eltorzult arcát. De gyakran történt velem olyasmi is, hogy készületlenül ért, ha a másik emberen észrevettem, hogy vonzódik hozzám. (És itt nem a „majd felfal a tekintetével” kategóriájú dolgokról beszélek, hanem kifejezetten érzelmi vonzódásról. És nem durva, tolakodó nyomulásról, hanem olyan jelzésekről, amit más abszolút nem találna intruzívnak.) S ha ennek alapján okosan levontátok a következtetést, hogy ez az ismerkedést nyilván nem könnyíti meg a számomra, a válaszom csak ennyi: boker tov, Elijáhu. De akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha az ismerkedési fázis lecsengett, mert a házasságban is elő-előfordulnak érzelmek, illetve azok kinyilvánítása.

 

Ami azonban az igazi gondot okozza, az a megkésett érzelemfeldolgozás (delayed emotion processing). Mivel a társas helyzetekben mással vagyok elfoglalva, ezért gyakran nem tudok energiát fordítani arra, hogy a saját érzéseimet figyeljem, és értelmezzem. Vagy az agyam teljességgel kiblokkol mindenféle érzelmet, mert ha az adott pillanatban még érzelmeket is át kellene élnem, az végképp totálisan megborítana, és alkalmatlanná tenne arra, hogy funkcionáljak.

Az adott helyzetben tehát gyakran fel sem ismerem, hogy a történtek milyen érzéseket váltanak ki belőlem, s így esélyem sincs valós időben reagálni. Többnyire órák, vagy akár napok kérdése, mire összeáll a fejemben az, hogy mi történt velem, és hogyan is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. S ha úgy döntök, hogy reagálok, a reakcióm meglehetősen erőteljes és intenzív lesz.

S mivel nem akkor reagálok, amikor a nekem fájdalmat okozó dolog történt, és a reakcióm meglehetősen intenzív (az érzelmeim erősek, azok kifejezése nemkülönben, ami gyakran összezavarja az embereket), ezért a reakcióim gyakran meglepik az embereket. Ilyenkor szoktam megkapni, hogy érzelemvezérelt vagyok, és túl fekete-fehéren látom a dolgokat. Pedig nem vagyok érzelemvezéreltebb, mint bárki más, csak az érzelmeim másképp fejeződnek ki.

 

Az érzelemfeldolgozás nehézségei egyébként sem könnyítik meg az életet, igazi zűröket azonban csak akkor okoznak, ha a folyamat minden egyes résztvevője aspi. Az NT-knél van egy bizonyos fokú rugalmasság, és az a funkció is működik, amit Tony Attwood „repairing emotions”-nek nevez. Vagyis, a legtöbb NT képesk arra, hogy különféle eljárásokkal csillapítsa a kedélyeket, ily módon elkerülve-megelőzve azt, hogy a konfliktusok a végletekig kiéleződjenek, s ily módon a kapcsolat megromlása irányába hassanak.

Ha azonban mindegyik oldalon aspi áll, akkor olyan emberek állnak szemben egymással, akik egyrészt nem azonnal reagálnak a sérelmekre, s a reakciójuk nemcsak megkésett, hanem gyakran kontrollálatlanul robban ki belőlük. A feléjük irányuló indulatosabb/keményebb hangú megnyilvánulásokra ugyanakkor hiperérzékenyen reagálnak, ami egyrészt újabb feszültségeket generál, másrészt pedig nagyon megnehezíti azt, hogy túllépjünk bármilyen problémán, mert a sértett a sérelmeit jó eséllyel „eltárolja”, s később újra és újra felhánytorgatja azokat.

A konfliktusok eszkalálódásához az a jellegzetesen aspoid tulajdonság is hozzájárul, amivel én rendelkezem. Én, ha tisztában vagyok vele, hogy igazam van, nem tudok diplomatikusan hallgatni, hanem muszáj beleszállnom a vitába. Következetesen tudok érvelni, éles logikával, amivel hamar a sarokba szorítom a vitapartneremet. És furcsa módon az emberek akkor neheztelnek meg igazán, ha a saját pályájukon verem meg őket, vagyis ha nem hangerővel vagy a fizikai fölényemmel (ha-ha) győzedelmeskedem, hanem észérvekkel szorítom őket a sarokba. Ha valakivel vitába szállok ily módon, azt furcsa módon nagyon sokan veszik személyes támadásnak, annak ellenére is, hogy tudatosan kerülöm a személyeskedésnek és a fölényeskedésnek még a látszatát is, és azt is igyekszem egyértelművé tenni, hogy az álláspontot támadom, és nem azt, aki megfogalmazza.

 

Ami segít, az a tudatosság, a folyamatos önmonitorozás. Az, ha az ember figyel az érzelmeire, és igyekszik alaposan feltérképezni, hogy mi az, ami aktuálisan benne van, és mi az, ami okozhatta. És ha énüzeneteket küldve tudja feltárni azt, ami benne van, még azelőtt, hogy túl magasra habzanának az indulatok, és agresszívvá válna.

júl. 10. 2014

Szórólap az Asperger-szindrómáról

Ezúttal egy szórólapot osztok meg veletek, amit a fórum köréhez tartozó emberek csoportmunkában készítettek*, azzal a céllal, hogy pontos és tömör információkat nyújtsunk az Asperger-szindrómáról -- elsősorban a nem érintett nagyközönség számára. 

Előnye, hogy röviden megtalálható rajta minden, így könnyen, gyorsan át lehet adni a kívánt infókat általa azoknak az embereknek, akiknek szüksége lehet rá, legyenek azok tanárok, barátok, ismerősök, vagy akár a nagyszülők.

A szórólapra a Creative Commons licenc vonatkozik (Nevezd meg a forrást! Ne add el! Így add tovább!). Használjátok egészséggel, teljesen ingyenes, csak ha valahol megosztjátok, akkor változatlan formában tegyétek, és jelöljétek meg a forrást.

*Nem titok, hogy nekem is benne van a kezem, de Huttyogány, Tara, MegaBrutal, ahha, AC, sophia és IG spektrumtársam legalább annyit dolgozott vele.

júl. 04. 2014

Budapest Pride 2014

Hét éve hagyomány, hogy a Pride közeledtével végigvesszük az Asperger-szindróma és az LMBTQ lét közötti párhuzamokat és kapcsolódási pontokat – ezzel is erősítve az erre fogékonyakban azt a hitet, hogy azért van tele a blog LMBTQ- és Pride-referenciákkal, mert a semota nyilván leszbikus, és ha még nem bújt elő, akkor a közeljövőben megteszi. (Nem is töröm magam különösebben, hogy mindeme hiteket eloszlassam, mert nem gondolom, hogy az LMBTQ lét egy jottányival is alacsonyabb rendű vagy kevésbé kívánatos lenne, mint a heteroszexuális lét. Aki sértőnek gondolja, hogyha valaki leszbikusnak nevezi, annak elsősorban a saját rejtett előítéleteit kell feltérképeznie.)

Évről évre elő is kerülnek az ilyenkor szokásos gumicsontok – címszavakban: buzipropaganda, provokálnak, csináljákanégyfalközött, azellenkezőjérikelvele.

 

Ez alkalommal viszont egy másik közelítést ajánlok. Ez a blogposzt voltaképpen egy bővítmény a jelenlegi elmeteóriádhoz, ami megkönnyíti a számodra, hogy beleképzeld magad az LMBTQ emberek helyzetébe.

Tehát, kedves olvasóm, képzeld el a következőt. Te mindezidáig heterónak gondoltad magad – s okkal, mert kizárólag az ellenkező nemű embereket nézted meg az utcán, velük flörtöltél, velük jártál, beléjük voltál szerelmes. Egy napon azonban találkozol egy azonos neművel, és becsap a villám. Instant szimpátia első pillantásra, és az is teljesen világos, hogy érzéseid nem pusztán barátiak. Tegyük fel azt is, hogy történetesen egyedülálló vagy, és nincs egyetlen ellenkező nemű se a láthatáron, akivel alakulhatna valami – tehát semmi akadálya annak, hogy akcióba lépj.

Az első felmerülő kérdés az, hogy felvállalod-e az érzéseidet saját magad előtt. Ha erősen heteronormatív és homofób környezetben nőttél föl, akkor első körben hárítasz. Bagatellizálod, mással magyarázod, bekommentelsz a Facebook-profiljára egy olyat – már ha nő vagy –, hogy „hú, ha pasi lennék…” (Persze egyértelművé téve, hogy no homo.) Ha azonban elég erősek az érzelmeid, ez nem opció. A homofób környezetben felnőtteknél ilyenkor jön a szégyen, az öngyűlölet, az érzések érvényességének megkérdőjelezése – s ez a folyamat akár évekig, sőt, évtizedekig is eltarthat, mire az illető eljut oda, hogy legalább önmaga előtt felvállalja a preferenciáit. (Ha nem erősen heteronormatív környezetben élnénk, és nem jönne minden csatornán a homofób gyűlölködés, akkor ezt nem lenne olyan nehéz elfogadni.)

A másik felmerülő kérdés az, hogy lépsz-e valamit az azonos nemű illető irányába. Ha ellenkező neműnél kezdeményezel, akkor a legrosszabb lehetséges kimenetel az, hogy az illető durván visszautasít, és emiatt nyilvánosan megszégyenít. Ha azonos neműnél próbálkozol be, nemcsak a visszautasítást kockáztatod, hanem a homofób agressziót is. A jobbik eset az, hogy az illető felháborodottan kikéri magának, hogy „én nem vagyok oooolyan”, a rosszabb esetek pedig… az, hogy a fizikai agresszió legszélsőségesebb formáira számíthatsz.

De tegyük fel, hogy a szimpátiád kölcsönös – a másik jelzi neked, hogy igen, ő is. Ez esetben jön a harmadik kérdés: hol és hogyan tedd meg az első lépéseket. Heteró ismerkedésnél a képlet viszonylag egyszerű: beültök egy kávézóba, rendeltek egy gyümölcsteát, vagy kimentek sétálni a Margitszigetre, és amikor úgy érzed, hogy eljött az alkalmas pillanat, megfogod a kezét. (Az Asperger-szindróma persze az „alkalmas pillanat” meghatározását nem könnyíti meg, na de cicák.) Ha azonos neművel kívánsz közelebbi kapcsolatba kerülni, ez nem opció, mert nem tudhatod, hogy a Margitszigeten sétáló többi ember között nem lesz-e olyan, aki tűrhetetlen provokációnak fogja fel, ha két srác történetesen kézen fogva sétál, vagy érzelmes pillantásokat vált egymással, és beszól valamit, vagy akár tettleg is nektek támad.

Ha megfogtad a kezét, és a másiknak nem volt ellenére, sőt, az első csók is megtörtént, felmerül a következő probléma: hol és hogyan tudtok találkozni. Az ellenkező nemű párok mehetnek moziba, koncertre, művészeti galériába stb., úgy, hogy közben fogják egymás kezét, csókolóznak, kifejezik érzelmeiket egymás iránt. (Te is biztosan csináltad már – csak bele se gondoltál, mert annyira természetes és magától értetődő volt az egész.) Az azonos neműek is mehetnek – mínusz az érzelemkifejezés. Tehát úgy mentek egymás mellett, mint két barát. Ha azt szeretnétek, hogy a találkozón valamilyen érzelemkifejezés is jelen lehessen, akkor bújkálni kell. Ha valamelyikőtöknek van saját lakása, akkor ott – ha nincs, akkor hazudozva, konspirálva.

Ha mindezen nehezítő tényezők ellenére a kapcsolat elindul, akkor ott a következő probléma: hogyan vállalod föl a párodat a környezeted előtt?

Ha szerencsétek van, akkor mindkettőtök liberális családban nőtt fel, akik akkor is elfogadóak a gyermekeik iránt, ha azok történetesen egy azonos nemű illetőben találták meg a párjukat – de a mai Magyarországon korántsem ez az alapértelmezett forgatókönyv. A legtöbb magyar ember homofób, méghozzá nyíltan az. Akinek „semmi baja a melegekkel”, az is általában csak „távolról szereti” őket – ha az ő gyerekéről derül ki, hogy az LMBTQ közösség tagja, az már egész másképp érinti. És igen, magukat liberálisnak valló emberek esetében is előfordul, hogy a saját gyereküket eltaszítják magukról, ha az felvállalja előttük szexuális orientációját.  A barátokkal már viszonylag egyszerűbb a helyzet, hiszen azokat – a szülőkkel ellentétben – az ember saját maga választja meg. De a puding próbája ez esetben is az evés: addig nem tudhatod, hogy a magukat nyitottnak és elfogadónak valló barátaid mennyire azok valójában, amíg nem bújtál nekik elő, és nem mutattad be a párodat.

Ha a szüleid és a barátaid kiállták a próbát, ott van a munkahely, és a további társas események. A heteró emberek számára természetes az, hogy a párjuk elkíséri őket a szalagavatóra, a diplomaosztóra, a doktori védésre, esküvőkre és temetésekre. De mi a helyzet akkor, ha a párod azonos nemű? Felvállalhatod-e őt mint a párodat, vagy úgy kísér el, mint a legjobb barátod/barátnőd? És mi a helyzet a munkahelyeden? Ha heteró vagy, simán elmondhatod, hogy a pároddal töltötted a hétvégét – de mi a helyzet, ha a párod azonos nemű?

Amennyire én látom, kevés az az LMBTQ pár, aki mindig, mindenki előtt felvállalhatja a kapcsolatát. A legtöbben – legalábbis időről időre – rákényszerülnek arra, hogy hazudjanak, titkolózzanak, vagy legalábbis kozmetikázzák a valóságot. És ez nem az ő hibájuk, hanem a homofób és heteronormatív légkör folyománya, ami ma Magyarországon körülveszi őket – és ami generál egy csomó olyan problémát, amivel egyébként nem létezne. Egy heteró párkapcsolatban sem könnyű megőrizni a harmóniát, de egy LMBTQ párnál erre rárakódik egy csomó mikro- és makrofeszültség, ami szép lassan felőrli az embert, és a kapcsolatot magát is erodálja. Persze ettől még azonos neműeknek is lehet hosszú távú harmonikus párkapcsolata, csak ezt a már felsorolt okok miatt sokkal nehezebb elérni.*

A Budapest Pride épp az LMBTQ emberek jogfosztottságára hívja fel a figyelmet, és az elsődleges törekvése az, hogy a fentiekben részletezett egyensúlytalanság megszűnjön. A Budapest Pride célja az, hogy a leszbikus, meleg, biszexuális és queer orientációt a heteroszexuális orientációval egyenértékű irányultságként ismertesse el, és elérje, hogy az ilyen párkapcsolatok a heteró párkapcsolatokkal egyenlő elfogadhatósággal és társadalmi presztízzsel rendelkezzenek. A Budapest Pride ezért a láthatóság erejével küzd – hiszen ha egy társadalmi csoport tagjai megjelennek, lehet látni, hogy kicsodák és mifélék, akkor már nehezebben lehet őket bántó sztereotípiák tömegére redukálni.

És mindaddig vonulni kell, minden egyes évben, amíg a fent részletezett problémák fennállnak. 

 

A neurodiverzitás-mozgalom és a Budapest Pride céljai -- ismét hangsúlyoznám -- sok szempontból megegyeznek. Mi, autista és Asperger-szindrómás felnőttek is azt szeretnénk, hogyha a többségi társadalom a mi idegrendszeri drótozottságunkat nem kóros állapotként bélyegezné meg, hanem a sajátjáéval egyenértékűként fogadná el, és nem kényszerítene rá bennünket arra, hogy a sajátunkétól idegen normákat és konvenciókat sajátítsunk el, és nem dolgoztatna bennünket fölöslegesen azért, hogy elleplezzük a neurotipikus sztenderdtől való eltérésünket.

A láthatóság növelését a neurodiverzitás-mozgalom is alapvető fontosságúnak tartja. Ha a felnőttként diagnosztizált Asperger-szindrómások kilépnek a nyilvánosság elé – ha máshol nem, legalább az interneten –, akkor máris könnyebb eloszlatni az olyan tévhiteket, amiket nem egyszer épp azok a szakemberek ültetnek el a fejekben, akik a diagnózist kiosztják. Az olyan tévhiteket, hogy egy Asperger-szindrómás gyermek sohasem élhet teljes életet, nem lesznek barátai, partnere, gyerekei, nem végzi el az egyetemet, nem tud majd a saját lábára állni anyagilag – és nagy valószínűséggel egy életen át mások gondoskodására fog szorulni. Közösségünk tagjainak példája bizonyítja, hogy ez egyszerűen nem igaz. Ha az embereknek pontos képe lenne arról, hogy hogy néz ki és mire képes egy Asperger-szindrómás felnőtt, akkor a szülőknek nem kellene meggyászolniuk gyermekük diagnózisát, és könnyebben túlléphetnének azokon az előítéleteken, amik megakadályozzák azt, hogy kibontakoztassák gyermekük képességeinek teljességét.

 

A Budapest Pride aktivistái emellett egy nyitottabb Magyarországért küzdenek. Mi, Asperger-szindrómás felnőttek is egy olyan országban szeretnénk élni, ahol a sokszínűség nemcsak az EU-s pénzek lehívására szolgáló pályázatok visszatérő varázsszava, hanem komolyan gondolt érték – és ahol a másság nem hátrányt, hanem a sokféleség egy érvényes megnyilvánulását jelenti. Olyan Magyarországon szeretnénk élni, ahol a kisebbségekhez tartozás nem stigma – legyen az etnikai, vallási, szexuális  vagy neurális kisebbség.

 És végül – mi, Asperger-szindrómások olyan Magyarországon szeretnénk élni, ahol mindenki vállalhatja önmagát, és ahol az olyan különbözőségek miatt, amik önmagukban senkire nézve sem ártalmasak, nem bélyegeznek meg, és nem üldöznek senkit. Függetlenül attól, hogy ezek a különbségek a társas készségeket, az érdeklődésmintázatot vagy a szexuális orientációt érintik-e.

Jelenleg ez a jövőkép igencsak távolinak tűnik, de hiszem és remélem, hogy összefogva, közös erővel megvalósíthatjuk.

 

*Van persze egy csomó olyan dolog, amire ebben a blogposztban nem térhettem ki – és nem is tudhatok róla, hiszen még sosem volt párkapcsolatom azonos neművel. Nem is akarnék olyan fényben feltűnni, mint aki jobban tudja, milyen azonos neművel párkapcsolatban lenni, mint azok az emberek, akik számára ez a napi valóság – az ő tapasztalataikat pedig pláne nem szeretném eltörölni. Éppen ezért arra biztatnám LMBTQ (aspi vagy NT) olvasóimat, hogy egészítsék ki a posztomat a saját tapasztalataikkal. Mutassátok meg a saját nézőpontotokat, és javítsatok ki, ha valami hülyeséget írtam volna.