Akinek gyárilag alacsony az önbizalma, az nagyobb eséllyel csúszik bele olyan kapcsolatokba, ahol nem energiát nyer, hanem energiát veszít. Úgy érzed, hogy egyes „barátaid” többet megengednek maguknak veled szemben, mint amennyit neked engedélyeznek? Úgy érzed, kettős mércét alkalmaznak? Folyton szívességeket kérnek tőled, netán bűntudatkeltéssel vagy manipulációval akarnak rávenni olyasmikre, amit magadtól nem csinálnál meg? „Poénból”, „ugratásból” bántó dolgokat mondanak neked/csinálnak veled? Ezen a társaság többi tagja is jókat mulat? Úgy érzed, hogy csak megtűrnek? Úgy érzed, hogy nem vállalhatod előttük igazán önmagad, csak a személyiséged egy részét? Ha a válasz bármelyik kérdésre „igen”, koptasd le ezeket a „barátokat”.
Fokozottan vonatkozik ez a párkapcsolatokra is. Alapvető szabály, hogy minél közelebb van hozzád a kártékony ember, minél inkább része az életednek, annál több kárt okozhat. Tudom, félelmetesnek hangzik, hogy egyedül éld le az életedet, de hidd el, még a teljes magány is jobb annál, mintha egy bántalmazó kapcsolat tönkretenné az egész hátralévő életedet (esetleg a gyerekeid életét is). Nagyon meg kell gondolni, hogy kivel milyen távra tervezel, és milyen szorosra fűzitek a szálakat.
A legveszélyesebb alapállás az, ha valakiben olyan késztetések vannak, hogy úgy érzi, nem tud párkapcsolaton kívül létezni. Ez azért nagyon veszélyes, mert sokszorosára növeli az esélyét annak, hogy az illető egyenlőtlen, egyensúlytalan vagy akár bántalmazó kapcsolatba kerüljön:
„Miért érezzük ilyenkor mégis mindig úgy, hogy külső nyomásra cselekedtünk? Mert ezekben az esetekben a másik ember kezében egy olyan bünteteszköz van, aminek semmiképpen nem akarok áldozatul esni, tehát kényszerítő erejűnek érzem. Haragom vagy neheztelésem pedig abból származik, hogy nekem nincsenek ilyen eszközeim vele szemben. Legalábbis így gondolom. Miközben én attól félek, hogy akaratosságom miatt elveszíthetem a szeretetét, ugyanezt a fenyegetést ő egyáltalán nem érzi. Hogyhogy neki „szabad” nemet mondania az én kéréseimre, hogyhogy ő nem érzi veszélyben emiatt a kapcsolatunkat; miért olyan biztos benne, hogy nyugodtan elhanyagolhatja a „biztonság” szintjét, és duzzogásom közepette is szárnyalhat saját elképzelései szerint akár a legmagasabb szintekig? Az ok nagyon egyszerű: ezt tapasztalja! Ezt látja óvatos, egyezkedő kérdéseimből, tétova elhallgatásomból, eszköztelenségemből. Az, aki veszélyben érzi magát a szeretet és elfogadás legkisebb hézagaitól is, az már kapcsolatai legelején átadja a meghatalmazást partnereinek: „Mivel semmi sem fontosabb nekem, mint az, hogy melletted maradhassak, ezért minden más igényemet félresöpörheted. Te bármit megtehetsz velem, amíg csak megtűrsz magad mellett. Lehet, hogy időnként tiltakozni fogok, de sosem fogom kockáztatni, hogy elveszítsem a kapcsolatunkat.” A kapcsolatok krónikus vesztese mindig az a fél, aki sosem feledkezhet meg a biztonságról, talán mert az élet indulásakor azt tapasztalta, hogy könnyű azt elveszíteni. S mivel a túlélésen kívül nincs a biztonságnál alapvetőbb szükséglet, szinte sosem hagyhatja el őrhelyét: nem figyelhet kitartóan a maga által kitűzött célokra (gyakran már ki sem tűzi őket), kapcsolataiban pedig nem vesz részt a szabályok kialakításában és ellenőrzésében, pusztán alkalmazkodik. Mindannyiunkra igaz, hogy minden választott viselkedésünk valamilyen igényünk szolgálatában áll.”
(F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam)
Ez egy baromi rossz minta, amiből nagyon nehéz kitörni. Az segíthet, hogyha szép lassan felismered, hogy a rossz kapcsolatok, amikhez olyan görcsösen ragaszkodsz, nem szüntetik meg a magányodat. Az csak látszólagos, hogy nem vagy egyedül, valójában ugyanúgy magadra vagy hagyva a problémáiddal, mint amikor még nem volt pasid/csajod/barátaid. De ez a felismerés nem azonnal fog érkezni, hanem könnyen lehet, hogy hónapokig-évekig kell dolgoznod a problémán egy pszichológussal.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
egy ember · http://egy-ember.blog.hu 2013.06.06. 19:23:24
egy ember · http://egy-ember.blog.hu 2013.06.07. 07:53:34
Van egy régi vicc: A székely késő este mólésan megy haza a kocsmából át a sűrű, sötét erdőn. Egyszercsak hallja: zsupp! Megáll a székely, néz balra: semmi, néz jobbra: semmi, néz előre: semmi. Hát továbbmegy. Osztán eccercsak megint hallja: zsupp! Megáll a székely, néz balra: semmi, néz jobbra: semmi, néz előre: semmi. Hát továbbmegy. De aztán megint hallja: zsupp! Megáll a székely, néz balra: semmi, néz jobbra: semmi, néz előre: semmi. Hátranéz, majd felkiált: Te jó Isten, hát engem vernek!!!!
Ilyen az aspie is. Elnézést a kitérőért: express kapcsolás... :D
Az aspie esetében - NT-aspie kapcsolatra vetítve - ennek két verziója, elágazása lehet:
1. az aspie már az induláskor bántalmazónak éli meg a kapcsolatot (quasi tudja, hogy verik), de - millió és egy egyéni okból - ezt természetesnek fogadja el. Az "önvédelmi" képesség ilyetén hiányának foka mintegy az aspieság valamely fokmérője is lehetne. Ezért kilépni sem tud belőle, mikor a helyzet romlik, mert hiszen már korábban tudta, hogy vesztes lesz.
2. a jó indulást követően nehezen ismeri fel a bántalmazást (mint a székely a viccben) - akár aktív, akár passzív oldalon - és nagyon nehezen, sokára képes változtatni. Megintcsak 10 az ötödiken egyéni okból.
De a legbonyibb az aspie-aspie kapcsolat. Kiszámíthatatlan, törvények, trendek nélküli, unique: ahány, annyiféle. Mellőz minden normalitást, ésszerűséget, prognózist - legalábbis a kívülálló NT nézőpontból. (Ld. például Einstein magánéletét...) És bejön az ismert dualitás: tudom, hogy nem vagyok átlagos (merjem leírni: normális), tán éppen azért nagyon szeretnék az lenni, vagy legalább annak látszani. Ezért hibázok és további komplikációkat hozok az életembe, kapcsolatomba, ami kívülről szemlélő NT oldaláról csak fokozza a meglepődést, értetlenséget.
Ez most persze nagyon általános volt. Számomra érthető, de kíváncsi lennék, hogy Számodra is tartalmaz e jelet - az írás zaján kívül? :)))
semota · http://livewithit.blog.hu 2013.06.08. 17:59:30
egy ember · http://egy-ember.blog.hu 2013.06.10. 09:52:56
És itt nem mindegy, hogy mikor próbálja meg az ember visszaszerezni önmagát. Nyilván Nektek, akik fiatalon, 10-es 20-as éveitekben már szembesültetek az AS kérdőjeleivel, valamivel könnyebb a helyzetetek. Még azt is megtehetitek, hogy egyfajta kettős életre rendezkedtek be: kifelé pszeudo-NT, belső viszonyokban önmagát felvállaló AS.
Én 45 évesen találkoztam ezzel a problémával, hiszen akkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Nem sok minden, vagy nagy dolog, csak úgymond: az egész életem. :))) Mégsem lettem ettől elkeseredett, mert cserében találkozhattam igazi önmagammal. Valamit valamiért.
Utolsó 10 évem magánéleti szempontból ugyanolyan kétes megítélésű, miként az egész életem. Persze, abszolút megoldások nincsenek. Amit Te fent ajánlasz - és amivel elvben magam is egyet tudok érteni -, a valóságban nyilván keveredve, trendként érvényesülve valósul meg. A mindennapi élet meg olyan kusza, hogy abban utat vágni még erős elvi alapokkal sem könnyű.
Ezért is nagyon fontos, hogy az AS-sel élők figyeljenek oda egymásra, hallgassák meg egymást, okuljanak a másikkal történtekből.
Itt senki sem lehet Jani, nem oszthatja az észt, de a tapasztalatok átadása, elemzése, összegzése újat és előrelépést hozhat a "magunkfajták" sorsának alakulásában.
És akkor még itt van ez a paradigmaváltás, ami világméretekben elsöprő erővel zajlik - mint a mostani árhullám. Mikor 5-6 éve először találkoztam Veled és a blogod körüli arcokkal, mégcsak kérdőjelesen, félve beszéltünk róla. Ma már vérvalóság. Érdekes lehet ennek az elemzése is abból a szempontból, hogy kedvez-e (kedvezhet-e) ez a jelenség az AS-val élőknek? Nyilván vannak jó és rossz következményei.