Az emberek jellemzően nem hiszik el, hogy az ember képes meggyógyítani önmagát: aki ilyesmit állít, arról azt gondolják, hogy hazudik, vagy hogy reklámot csinál valami kuruzslónak. Ez általában azért van, mert sok ember képtelen felfogni a saját fejében rejlő lehetőségeket, és azt, hogy az élettel kapcsolatos problémák jelentős része az ember hibás hozzáállásából fakad. Én olyan ember vagyok, aki -- ha valamennyi problémáját nem is oldotta meg -- de problémáinak jelentős részét az öngyógyítás módszerével, alkalmanként külső segítséggel (homeopátia), de alapvetően saját erőfeszítéseinek köszönhetően, saját maga kezelte. Szemben a pszichiáterrel, aki a reáltudományok oldaláról közelít a lélekhez, a pszichológus a humán diszciplinák szemléletét alkalmazza.

A freudi pszichoanalízis éppen olyan szimbólumfejtés, mint amit a műelemzés során alkalmaznak. A homeopátia szintén ide tartozik, én ezt leginkább lélekhermeneutikának nevezném. Kétségtelen, hogy előfordul, hogy a pszichológussal vagy a homeopatával való közös munka sokszor nem hoz eredményt, de ennek elsősorban az az oka, hogy sokan nem fogják föl azt, hogy ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni, 1) maximálisan meg kell bíznunk a terapeutában 2) saját magunknak is kimerítő önelemzési tevékenységet kell végeznünk. A legtöbben csak lefekszenek a díványra, és azt várják, hogy a doki megoldja a problémáikat. Ez így nem fog menni, a hibás viselkedésmintákat magunknak kell felismernünk, és magunknak kell változtatni rajta. A szakember ehhez csak segítséget tud adni, de a munkát nem tudja elvégezni helyettünk.

Sokan éppen ezért nem bíznak a humán gyógyítási eljárásokban, mert a reáltudományokat dicsőítik, állítván, hogy ott kézzelfoghatóak a számukra az ok-okozati láncok. Éppen ezért a gyógyítás terén is az orvostudományra hagyatkoznak. A probléma viszont az, hogy az emberi lélek problémáit az orvostudomány nem képes igazán hatékonyan kezelni. A rossz hangulatra fel tudja ugyan írni a hangulatjavítót vagy a szorongásoldót, de -- amellett, hogy ezek a kemikáliák pontatlanok, durvák, sokszor függőséget okoznak, vagy csak simán tönkrevágják a júzer szexuális életét -- az alapvető problémákat nem képesek megoldani.

Igen, valóban nem tudom, hogy pl. a homeopátia vagy a pszichoanalízis miért működik. Az viszont meggyőződésem, hogy a lélek problémáit kizárólag szoftveresen lehet megoldani, ti. az alapvető problémák a fejben dőlnek el. Bizony, bármilyen hihetetlen, az emberi kommunikáció, viselkedés, és -- ebből kifolyólag -- az emberi kapcsolatokkal való problémák megoldása kizárólag intellektuális szinten dől el. Számomra ez sorsdöntő felismerés volt. És mivel az ember némi gyakorlással megtanulhatja uralni a testbeszédét, ez azt jelenti, hogy a kommunikációs problémáin is képes sokat javítani.

Korábban bús képpel, mogorva arccal járkáltam, mert úgy gondoltam, hogy nem az a fontos, hogy mi van az arcomon, hanem hogy mit mondok. Elolvastam persze az önsegítő könyveket, ahol leírták, hogy milyen fontos, hogy mosolyogjunk, hogy menjen a smalltalk, hogy non-verbálisan is tartsuk a kapcsolatot stb., de figyelmen kívül hagytam, mert úgygondoltam, hogy ez tulajdonképpen hülyeség. Aztán amikor elkezdtem tanítani, akkor ezzel párhuzamosan elkezdtem a tanultakat a gyakorlatban is alkalmazni. Elkezdtem mosolyogni az emberekre, keresni a szemkontaktust -- olyan szituációkban is, amikor ez nem "elvárt", pl. utcán, metrón --, amikor boltban voltam, az eladtó szemébe néztem, és szóltam pár kedves szót az üzleti tranzakció lebonyolításához szükséges szavakon felül is. A hatás elképesztő volt. Az emberek egészen másképp viszonyultak hozzám. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit számít az ember arckifejezése, vagy az a smalltalknak nevezett pár jelentés nélküli mondat.

Teljesen megdöbbentő volt mindez a számomra. (Persze arra is rájöttem mindemellett, hogy így az autista fakultásaimat -- elvont gondolkodás, szemlélődés stb. -- kevésbé tudom működtetni, mert az NT-funkciók erőforrásigényesek -- de tkp. nincs szükség arra, hogy a kettő egyszerre is működni tudjon, igaz?)

A saját -- korábban létező, később pedig megoldott -- problémáimról is azt tudom elmondani, hogy lényegében attitűdöt kellett váltanom. Rá kellett döbbennem arra, hogy a korábban alkalmazott stratégia hibás volt, és fel kellett térképeznem azt, hogy hol, milyen pontokon csúsztak félre a dolgok. Sokszor már önmagában ez a felismerés elég volt ahhoz, hogy változtatni tudjak. Abban mindenképpen segített, hogy egyszer csak látni kezdtem magam: na, most nem vagy elég hatékony! Na, most túlzottan átvették az irányítást az érzelmeid! Na, most azt hiszem, hogy már fárasztó vagy a környezeted számára!

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg egyes spektrumtársak képesek gyakorlatilag az NT-ket megszégyenítő funkciószintet elérni, és teljesen jól megbirkóznak saját problémáikkal, addig mások sokkal többet kínlódnak és/vagy megrekednek egy szinten, és sokszor annyira elhatalmasodnak a problémáik, hogy a családjukban/munkahelyükön sem képesek helytállni.

Azt hiszem, a probléma oka az lehet, hogy sokan el sem jutnak addig a tapasztalatig, hogy tudatos változtatásokkal képesek hatni saját viselkedésükre, és hogy a saját viselkedésük megváltozása mások viselkedésére is hatással lesz. Tőlem eltérően ezek az emberek nem úgy tekintenek a saját életükre, mint olyasmire, amit ők irányítanak, tőlük függ, hanem mint amit véletlenszerű folyamatok alakítanak, ismeretlen erők dobálnak ide-oda. Ez annak az eredménye, hogy ők a meghatározó korszakban -- ami a kisgyermekkor lenne alapvetően, és erre ráépülve az iskoláskor egésze -- nem tudták átélni a "meg tudom csinálni!", "képes vagyok rá!" érzését. Nyilván azért, mert anyu már ebben a korban is mindent megcsinált helyettük, mondván, hogy "kisfiam, te ügyetlen vagy, nem vagy képes rá" -- aztán, mivel kevesebb esélyük volt megtapasztalni saját magukat, saját erejüket, egyre gyakrabban érkezik be ez a visszajelzés, és egyre nehezebb lesz ebből kitörni. (Engem is sokáig életképtelennek gondoltak. Ami az én receptemet illeti, ezen úgy változtattam, hogy elköltöztem otthonról, és beindítottam a saját vállalkozásomat, ami kisvártatva elég pénzt termelt ahhoz, hogy ne csak magamat, de az egész családomat is el tudjam tartani.)

Ezt azonban nem késő pótolni. Ha az ember már szerzett néhány sikerélményt, akkor kompetenciaérzése megerősödik, stabillá válik, és erre a szilárd alapra már lehet építeni. Van azonban ennél súlyosabb eset is, amikor az ember fel sem ismeri, hogy változtatnia kéne valamin, hanem ehelyett a környezetét, vagy "az emberiséget" hibáztatja amiatt, hogy nem mennek a dolgai. Vagy a még szélsőségesebb hozzáállás, amikor kijelentjük, hogy a viselkedésünk, rutinjaink végiggondolása, és esetenkénti felülbírálása valami ördögtől való dolog, ami "a személyiségünk elvesztéséhez" vezet.

Az NT-k többségének nincs szüksége felülbírálásra, mert a többi embert figyelve olyan megoldási stratégiákat sajátítanak el, amik többé-kevésbé helyesek. (Akkor van gáz, hogyha váratlanul olyan helyzetbe kerülnek, ahol ezek a megoldási módok nem alkalmazhatók.) Viszont azzal is tisztában vannak, hogy alkalmazkodniuk kell, és ha emiatt megváltozik a viselkedésük, az nem olyan a számukra, mintha elvesztenék a személyiségüket. Fontos nekünk is tudatosítanunk, hogy a világban többé-kevésbé mindenki alkalmazkodik a többi emberhez. Rá vagyunk kényszerítve, mert annyira sokfélék vagyunk, hogy másképp képtelenek lennénk együtt élni egymással. Az alkalmazkodás tehát nem feladás, hanem az élet egy fontos -- és természetes! -- része.

Tisztában vagyok vele, hogy a fent leírtak egy része részben közhelyesen hangzik, részben igazából csak akkor tudatosul igazságként, ha átéltük, és a saját igazságunkká vált. Valódi, kemény, szilárd, tiszta, élettapasztalatban gyökeredző igazsággá. Mégis leírtam őket, mert arra gondoltam, esetleg mások számára is hasznosak lehetnek útjuk során.